Ül és szép

Az életben mindenki tehetséges valamiben. De vannak azok, akik tehetségesebbek például táncban, énekben, színészkedésben vagy ilyen és ehhez hasonló tevékenységekben. Őket nevezik Koreában idoloknak. Minden egyes csapatban van ezekből a tehetségesebbekből legalább egy, de előfordul, hogy több is. Bizonyos főénekesek, vezérhangok, főtáncosok, vezető rapperek… és vannak a töltelék emberek. Ők lehet, hogy kevésbé tehetségesek, de az arcuk olyan, hogy arra mindenki emlékezik. A csapatok arca. 

Chae Hyungwon is egy ilyen ember – legalább is, ő a csapat arcaként van számon tartva. S bár ezt a csapat tagjai nem éreztetik vele, a cég annál inkább. Alig kap sort a dalaikban, a koreográfiákban általában hátul táncol, csak ritkán kap elől helyet, de ezt még próbálják ráfogni a magasságára, lévén a második legmagasabb tagja a csapatnak. Ha mégis előre kerül, a menedzser és a többi fejes is rászól: „neked csak annyi a dolgod, hogy legyél elbűvölő, mosolyogj kedvesen és legyél helyes, mint mindig” és emellett plusz táncórák, hogy azt a fél lábemelést is tökéletesebben csinálja mindenkinél. Chae Hyungwonnak csak ennyi a dolga. 

- Hoseok ah! Kicsit gyere előrébb és tarts mindig jobbra, igen, Jooheon ah, mindig középen! Úgy-úgy. Hyungwon ah, menj hátra, kérlek és cserélj helyet Kihyunnal, jó, tökéletes! – megint, mint mindig. Már nem is keres a koreográfus magyarázatokat arra, hogy Hyungwon miért menjen hátra. Már neki is kínos volt folyton-folyvást magyarázkodni, Hyungwon pedig nem volt hülye, megértette ő. Nem elég jó, ennyi, pont. Nem kell ezt túlmagyarázni. Még utoljára elpróbálták az új számuk táncának az első felét, aztán fél óra pihenőt kaptak. 

Hyungwon szokásához híven elvonult a terem egyik sarkába egy üveg víz és egy könyv társaságában. Olvasgatott, el-elmosolyodott, ahogy hallotta és a könyvből néha felpillantva látta Jooheon ökörködéseit, ami a fiú elképzelése szerint cuki volt, míg a való életben csak simán vicces. Szinte senkinek nem tűnt fel, hogy Hyungwon mindig igyekszik csendesen elvonulni valahová, ahol úgy érzi, hogy nem zavarja a többieket. Szinte senkinek.

Fáradtan estek haza dormjukba, ahol a menedzser a következő heti beosztást még egyszer átvette velük. Mindenkinek dugig volt a hete programokkal – rádió, tévé műsor, interjú, egyéni ének vagy táncóra. Lassan mindenkitől elköszönt a menedzser, Kihyun pedig már el is sunnyogott a konyhába, hogy valami tessék-lássék vacsorát összedobjon, míg Hyungwon a menedzser után ment és megszólította.

- Hyung, nekem mi lesz jövő héten a feladatom? – kérdezte kíváncsian, hiszen az ő neve nem hangzott el egyszer sem. A menedzserük zavartan nézett a fiúra, majd újra átlapozta a beosztásukat, de Hyungwon neve sehol nem volt feltüntetve. Elfelejtették. Nemes egyszerűséggel elfelejtettek neki feladatot adni, de a menedzser rögtönzött. 

- Oh, igen, Hyungwon ah, ne haragudj. A héten Hoseokkal mész táncpróbákra, és énekórákra – mosolygott kedvesen a menedzser, Hyungwon pedig elmosolyodva hajolt meg, aztán elköszönt tőle, hogy amint becsukja az ajtót, leolvadjon a mosoly arcáról. Pontosan tudta, hogy nem volt feladata, de szánalomból rásózták valamelyik tagra – most Hoseok volt a soron. Sóhajtva ment be a konyhába, ahol Kihyun sugárzó mosollyal tette épp akkor le az asztal közepére a nagy fazék ramyunt. Leült hát szokásos helyére Minhyuk mellé, aki vigyorogva bökte oldalba, hogy kicsit jobb kedvre derítse, így Hyungwon vérszegényen elmosolyodott, és szedett magának a tésztából. Húsz perc múlva már hangosan nevetett a többiekkel együtt és a vacsora végeztével felajánlotta, hogy kivételesen, most az egyszer, legyen mindenkinek gyereknap, majd ő elmosogat, mire Changkyun körbeölelgette, mert így felmentette a maknae-léttel együtt járó egyik legutálatosabb feladat alól. 

Természetesen a mosogatással együtt járt a tény, hogy utoljára fürdik, amiből egyenesen arányosan következett, hogy hideg vízben. Fáradtan, nagyokat nyújtózva lépett Hoseokkal közös szobájukba, hogy oldalra fordulva a fiút még mindig utcai ruhában lássa, ahogy nagy fetrengések közepette nyomkodja telefonját.

- Hyung, nem mész fürdeni? – kérdezett rá, de semmi válasz. – Hyung? – ismét semmi válasz, de egy apró mosoly játszott szája sarkában, mire Hyungwon sóhajtott egyet és újra megszólította, kissé bizonytalanul. – Hoseokie…? – erre már felé fordult mosolyogva a kérdezett és úgy válaszolt.

- Menjél nyugodtan, a többiek már végeztek én pedig még próba után lefürödtem – fordult vissza a telefonhoz, majd amikor szobatársa a szekrényhez lépett, nem nézve rá, folytatta. – Hyungwon ah, milliószor elmondtam, hogy a formalitásokat hagyd a kamerának, csak nyugodtan, kényelmesen – pillantott fel mosolyogva Hyungwonra, aki csak enyhén égő arccal bólintott és elment fürdeni. Csak valamikor hajnali három körül jött rá, hogy szobatársa hazudott, hiszen felébredt arra, ahogyan hangtalanul próbált kiosonni a szobából, majd hallotta a zuhanyban a víz folyását, és hallotta azt is, hogyan koccantak össze Hoseok fogai, amikor dideregve belépett a szobába, egy szál alsóban, hogy egy pólót magára kapva ismét az ágyba bújjon.  

Másnap reggel Hyungwon kelt elsőnek (és ez nagy szó, hiszen általában egy bomba se lenne képes kirobbantani a fiút az ágyból), bő negyed órával az ébresztő megszólalása előtt, így kiment a konyhába, ott a vízforralót bekapcsolta és elővette szobatársa kedvenc teáját, hogy elkészítse neki. Wonho nagyon könnyen megbetegedett, ráadásul ősz vége felé járt már az idő, és hideg vízben fürdött. Ha nem fázott meg így is, az kész csoda, a tea pedig csak segíthet ezen. Mikor eleget ázott a tea filter, kidobta, majd a bögrébe tett négy kanálnyi cukrot (Hyungwon a mai napig nem érti, hogy képes ennyire édesen inni bármit is az idősebb). Pont mikorra kész lett, akkor kezdett el rezegni a telefonja a melegítőalsója zsebében, jelezve, hogy kelni kellene. 

Belépett a szobájukba, ahol egy rettenetesen álmos és még annál is kócosabb hajú Hoseok fogadta az ágyon ülve, csukott szemmel. Hyungwon halkan kuncogva lépett az ágyhoz, majd elhúzva Wonho arca előtt párszor a teát, leült az ágya szélére. Megvolt a hatása az ébresztőnek: Hoseok felemelte fejét, laposakat pislogott Hyungwonra, majd koordinálatlan mozdulattal nyúlt a bögre után.

- Vigyázz, még meleg, öt perce lett kész – adta mosolyogva a kezébe, Hoseok pedig bólintott köszönet képpen, és annak jeléül, hogy felfogta, ehhez képest pár másodperc múlva felszisszenve tette le az éjjeli szekrényre a teát, és reklamált nyöszörögve, hogy megégette a nyelvét. – Én szóltam – vigyorodott el Hyungwon, majd felállt volna, ha Hoseok hagyja neki, és nem rántja be magával az ágyba egy „álmos vagyok, aludjunk még” nyöszörgéssel. Hyungwon igyekezett lepaterolni magáról az idősebb lábát, ahogy azzal is átölelte, hát még, amikor aljas módon elkezdett a fülébe szuszogni a másik, akkor elszabadult a pokol. Vinnyogva, nevetve próbált kiszabadulni szobatársa karjai közül, aki egyre szélesebb vigyorral csiklandozta és egyre erősebben tartotta Hyungwont, majd amikor úgy érezte, hogy most már elérkezett az ideje, hogy felkeljen, elengedte a fiatalabb fiút, aki már rögtön rohant is a másik végébe a szobának. – El ne képzeld, Shin Hoseok, hogy még egyszer felkelek én, Hyungwon, korábban mint muszáj lenne, és főzök neked teát, mert mártírt játszol az éjszaka közepén, és jéghideg vízben fürdesz, hogy aztán még tíz percig hallgassam, ahogy dideregsz a paplan alatt! 

- Te csak ne hallgatózz, majd legközelebb én magam fürdetlek meg, jéghideg vízben, aztán majd meglátjuk, azt megköszönöd-e – vágott hozzá egy párnát Hoseok, aztán kezébe vette az ihatóra hűlt teáját, belekortyolt, és elmosolyodva nézett szobatársára. – Köszönöm, nagyon finom.

*

- Oké, mára ennyi, szép volt Hoseok. Hyungwon, kérlek, gyakorolj többet, mert ez így nagyon nem lesz jó – sóhajtott egyet a koreográfus, majd felkapva vizesüvegét elhagyta a termet. Hyungwon fáradtan rogyott le a terem kellős közepére, ahol éppen állt, míg Wonho elment az italaikért és odanyújtotta a fiatalabbnak, aki csak elvette a sajátját, majd anélkül, hogy beleivott volna, letette maga mellé, törölközőjét pedig arcára terítette. Megint ugyanaz. Neki gyakorlásra lenne szüksége, még sokkal többre, mert egészen egyszerűen neki ehhez nincs tehetsége. Ellenben Hoseokkal, aki kétszer végignézi a lépéssorozatot és szinte tökéletesen vissza is táncolja. Ehhez képest, még most is hallja, hogy Hoseok egy-két lépést gyakorol, ő meg itt fekszik a földön.

- Hyungwon ah, bent maradjak veled gyakorolni? – ült le a fiatalabb mellé Hoseok, de Hyungwon csak bánatosan megrázta a fejét.

- Nem kell, hyung. Te mára végeztél, menj haza, én meg még egyedül elbénázgatok a tükör előtt, nem akarlak feltartani – ült fel lendületből Hyungwon, beleivott a vizébe, majd a géphez sétálva bekapcsolta a debütáló számukat, és levezetésképp azt kezdte táncolni, csak utána kezdett neki az új koreográfiának. Wonho még egy pár percig nézte Hyungwont, ahogy tökéletesen és hiba nélkül táncol el bármit, amibe belekezd. Pontosan tudta, hogy az apróbb hibákat csak a stressz és a másoknak való bizonyítási vágy hozza elő belőle. Otthagyta a cuccát, majd elindult az épületben, hogy megkeresse a tánctanárukat, aki bár kelletlenül, de visszament, hogy megnézze, mégis mi az, ami ennyire fontos. Benézett a félig nyitott ajtón, és látta, ahogy a fiú tökéletesen táncolja azokat a részeket is, amiket az órán egyáltalán nem tudott megcsinálni.

- Mondtam, hinnie kell nekem, hogy meg tudja csinálni és higgyen benne is egy kicsit jobban – kérlelte a tanárukat, aki elmosolyodva megveregette Wonho hátát, majd hátára véve táskáját elindult az épületből kifelé. Hoseok visszament a terembe, és már lépett is a tükörhöz, hogy még időben elkapja a saját lábában megbotló Hyungwont. – Menjünk haza. Ma még nem is ettél és későre jár – Hyungwon kinézett az ablakon és valóban, már sötét volt odakint, és ők reggel tíz óta bent gyakoroltak. Összepakolta dolgait, majd hívták a menedzsert, aki hazavitte őket. A többiek még nem voltak otthon, így Hyungwon a fürdőbe parancsolta a tüsszögő Hoseokot, hogy most azonnal és rögtön forró vízben fürödjön le, ő majd megy utána, Hoseok pedig nem ellenkezett. 

Tíz perc múlva kiszólt a fürdőből, hogy jöhet, de ő maga még bent maradt fogat mosni. Hyungwon levetkőzött egy alsóra, Hoseok pedig egészen egyszerűen nem bírta megállni, hogy ne simítson végig az oldalán, amitől Hyungwon nyögve görnyedt össze és egy törölközővel rávágott a vigyorgó fiú hátára, majd magára zárta az ajtót, hogy élvezze ő is a forró zuhany nyújtotta lehetőségeket.

~ * ~

Fáradt volt, nyűgös és különben is, milyen nap kezdődhet úgy, hogy neki korán reggel fel kellett kelnie és próbálni menni, miközben már a promóció utolsó hetén túl vannak? Ja, hogy hétfő és ma Minhyukra lett rásózva, világos. Lassan és álmosan, mikor már vagy századjára viharzott be a szobába, hogy megkísérelje Hyungwon ébresztését, kikecmergett az ágyból. Első útja a fürdőszobába vezetett, onnan vissza a szobájukba, hogy felöltözzön, majd ki a konyhába, hogy az első szembejövő energiaitalt megigya. Minhyuk már a cipőjét húzta és túlpörögve, hangosan magyarázott valami olyasmiről, hogy repackage mini, meg új koreográfia, meg változtatni kell valamit.

- Hé, hyung, várjál már, egy szót sem értek, mi van? – pislogott álmosan, miközben leült a padlóra, hogy úgy szenvedje magára edzőcipőjét. 

- Hát tegnap mondta a menedzser, hogy a Hero lesz a repackage albumunk fődala, csak remix verzióban és arra egy kicsit más lesz a koreográfia, te hol voltál, amikor szólt?

Valószínűleg mosdóban, vagy fene se tudja, csak senki sem tartotta túl fontosnak az információt ahhoz, hogy ezt megosszák vele is, mert erről ő most hallott életében először. Mint ahogy a próbaterembe érve a remixet is akkor hallotta először, ellenben a többiekkel, mert igen, ők is ott voltak. Ezek szerint mindenki rá várt, ó igen, még valami, amivel totálisan hátráltatja a csapatot. De nem tették neki szóvá, hiába kellett rá várni majdnem negyed órát. 

Ahogy odaértek, máris kezdő pozícióba álltak, eltáncolták az új verzióra az eredeti koreográfiát, azután kezdték el megbeszélni a változtatásokat. Máshogy kezdenek, nem emelik fel rögtön a pólójukat, nem ugyanazokon a helyeken állnak, nem ugyanaz a lépéssor, már a pozíció, másik oldalon állnak és a többi. Viszont Hyungwon számára ez a nap teljesen más volt, mint a többi. 

- Állj, várjatok. Jooheon és Hoseok, ti menjetek hátrébb, Hyungwon és Changkyun, ti gyertek előre a helyükre! – Hyungwon azt hitte, hogy rosszul hall és ezért nem mozdult, de amikor a tanár sürgető mozdulatokat tett irányába kezével, bizonytalanul előre sétált átellenben Changkyunnal, Hoseok pedig észrevétlenül elmosolyodott. – Most próbáljuk el, megvannak a mozdulatok, ugye? Oké, akkor indítom – és indult a zene, és Hyungwon csinálta, amit kellett, de természetesen megbotlott. De nem történt semmi, újra elpróbálták, és még egyszer, amíg meg nem sikerült csinálnia Hyungwonnak, aztán tovább mentek. Egyre több helyen került előtérbe Hyungwon és a második soránál már nem csak szimplán előresétált, hanem már rendesen táncolnia kellett. Végül átvették a koreográfiát annyira, hogy legalább egyszer jól eltáncolták együtt, aztán mindenkit szélnek eresztett a tanár. 

De Hyungwon bent maradt és gyakorolt. Folyamatosan újra és újra táncolta a részeit, ha egyszer megbotlott, elölről kezdte az egész táncot. Este hatkor engedte el őket a tanár, most pedig éjfelet mutatott a digitális óra a tükörrel szemben, de Hyungwont nem érdekelte. Hiába nem érezte már a lábait, hiába fájtak a karjai, amikor szünetet tartott magának, akkor csak egy másik számukat vette elő és azt táncolta újra párszor, aztán folytatta az új koreográfiával. Végül hajnali négyre ért haza, beesett a zuhanyzóba, nem érdekelte a hideg víz, az se, hogy fázik, csak felöltözve a takaró alá bújt, és amint párnát ért a feje, már aludt is. 

Egészen reggel hétig, amikor is a következő próbájukra indultak, és nyolc órakor már a remix változatot vették át újra. Hyungwon fáradt volt, látszott a mozdulatain is, de nem rontott, csak hanyagnak tűnt. Hoseok pedig egy órán belül kért egy tíz perces szünetet, akkor pedig karon ragadta Hyungwont és a büfébe cipelte, egy szendvicset diktált belé és fél liter kólát. – Örülök, hogy szorgalmas vagy, de ne vidd túlzásba, hulla sápadt vagy és látszódik, hogy fáradt is. Alig aludtál két-két és fél órát, ez így…

- Hoseok, nem érdekel – nézett rá dühösen Hyungwon. – Elhiszem, hogy neked tizedennyi gyakorlással ez megy, de nekem szükségem van ennyi gyakorlásra! – higgadt volt a hangja, mégis érezni lehetett, hogy bármelyik pillanatban robbanhat a bomba. – Egyszer… most először Hoseok, emberszámba vesznek a csapatban, muszáj megtennem minden tőlem telhetőt – lökte ki maga alól a széket Hyungwon, és visszaviharzott a próbaterembe.

Ez ment majdnem egy hónapon keresztül, ez idő alatt nem beszélt Hoseokkal egyetlen szót sem, hiába voltak szobatársak, hiába voltak közös programjaik, ha tehette, inkább Minhyukkal és Changkyunnal töltötte az idejét. Minden hétköznap reggel nyolctól hajnali kettőig bent volt az ügynökségnél és próbált; táncot próbált, éneket gyakorolt, edzett. Ez alatt az egy hónap alatt rengeteget fogyott, sosem pihente ki magát rendesen, de úgy érezte, megérte, mert egyszer végre ő is volt annyira jó, hogy úgy érezze, tényleg a csapatba való.

Egészen a Hero promózása előtt két héttelig úgy érezte, hogy minden rendben van, amikor is a tánc próbákon rendszeresen rontani kezdett újból, a legalapvetőbb lépéssorban is megbotlott, vagy csak rossz irányba fordult. Énekórákon folyamatosan alulintonált a hangja, alig talált el bármit is tisztán, mindegy volt, hogy régi, vagy új szám. És újból visszatért a mindenki szemében csak töltelék tagnak számító Chae Hyungwon. A koreográfus már a menedzserrel beszélt, hogy hogyan is lehetne ennyi idő alatt megváltoztatni a koreográfiát, és begyakorolni úgy, hogy ne süljenek vele fel. A nap végén ismét egyedül maradt a próbateremben, a hangfalakból a Hero remixe szólt, és Hyungwon megállás nélkül gyakorolt, ahányszor esett el, annyiszor kelt fel és kezdte újra, míg egyszer csak este tizenegy környékén leállt a zene és Hyungwon oldalra fordulva egy iszonyatosan dühös Hoseokot látott.

- Ne kapcsold ki, gyakorolnom kell, nem változtathatják meg most miattam a koreográfiát, nem akarok veletek is…

- Leszarom, Chae Hyungwon, most azonnal hazajössz velem és alszol! Nem fogják megváltoztatni a rohadt koreográfiát, csak pihenned kell, és – kezdte ingerülten Wonho, de Hyungwon rákiabált.

- Fogd már fel, hogy nekem ez nem jön csuklóból! Ha így folytatom, kiraknak az együttesből! Állandóan rontok, az énekem nem tiszta, a tánc nem megy, muszáj gyakorolnom! Könnyedén veszik fel a helyemre Seokwont, vagy akár Yoonhót Hoseok, nem vagyok pótolhatatlan! Még nem, el kell érnem, hogy az lehessek és…

- Mi a fenéről beszélsz Hyungwon? – ordított rá Hoseok a fiatalabb srácra, akinek időközben már könnyek gyűltek a szemébe. – Már hogy ne lennél pótolhatatlan, nem véletlen választottak be akkor hetünk közé, honnan szeded ezt a sok marhaságot? – lépett közelebb Hyungwonhoz aki hirtelen lerogyott a padlóra és a könnyek le is gördültek már arcán.

- Bennem nincs semmi, ami elengedhetetlen a csapathoz. Nem vagyok tehetséges táncos, vagy énekes, egészen egyszerűen nem vagyok jó semmiben! – tört ki végül sírásban Hyungwon, és egyik kezével hajába markolva könyökölt térdeire. - Én csak... csak ülök és... szép vagyok. Ez minden, amivel hozzájárulok az együtteshez. Ráadásul nem én vagyok a csapat egyetlen arca, te is ugyanúgy viseled ezt a posztot, azzal a különbséggel, hogy te normálisan tudsz énekelni és elképesztően táncolsz. Én mit tudok? Mosolyogni a kamerába és kifújt. A feladatom is pont ennyi. Egyszer kaptam lehetőséget, hogy bizonyítsak, hogy idevaló vagyok, erre én ezt is elszúrom! Nem vagyok jó semmire, Hoseok, semmire… - zokogott a próbaterem közepén Hyungwon, Hoseok pedig döbbenten hallgatta a fiatalabb kitörését, majd egy pillanat alatt húzta magához a szinte törékeny fiút, és hagyta, hogy a vállán sírja ki minden felgyülemlett feszültségét. Percek, vagy akár órákkal később Hoseok eltolta magától a vállánál fogva Hyungwont és kezei közé vette arcát, hogy hüvelykujjával letörölje a könnyeit.

- Jól figyelj rám Hyungwon. Először is, te értékes és pótolhatatlan tagja vagy a csapatnak, világos? Ne vágj pofákat, ez így van! Emlékszel a párbajokra? – Hyungwon bizonytalanul bólintott egyet. – Kettőnk közül ki tetszett jobban a zsűrinek? Én vagy te? Hadd halljam! – válaszul egy alig hallható „én”-t rebegett a fiú. – Te tetszettél jobban Hyungwon, te jobb voltál, mint én, úgyhogy nekem ne gyere azzal, hogy ugyanaz a posztunk, csak én jobb vagyok. Pontosan ugyanennyire vagy jó te is, sőt, talán még jobb is. Másodszor – állította fel a földről Hyungwont, hogy szembe álljon vele. – Áruld már el nekem, hogy az elmúlt egy évben ki gyakorolt annyit, mint amennyit te ez alatt a hónap alatt? Fel sem tűnik, hogy egyetlen mozdulatot nem rontottál a sok gyakorlás miatt, míg egyik-másik napon mindenki olyan esetlen volt, hogy a tanár veled példálózott, amíg te kimentél esetleg mosdóba, vagy bárhova. Hogy konkrétan leordította a hajunkat a fejünkről, hogy itt vagy te, éjt nappallá téve gyakorolsz, folyamatosan fejlődsz, mi meg el vagyunk telve magunktól, pedig ránk is ránk férne nem is kevés gyakorlás. Harmadszor pedig – fordította most Hyungwont a tükörrel szembe. – Mit látsz a tükörben?

- Egy rakás szerencsétlenséget – válaszolta a sírástól reszelős hangon Hyungwon. – Valakit, aki sosem lesz elég jó ahhoz, hogy ezt saját maga is elhiggye, hogy sosem lesz annyira jó, amennyire szeretne – sorolta Hyungwon, de Wonho csak sóhajtott és várt. – Egy olyan valakit, aki a csapat arca, aki miatt Jooheon és Gun álma széthullott, aki miatt egy sokkal tehetségesebb gyakornok nem került a csapatba, csak azért, mert nekem helyesebb volt az arcom.

Wonho ismét sóhajtott egy hatalmasat, majd Hyungwon derekát hátulról átölelte, és állát a vállára tette. 

- Akkor most elmondom, én mit látok – kezdte halkan Hoseok. – A Monsta X Hyungwonját és Wonhóját. Akik a csapat arcai, énekesei és táncosai. Emellett pedig látom a néhai ulzzangot, Shin Hoseokot, akit egy tonna smink, a photoshop, a retusálás és a fények egy iszonyat helyes sráccá varázsolták. Ma már ebből csak a smink és a fények maradtak, mert a színpadon nincsen photoshop. És látom Chae Hyungwont, a gyönyörű srácot, akit nem a smink és a fények tesznek gyönyörűvé. Aki reggel, kócosan is csodaszép. Akit nem bolondított meg a tudat, hogy híres lett, aki szerény és szorgalmas maradt. És aki éjt nappallá téve, a szó szoros értelmében betegre dolgozta magát – visszafordította magával szembe Wonho, és Hyungwon fekete hajába simított, mosolyogva a hatalmas szemekbe nézett. – Hyungwont látom magam előtt, aki miatt folyamatosan aggódnom kell, hogy melyik pillanatban esik össze a próbán, akit sohasem láttam, hogy csak ülne valahol és annyi dolga lenne, hogy szép legyen. Hyungwont, akinek az arcát elsőként pillantom meg minden reggel, amikor felkelek, és aki a motivációm, hogy csináljam tovább, ne hagyjam abba, és meglesz az eredménye. Hyungwont, aki iszonyatosan vak, és azt sem veszi észre, ha már lassan félórája folyamatosan szerelmet vall neki a csapattársa, miközben a kezét szorongatja izgatottan. Hyungwont, aki nem csak a Monsta X-nek, de Hoseoknak is rendkívül értékes és pótolhatatlan – simított végig a fiatalabb arcán, akinek újra potyogtak a könnyei, majd vérszegényen ránevetett Wonhóra. – Esetleg volnál szíves mondani valamit?

Hyungwon szívből jövően felnevetett, ahogy meglátta az ideges vigyort Hoseok arcán, majd az ajkaihoz hajolt és finoman megcsókolta.

 – Nem tudom feltűnt-e, hogy egy hónapja, csak miattad felkeltem, hogy teát főzzek, hogy ha meg is fáztál a nyamvadt hidegfürdőtől, akkor az segítsen. Hangsúlyoznám: Én. Felkeltem. Miattad. 

Wonho mosolyogva visszahúzta magához Hyungwont egy újabb csókra, és elkezdte kihúzni a fiút a teremből, hogy az ajtót becsukva elhajoljon tőle és komolyan a szemeibe nézzen. 

– Akkor most Te. Lefekszel. Aludni. – hangsúlyozta ugyanúgy, ahogyan előtte Hyungwon is. – Szigorú ellenőrzés alatt leszel tartva. Az ágyamban alszol, velem és mellettem, és nem kelhetsz fel holnap délig. Hidd el, kialszod magad, és minden úgy fog menni, mintha egész életedben ezt csináltad volna. Mert egy tehetséges, énekesnek és táncosnak születtél, aki még akkor is pótolhatatlan, ha csak ül és szép.  

Chocolate Love

Nyár volt, hihetetlen forróság, hat fiatal srác pedig még most is a táncteremben gyakorolt. Pontosabban, ezelőtt öt perccel még gyakoroltak, de Yoseob úgy gondolta, eljött a tökéletes pillanat, hogy hanyatt vágódjon, és kezeit-lábait szétvetve elterüljön a padlón, ezzel is ösztönözve vezetőjüket a lehetőleg hosszú pihenőre. 

- Vizet! Hideget! Valamit!

- Yoseob, kelj fel! Nekem is melegem van, de holnap fellépésünk van és…

-… és menten megpusztulok, ha még öt percig állva kell maradnom – ült le Dongwoon is a földre, hátát a pár fokkal hűvösebb falnak döntve.

- Csak egy óra szünetet kérünk – nézett Dujunra Gikwang könyörgő szemekkel, mire a leader megenyhült és kisétált a teremből olyasmit morogva, hogy „de ha csak egy percet is késnek…”.

- Mi lesz velem, ha megsülök? Mi lesz veletek, ha megsülök? Mi lesz, ha… Junhyung, isten vagy – vágott a saját siránkozásába Yoseob, amint Junhyung megunva a nyafogását, leöntötte egy pohár vízzel. Miután egy kicsit lecsendesedett a fetrengő fiú, fogta magát, levette a pólóját, ráöntötte a fél literes ásványvíz teljes tartalmát, majd visszavette magára, és lefeküdt Yoseob mellé. A félholt énekes rögtön ráfeküdt a hasára hogy aztán a többiek hallgassák örömteli sóhajtozásait, ahogy hideghez ért az arca.

Az egész teremben mindenki vagy a padlón, a fal mellett, Gikwang esetében a csap alatt döglött. De Hyunseung nem ült le egyetlen percre sem, csak gyakorolt és gyakorolt. Addig táncolt a tükör előtt, míg minden mozdulatát tökéletesnek nem találta – és ez sosem következett be. Negyed óra múlva Junhyung lerakta a hasáról Yoseob fejét, odamászott Hyunseunghoz, majd a kezénél fogva ülésbe rántotta – ami, tekintve, hogy táncolt, inkább egy seggre esést eredményezett, mintsem egy nyugton ülő Hyunseungot.

- Junhyung – pattant fel rögtön és sajgó fenekére tette kezeit -, ezt most miért kellett?

- Csak öt percig maradj nyugton Seungie – fogta meg újfent a táncos kezét Junhyung, majd lehúzta maga elé, lekapta magáról a vizes pólóját, és Hyunseung nyakába tette. – Ja, és van nálam csoki is. 

- Csoki? Milyen csoki? Fehér? Ét? Tej? Milyen? – fordult vele szembe Hyunseung csillogó szemekkel, de gyorsan megbánta. Ott ült előtte egy félmeztelen, ellenállhatatlan mosolyú és nem utolsó sorban, csokit ígérő Junhyung, akinek, nem mellesleg, minden mozdulata vagy mondata gyorsabb munkára késztette a szívét az elmúlt fél évben. Rettentően zavarban volt és nem is értette amit Junhyung mondott. – Bocsi, nem figyeltem, milyen csoki?

- Étcsokoládét mondtam. De te rendben vagy? Nem szoktál csak úgy nem idefigyelni…

- Csak elvette az eszét a szerele… - kezdett énekelni Yoseob, de Dongwoon gyorsan odaugrott, és befogta a száját.

- Meleget akart mondani. Ez is itt – nézett le Yoseobra – félrebeszél, ami szintén írható a negyven fok számlájára.

- Fagyi! – pattant fel Hyunseung, a többiek pedig fáradtan néztek rá. – Fagyit akarok enni! 

- Lője le valaki! Nem tud nyugton maradni.

- Te is jössz, Gikwang! Ki velem, az utcára, negyven fokban – vetett szúrós pillantást a víztől csöpögő fiúra, aki abban a percben jött ki a zuhany alól.

- Ne, csak az utcára ne!

- Majd én veled megyek – tápászkodott fel Junhyung, és elővett egy tiszta pólót. – Úgy is csokit ígértem, hát akkor kapsz csoki fagyit.

Junhyung rájött, hogy ez volt élete talán legfelelőtlenebb kijelentése. Megvette a háromgombócos fagyit Hyunseungnak, de azzal nem számolt, hogy a fiú előtte fogja megenni, konkrétan elnyalni azt a fagyit. Már a próbateremben is alig tudta türtőztetni magát, ahogy a fiú arcáról útnak induló izzadtságcseppet figyelte, ami a nyakán keresztül, a kulcscsontján végiggördülve eltűnt a pólója alatt… Tulajdonképpen miért is gondol erre pont akkor, mikor ugyanez a fiú pont előtte nyalja a fagylaltját? Ó te jó ég, de hogy nyalja! Vagy tudatosan szórakozik vele, vagy szimplán hatalmas az önkéntelen erotikus kisugárzása ennek a srácnak.

- Junhyung, merre jársz? Elolvad a fagyid – mosolygott rá gyerekesen Hyunseung, majd odahajolva a fiú kezében tartott fagyihoz, a tölcséren végigfolyó cseppet, lassan, Junhyung szerint kegyetlenül lassan, a nyelve hegyével eltűntette, majd a fagylalt hegyét bekapta, ezzel eltüntetve Junhyung fagylaltjának a felét, aztán ahogy elhajolt rámosolygott.

Nem, ő ezt ép ésszel nem fogja kibírni, az biztos, ha pedig nyilvános helyen teperi le, az nem vetne rájuk túl jó fényt – és a nyüzsgő park közepén álló fagyi stand előtti, körülbelül három négyzetméteres terület, sajnos beletartozott a nyilvános hely definíciójába.

- Hyunseung, tisztában vagy vele, hogy most fogyasztottad el, a fagylaltom felét? Ezt még vissza fogom kérni.

- Te etted túl lassan, én gyakorlatilag megmentettem a földön landolástól – és már megint azt csinálta. Lassan a nyelve hegyével nyalt bele a fagyijába. Ez már nem lehet spontán kisugárzás, biztos, hogy szórakozik vele. Ha harc, hát legyen harc és egye meg, amit főzött.

- Akkor én is megmentem a tiédet, mert túl sokat beszéltél.

Odahúzta magához Hyunseung tölcsérét a kezénél fogva, majd ő is azzal a kínzó lassúsággal nyalt bele a fagyijába, mint ahogyan az előbb tette a másik, végig a szemébe nézve, a kezét még csak véletlenül sem elengedve. Határozottan szórakoztatónak tartotta azt a zavart pillantást, és az enyhén rózsaszínben játszó arcot – ez utóbbit Hyunseung mentségére legyen, a meleg számlájára írta. Elengedte a fiú kezét, elhajolt tőle, majd végignyalta ajkait. Ahogy elnézte, ezt Hyunseungnak sem ártott volna. A fiú arca felé nyúlt, de az hirtelen feleszmélt és elhúzta a fejét.

- Mit csinálsz? – kérdezte fojtott hangon. Ennél jobban nem jöhetett már zavarba.

- Maradj már nyugton, csokis a szád széle – nevetett Junhyung, majd hüvelykujjával letörölte a fagyit.

- Oh, köszi. Te, szerintem menjünk vissza, Dujun meg fog ölni, ha nem érünk vissza időben – azzal sarkon is fordult és sietős léptekkel elindult a próbaterem felé. Junhyung elmosolyodott a fiú zavarán, majd elgondolkodott, hogy nyugodtan leteperhette volna – amit most csináltak, az is nyilvánosan történt, és valljuk be, ez nem volt éppen az, az ártatlan „fagyizom egyet a csapattársammal” szünet.

Amikor visszaért, egy félmeztelen, a sarokban olvasgató Gikwangot és egy Dongwoon ölében nevetgélő Yoseobot talált a próbateremben.
- Nem láttátok Hyunseungot? 

- Éppen most viharzott be a zuhanyzóba két gombóc csoki fagyival. Mit csináltál vele?

- Vettem magunknak fagyit, ő megkóstolta az enyémet én pedig az övét – felelte mosolyogva Junhyung, majd a zuhanyzóba ment Hyunseung után, de előtte még kikapott a táskájából egy tábla étcsokoládét.

- Jól láttam, hogy Junhyung kezében is csoki fagyi volt? – kérdezte vigyorogva Gikwang.

- Jól – vágta rá a másik kettő.

- Hyunseung, rosszul vagy? A többiek azt mondták, hogy amint beértél, rögtön ide jöttél, Nem érzed jól magad?

- De, de jól vagyok, csak melegem volt és megmostam az arcomat.

- Fagyival a kezedben.

- Fél kézzel mostam arcot? – mosolygott Hyunseung. A mondata inkább hangzott egy utolsó próbálkozásnak szánt kérdésnek.

- Értem. Nézd, tegnap vettem. Valami európai márka, a legújabb étcsokoládé – Hyunseung egy szempillantás alatt ott termett Junhyung előtt. – Azt írja, krémes, különleges holland csokiból készült. Megkóstolod?

- Szabad? – nézett fel csillogó szemekkel Junhyungra.

- Nem, azért kínáltalak meg, mert egyedül fogom megenni az egészet. Olyan kérdéseid vannak néha… 

Junhyung kibontotta a csokit, ami, tekintve, hogy akármilyen jó is a lég kondi a táncteremben, így is harminc fok volt, megolvadt. Junhyung megpróbálkozott egy darabka letörésével, majd azt a leírhatatlan formájú csoki darabot, amit ő kockának definiált, Hyunseungnak nyújtotta.

- Nyisd ki a szád – Hyunseung pedig, mint valami madárfióka nyitotta a száját. Junhyung ekkor elmosolyodott, gyorsan bekapta a csokit, majd megcsókolta Hyunseungot. A fiú szája nyitva maradt a döbbenettől, így nyelvével áttolta a csokit a másik szájába, utána elhúzódott. Elmosolyodott a fiú értetlen arckifejezését látva.– Nekem határozottan ízlik, és neked? – kérdezett vissza, Hyunseung pedig önállósította magát, és visszahúzta magához Junhyungot, ajkait pedig megint az övéire tapasztotta. Igen, Hyunseung is finomnak találta a csokit.

~

- Hol van az a két tökkelütött? Megmondtam, hogy egy órájuk van – járkált fel-alá dühösen Dujun.

- A zuhanyzóban – felelte Yoseob visszahajtva a fejét Dongwoon ölébe, két ásítás között. Dujun durván félbeszakította a délutáni alvását, pedig olyan szépet álmodott…

- Mind a ketten? Mégis mit csinálnak? – kérdezte döbbenten az együttes vezetője.

- Csokit esznek – sóhajtotta Gikwang, ahogy lapozott az újságjában.

- A zuhanyzóban – nézett rá Gikwangra és komolyan elgondolkodott, hogy a fiú nem hülyült-e meg a nagy melegben.

- Ott.

- Napszúrást kaptak?

- Áh, csak szerelmesek – legyintett a maknae.

- I call, I call it Chocolate Love~ - kezdett el énekelni Yoseob és úgy döntött, ő is meghívja egy fagyira a leadert…

Közlemény~

Sziasztok Drágáim :)

Nem szokásom, de ennek mégis szánok egy külön bejegyzést :)

Indítani fogok egy oneshot-sorozatot Pontok címmel. Összesen 30 részes lesz. Ezek egymástól független részek lesznek, többnyire slash (yaoi) témában, különböző párosításokkal, de lesz olyan is, ami kimondottan egy személyről szól; és igen, kivétel nélkül mindegyik k-pop sztárokról fog szólni :)

Külön kis fület szánok neki a fejlécben, ahol megtalálható lesz az összes "fejezete" a sorozatnak és reményeim szerint havonta minimum frissülni fog:)

Előre is köszönöm, ha valakinek felkeltettem az érdeklődését :)

Rina voltam, Puszi :)

U.I: lehet párosokat kérni, itt ennél a bejegyzésnél, hozzászólásban :) Nem ígérem, hogy mindenki kívánsága teljesül, de igyekszem figyelembe venni őket :)

The Reason (OS)

- Hé, állj már... 

Meg sem várva, hogy a másik befejezze a mondatot, hangosan becsapta az ajtót maga mögött, ahogy belépett a dormba. Cipőjét lerúgta az előszobában, majd leült a nappaliban lévő kanapéra és oda sem figyelve, mit csinál, elkezdte váltogatni a tévé csatornáit, egy másodpercnél tovább semelyiknél sem időzve. 

Eközben újabb ajtócsapódás hallatszott, kisvártatva pedig Jonghyun jelent meg a szobában, minek hatására Kibum is letette a távkapcsolót és a képernyőre meredt, mintha teljes mértékben lekötné figyelmét egy babapopsikenőcs legújabb reklámja. Azonban látóterét hamarosan eltakarta a másik, elérve, hogy Key kis híján felnyársalja szúrós pillantásával.

- Tévét nézek. Leszel szíves elállni az útból?

- És te leszel szíves befejezni a hisztériát? Mégis mi bajod van? - kérdezte Jonghyun, türelme pedig hallhatóan és lathatóan fogytán volt.

- Nem hisztériázom és nincs semmi bajom – válaszolt Kibum jeges és ijesztő nyugalommal hangjában.

- Akkor legalább azt magyarázd el, hogy miért nem vagy hajlandó ebéd óta normálisan beszélni velem!

- Mert nem vagyok beszélgetős kedvemben, és ha most megbocsátasz... - indult ki a szőke a konyhába, de Jonghyun dühös és számon kérő hangja megállította.

- Valóban? De azért az új kölykökkel tudtál nevetgélni meg magadat fényképezgetni, igaz?

- Mert te nem azzal a Bacon gyerekkel hancúroztál egész délután, ugye? Folyamatosan egymás nyakán lógtatok, egy atomrobbanás nem lett volna képes szétszakítani titeket, közben meg rám se hederítettél, ha ott voltam! - fordult vissza hirtelen Key nyugodt álcáját végleg levetkőzve, hangja pedig dühének kieresztésével arányosan növekedett; a végén már teli torokból kiabált.

- Baekhyun a gyerek neve és nem lógott a nyakamon, hanem ő is vezérhang az együttesében, ezért tanácsokat kért tőlem, hogy...

- Az öledben viháncolva? - kérdezett vissza indulatosan, hangja pedig egyre magasabbra szökött.

- Baromkodtunk, na és? - kiáltott most már Jonghyun is, Kibumban pedig elpattant valami.

- Na jó, elegem van – viharzott el szobájába és az ajtót ismételten becsapta maga után. 

Mi az, hogy na és? Ott vihorászott meg bájolgott egész nap azzal a gyerekkel, Key-t tökéletesen ignorálva, és még ő van felháborodva? 

Átvette a melegítőjét, a sportcipőjét előkotorta a szekrényből és indulatosan kicsörtetett a szobából.

- Most meg hová mész?

- Innen el! - viharzott ki a házból, majd futásnak eredt, teljes erejéből, ahogy a lábai és a tüdeje bírta, minden dühét próbálva beleölni. Ahogy az indulatai csillapodtak sebessége úgy lassult, a harag pedig fokozatosan kezdett átváltozni egészen más érzésekbe: csalódottságba, szomorúságba és félelembe.

Csalódottságba, mert mikor reggel felkelt egészen máshogy képzelte el a napját, az estét meg aztán végképp. Szomorúságba, mert, a fenébe is, féltékeny volt arra a kölyökre és ő nem volt hozzászokva, hogy valaki ne foglalkozzon vele, ahhoz meg pláne nem, hogy ez a valaki épp Jonghyun legyen. Igen is szomorú volt és elhanyagoltnak érezte magát. És félt is, mert az ilyen és ehhez hasonló szóváltások egyre gyakoribbá váltak köztük, ami nem csak az ő kedélyállapotukra nyomta rá a bélyeget, hanem a többiek is megérezték a kettejük közti feszültséget, ez pedig arra a napra teljesen rájuk telepedett és mindenre kihatott, amit csináltak, vagy csinálni akartak. Félt, hogy mind az, amit Jonghyun és ő, fokozatosan, odafigyelve, mindig egy kicsivel többet megengedve, egy kicsivel merészebben próbálgatva egymás határait felépítettek, az majd alig a másodperc töredéke alatt fog romba dőlni. A francba is, szerette őt és nem akarta elveszíteni!

Nem figyelte merre ment, csak akkor vette észre magát, mikor már teljesen besötétedett és a folyóparton sétált. Se órát, se mobilt nem vitt magával, időérzékét teljesen elveszítette – fogalma sem volt, hogy mikor jött el otthonról, vagy hogy mióta sétálgat cél nélkül a parton.

Magába roskadva rogyott le az egyik padra a vízzel szemben, arcát tenyerébe temette. Kénytelen volt beismerni, ezt megint ő szúrta el. Mint mindig, most is ő kapta fel a vizet, lényegében teljesen feleslegesen és jogtalanul. Az a szerencsétlen kölyök csak most az egyszer és akkor sem ült tovább három percnél az ölében, mégiscsak ő maga volt az, aki mindig, mindenhol más és más embereket ölelgetett, puszilgatott, valamint ült vagy éppen feküdt az ölükbe. Jonghyun pedig ezt egyszer sem rótta fel neki, mert ismerte, tudta, hogy ilyen és ezt el is fogadta. Ehhez képest ő, az első adandó alkalommal leordítja még a haját is a fejéről, mikor lehet, hogy tényleg... valljuk be, biztos, hogy csak hülyéskedésről volt szó. Igazából a segítség kérés is elég valószínű volt, tekintve, hogy nagyobbrészt a a zongora mellett ültek mindketten és elég sokszor látott olyan mozdulatokat Jonghyuntól, mint amilyeneket az énektanáruktól szokott látni, emellett néha akár hallhatta is ahogy a két aranytorkú énekes kiereszti a hangját.

Minél tovább ült ott a padon Kibum, annál többször ért vissza a kiindulóponthoz, miszerint ő egy orbitálisan nagy marha és tényleg csak hisztériázott.

Lassan elindult vissza, útközben felnézve az egyik hatalmas digitális kijelzőre: tizenegy óra. Ezek szerint, ha jól számolt, nagyjából három órája jöhetett el otthonról és még minimum egy óra, mire hazaér a folyótól, futni meg már nem fog. Szinte látta maga előtt, hogy Jinkiék éppen most téphetik ki az utolsó hajszálaikat, Taemin pedig már vagy háromszor akarta hívni a rendőrséget, hogy Kim Kibum is felkerüljön az eltűnt személyek listájára, már ha azt nézzük, hogy eléggé feldúlt állapotban sikerült rávágnia Jonghyunra az ajtót – kívülről –, elérni pedig nem tudják. 

Meg ahogy azt ő elképzelte.

Beérve a házba teljes sötétség és síri csend fogadta. Egyedül a konyhából szűrődött ki némi fény, de az is csak a mikró lámpája volt, mert nyitva maradt az ajtaja. A nappaliba benézve is csak a szétdobált videojátékok és pár tányér hevert a földön. Tehát a díszes társaság már megint bent vacsorázott, pedig hányszor elmondta már nekik, hogy ne hozzanak be kaját a szobába, hanem a konyhában egyenek. Összeszedte hát a tányérokat és a poharakat, kivitte a mosogatóba, majd elindult a szobák felé. Benyitott a másodikba, ahol Taemin szokás szerint Minho mellkasára hajtott fejjel aludt, aki félkézzel átölelte vállait. Elmosolyodva ingatta meg fejét, ahogy meglátta a Jonghyun helyén, kezét-lábát szétvetve alvó Jinkit, a takarója pedig ott feküdt mellette a földön. Bement, hogy betakarja a láthatóan teljesen kimerült leaderüket és Taeminen is feljebb húzta a takarót. Halkan csukta be az ajtót, amikor kiment a szobából és belépve a sajátjába, egy fejét térdeire hajtva alvó Jonghyunt pillantott meg az ágyán. Fejét csóválva ült le mellé, és beletúrva a kócos, barna hajba, végigsimított a fején néhányszor.

A simogatásra felébredt fiú résnyire nyílt, duzzadt, vörös szemekkel nézett maga mellé. Amint meglátta, hirtelen kapott utána és ölelte magához szorosan Key-t, ő pedig elmosolyodva újra simogatni kezdte a fiú fejét és hátát, amint megérezte Jonghyun testének enyhe rázkódását és meghallotta szipogását a nyakánál.

- Te idióta... tudod mennyire aggódtam? - suttogta Kibum nyakának, mire ő eltolta magától és könnyeit letörölve, apró kezei közé fogta Jonghyun arcát.

- Tudom és sajnálom. Ezt is és azt is, hogy kiabáltam – suttogta a fiú homlokának és csókot nyomott rá, majd a szájára is. - Mosd meg az arcod és vetkőzz le; addig én is lefürdöm, aztán jövök vissza – nyomott még egy csókot a szemeire és kiment a fürdőszobába.

Mire visszaért, a fiú ott feküdt az ágyon a szokásos, pizsamaként funkcionáló atlétájában és melegítőalsójában. Kibum, neki háttal, bebújt mellé, mire rögtön Jonghyun szoros ölelésében találta magát, arcát a nyakába fúrva. Végigsimított a karján, mire egy hangos szusszantás és egy csók volt a válasz, amit a tarkójára nyomott az idősebb.

Beszélgetni pedig ráértek még – most az volt a fontos, hogy őt, a kis kiflit öleli a nagy kifli. Ennyi pont elég volt. 

Mindent a szemnek... (OS) (18+)

Az első szerelmemet sosem fogom elfelejteni, sőt, még mindig szeretem. Jang Hyunseung. Mindig mellettem volt és én is mindig ott voltam mellette; a barátság különösen erős köteléke szövődött köztünk. Ennél pedig erősebb kapocs sosem kellett – legalábbis neki.

Emlékszem, amikor bekerült abba a fiúcsapatba, milyen boldog volt. A nevetésére, a szeme csillogására, a hévre, amivel a nyakamba ugrott az iskola folyosóján, a haja illatára… Mindenre. Élete talán legboldogabb pillanatának voltam részese – s élete legkeserűbb könnyeit is velem osztotta meg. Amikor pár hónappal később felmérték az ő és egy csapattársának tehetségét, tudását, majd közölték vele, rá már nincs szükség. Akkor egy hétig vigyáztam álmát és több millió könnyét itta be a ruhám. 

A második szerelmem pár évvel később ismertem meg. Magas, jóképű, sármos és tökéletes – ez volt Yoon Doojoon. Azonnal magával ragadott a személyes varázsa, szemeinek csillogása, mindaz, ami ő volt. A csapatunk vezetőjévé választottuk, de nem csak azért, mert ő volt köztünk a legidősebb, nem. Hanem a korával együtt járt az is, hogy rendkívül reális és érett gondolkodása volt. Határozott és férfias kiállása volt, emellett kedves és segítőkész volt – minden megvolt benne, ami egy tökéletes vezetőben meg kell, hogy legyen. 

És most, pár évvel később, a két szerelmem egymásra talált; én, pedig, ha szemmel nem is észrevehetően, de érezhetően el lettem hanyagolva. Már nem én voltam az első, akinek beszámolt a boldog és szomorú pillanatairól, inkább az utolsók között tudtam meg, és általában nem tőle. 

Apró, de tökéletesen észrevehető jelek fedték fel előttünk kapcsolatukat. Doojoon mindig őt ébresztette fel elsőnek reggelente, Hyunseung pedig mindig neki adta az első adagot a reggeliből. A próbákon Hyunseung Doojoonnak segített először, és ez viszont is így volt. Együtt mentek kávéért, ebédért, cigi szünetre – mindenhova. És mindenük közös volt. A zuhanyzóban reggelente egymást váltották, a törölközőjük közös volt. Egyik nap, a fürdőszobai tükör előtt csak öt poharat találtam – az övék közös volt, s fogkeféik sörtéje összeért. Aztán pár hét múlva Dongwoon és Hyunseung szobát cseréltek, így már nekem semmi sem maradt, ami közös lett volna Hyunseunggal. Viszont Doojoonnak és Hyunseungnak most már a szobája is közös volt.

Sok idő után, végre megkaptuk az egyetlen szabadnapunkat, amit mindenki a családjával töltött – kivéve őket és engem. Ők együtt töltötték a szabadnapot én pedig pontosan tudtam, hogy a szüleim nincsenek otthon, így a délelőttöt a városban töltöttem, délután pedig visszamentem a szállásunkra. 

Estefelé ajtócsapódásra ébredtem. Nem gondoltam volna, hogy bárki is hazajön még aznap, ezért meg akartam nézni, ki jött vissza, de az ajtó előtt megtorpantam. Egy tompa puffanást és egy kisebb sóhajt hallottam. 

- Doojoon… - rögtön felismertem Hyunseung kellemes hangját.

- Miért suttogsz, édes? Egyedül vagyunk, nem hall meg minket senki…

- Doojoonie, ha hamarabb hazajönnek… - suttogta még mindig, mondatát pedig a kanapé besüppedésének jellegzetes hangja követte. 

- Junhyung otthon alszik, ahogy Yoseob is. Kikwang a barátnőjénél van, Dongwoon pedig az osztálytársainál alszik. Nem fognak hazajönni.

Tudtam, pontosan tudtam, hogy nem kellene kinyitnom az ajtót, tudtam, hogy nem akarom látni, de kíváncsiságom győzött az akaratom felett. Résnyire nyitottam az ajtót és tökéletesen, túl tökéletesen láttam őket, de ők engem nem vettek észre. Vissza akartam zárni az ajtót, vagy legalább elfordítani a fejem, de nem ment, csak néztem őket. 

Ahogy Hyunseung, karjait Doojoon nyaka köré fonva, szemeit lehunyva csókolta őt, néha-néha nagyobbat szusszanva, Doojoon pedig lassan és óvatosan a hátára döntötte. Csókjaik rövidekké és kedveskedővé váltak, néha játékosan ráharapva a másik ajkára. Majd a csókok már nem csak Hyunseung ajkait érték – a póló lekerült róla, s a nyakát, kulcscsontját, a hasát csókolta Doojoon, Hyunseung pedig időnként felkacagott, ahogy egy-egy csiklandós pontot értek a másik ajkai. 

Én pedig csak néztem őket megsemmisülten, dühösen, szomorúan, féltékenyen… Féltékeny voltam Doojoonra, amiért úgy érinthette Hyunseungot, ahogyan én soha, féltékeny voltam Hyunseungra, mert úgy érintette őt Doojoon, ahogyan engem sosem fog.

Végignéztem, ahogy levetkőztetik egymást, érintve, simítva, csókolva a másik testét. Végignéztem, hogy Doojoon az óvszerrel szerencsétlenkedett, ahogy Hyunseung úgy mosolyogva, édesen, kéjesen, ahogy én még sosem láttam, segít Doojoonnak. Láttam, amikor Doojoon beléhatolt, láttam Hyunseung arcán a fájdalmas fintorra húzódó, előbb még nevető ajkait, a könnyeket, amelyek kicsordultak a szeméből, s amelyeket pár másodperc múlva Doojoon lecsókolt arcáról. Hallottam az édes kis semmiségeket, amiket Hyunseung fülébe suttogott és a nyakára csókolt. 

Nem tudtam levenni róluk a szemem. Hogy Doojoon úgy ölelte Hyunseungot, ahogy én is akartam mindig is, ahogy akartam, hogy engem is öleljen. Az ablakon bevilágító esti fények a testüket érték, ezüstös selyembe burkolva őket, izzadságcseppjeik gyémántként csillogtak lassan, szerelmesen ringó testükön. 

Hallottam a fülledt sóhajokat, az elfúló nyögéseket, a csókkal egymásba fojtott szavakat. Láttam, ahogy Doojoon szorosan átölelte Hyunseung derekát, aki ugyanúgy szorította magához, ahogy az utolsó pillanatokban egymás ajkaira suttogták az ígéretet, melyet nekem soha nem volt bátorságom kimondani egyikőjüknek sem.

Aztán csak néztem őket, ahogy ott fekszenek, egymást átölelve. Majd Hyunseung erre nézett. Nem, nem csak erre - egyenesen a szemembe. Percekig nem eresztettük a szemkontaktust, láttam a szemében: tudja, hogy láttam, őket. Hogy végignéztem, ahogy szeretkeztek.

Végignéztem, ahogy a szerelmeim egymással szeretkeztek.

- Doojoon…

- Tudom – bólintott, majd ő is felém nézett, én pedig elléptem az ajtótól. 

Visszafeküdtem az ágyamra, lábaimat felhúztam, és próbáltam nem üvölteni, nem ordítva felzokogni, próbáltam kiverni a képet a fejemből, később már csak elfogadni próbáltam a látottakat, aztán próbáltam mosolyogni. Végülis, a szerelmeim egymásra találtak, és boldogok a közös világukban.

A közös világukban, amibe én már nem férek bele…

------------------------------------------------
ez itt a reklám helye: amennyiben szeretnétek, lesz neki egy bónusz része. De, azt csak akkor fogom feltenni, ha látom, hogy van rá igény. Kommentelni ér!

Summertime Sadness (18+)

Gyermekzsivajtól és a víz hullámzásától volt hangos a part, a párás levegő pedig különböző naptejek, és a tenger semmihez sem fogható, sós illatától volt terhes a tűző napsütésben. Június közepe volt, Haeundae pedig megtelt a nyaralni vágyó emberek sokaságával, mégis, az utóbbi évek nyaraihoz képest, talán most volt a legüresebb a part. 

Do Kyungsoo talán még kilenc éves sem volt, amikor szülei elhozták őt hosszabb időre nyaralni a nagymamájához, mondván, otthon csak ül a szobájában és ki sem mozdul, hátha a tengerparton megjön a kedve a vele egykorú gyerekekhez hasonlóan a játékhoz és a szaladgáláshoz. De nem volt ő buta kisfiú; a szülei akkoriban nagyon sokat veszekedtek, és többször is hallotta, ahogy egymás fejéhez vágnak, számára érthetetlen dolgokat, és a „válás” szó is többször elhangzott, amit akkor ő még nem értett. A szülei nem azért hozták ide, mert otthonülős fiú volt, hanem azért, hogy a válás minden gond nélkül menjen végbe és lehetőleg ne az ő szemeláttára és ne a füle hallatára. Ahhoz képest, hogy mi zajlott otthon, élete egyik legszebb nyarát töltötte itt a kicsi Kyungsoo. Nagymamájával minden nap már kora reggel lementek a partra, együtt fürödtek és együtt játszottak. Délelőtt tíz óra körül, már egy fűszál nehezen fért volna el az emberektől – több ezren jártak le a tengerhez családostul, vagy csak barátokkal. Esténként mindig nagyokat sétáltak a nagymamájával és minden nap megálltak ugyanannál a fagyizónál. Szintén a mamájánál kezdett el érdeklődni a főzés iránt, a nagymama pedig lelkesen tanítgatta unokáját. 

Ez után a nyár után egyre sűrűbben járt Busanba, végül minden hétvégéjét a mamájánál töltötte, tizenöt éves korára pedig már ő főzött, sőt, mondhatni kisajátította az egész konyhát, a mama pedig csak mosolyogva figyelte unokája ténykedését. Egyik hétvégén, amikor indult volna hazafelé, egy levelet nyomott a kezébe a nagymamája, meghagyva neki, hogy csak akkor bonthatja ki, ha ő már nem lesz az élők sorában. Akkor Kyungsoo még csak nevetett a mamáján és azt mondta, akkor soha nem fogja tudni kibontani a levelet, a nagymama pedig egy szoros ölelés után hazaengedte a fiút. 

Másnap reggel a konyhaasztalnál ülve találta anyját, ahogy üres tekintettel, az asztalon lévő telefonra mered, egy bögre fülébe kapaszkodva. Kyungsoo rögtön odament hozzá, hogy mi történt, mi a baj, de anyjából egy szó nem sok, annyit sem tudott kihúzni, ezért inkább hozzáfogott a reggeli készítéséhez, viszont anyja nem evett egy falatot sem. Ekkor elégelte meg végleg és kijelentette, hogy ha nem mondja meg mi történt, leköltözik a nagymamájához és nem jön vissza. 

- Nem tudsz odaköltözni – ennyit mondott összesen édesanyja a ki tudja mióta tartó némasága óta, Kyungsoo pedig meglepődve nézett rá. 

- Már miért ne tudnék, nem vagyok már kisfiú, aki… 

- Mert nincs hova – vágott közbe édesanyja, ő pedig hitetlenkedve nézett rá, de édesanyja tovább folytatta. – Hajnalban hívtak fel nagyanyád szomszédjai, hogy meghalt. Az éjszaka találtak rá a parton fekve, hívtak hozzá mentőt, de már nem tudták megmenteni. Azt mondják, agyvérzés és valószínűleg pont úszott, miközben ez történt – fejezte be édesanyja, majd hozzáfogott a reggelijéhez, Kyungsoo pedig mozdulatlanul állt egy helyben és döbbenten meredt maga elé. Az nem lehet, ilyen nem történhet meg, hiszen ő még tegnap úszott vele, főzött neki, fagyizni ment vele… De aztán eszébe jutott a levél. Miért pont tegnap adta neki oda? Nem lehet, hogy szándékos legyen, az agyvérzést nem lehet direkt így megrendezni, egészen egyszerűen nem lehet. 

Még mindig szótlanul ment vissza szobájába, leült az ágyára és kezébe vette a még fel nem bontott borítékot. Nem akarta, nem merte kinyitni, tartott tőle, hogy mit rejt a levél. Ott ült és nézte a barnás színű borítékot és arcán sós könnyek gördültek le. Képtelen volt elhinni, hogy az életében a legfontosabb személy, akivel az utolsó hat év legboldogabb pillanatait élte át, az egészen egyszerűen, egyik napról a másikra megszűnjön létezni. 

Visszament anyjához, akin addigra szinte már meg sem látszódott, mi történt, mintha teljesen rendben lenne minden, sőt, mintha még mosolygott is volna – nem értette, miért. Egy váratlan pillanatban, Kyungsoo felé fordult a mosogatásból. 

- Mondd csak, kisfiam! Nem mondott neked valamit tegnap a nagymamád? Valamit például a végrendelettel kapcsolatban? – törölte meg kezeit a nő, és visszaült az asztalhoz. Fia csak megrázta a fejét és ő is odament és leült vele szemben. 

- Ezt a levelet adta nekem. Azt mondta, addig ne bontsam fel, amíg ő él – szinte be sem fejezte a mondatot, az anyja már ki is kapta a borítékot fia kezéből és nem törődve fia tiltakozásával, miszerint az az övé, neki adta a nagymamája, nem veheti el és nem nyithatja ki, egyszerűen csak feltépte a borítékot, majd kivette belőle a papírlapot, melynek a tetején a „Végrendelet” felirat állt. Elkezdte olvasni a levelet, majd ahogy egyre lentebb haladt, úgy komorult el a tekintete. Ahogy a végére ért, egy gúnyos kis nevetéssel már szét is tépte volna, ha Kyungsoo nem állította volna meg.

- Ne! – kiáltott fel, és nyúlt a levélért, de anyja elhúzta előle. – Látni akarom, nekem írta! Nekem adta oda tegnap, az az enyém! – kapta ki a levelet anyja kezéből. Kisimította az enyhén gyűrött lapot és olvasni kezdte a nagymamája jellegzetes, kerekded mégis dőlt betűivel írt végrendeletet. Ahogy haladt a levélben úgy kerekedtek ki egyre jobban szemei; nagymamája mindenét ráhagyta. A lakást, a tengerparton álló kis nyaralót és az azokban található összes ingóságát, valamint a bankban volt egy számla külön az ő nevére írva, amit a nagymamája azóta gyűjtögetett, mióta az ő egyetlen unokája megszületett és egy utalás arra, hogy miként veheti fel ezt az összeget. A levél végén megjegyzésként volt egy kétsoros köszönetnyilvánítás, ami pedig Kyungsoo szüleinek szólt, hogy ilyen okosra és ügyesre nevelték fel. 

- Tessék – dobott elé anyja egy sporttáskát. – Költözni akartál, most már van hova. 

~*~

Négy év telt el. Kyungsoo leköltözött Busanba, a Haeundae-i nyaralóba, a középiskolát már itt járta ki és szakácsként végzett. Nyitott egy kis vendéglőt közvetlen a part mellett, melynek alaptőkéje a mamája által félretett pénz volt, és nagyon jól ment. Éppen az étterme teraszán állt és keserű, szomorkás mosollyal szemlélte a parton az évek alatt megfogyatkozott tömeget. Merengéséből egy bentről jövő törés hangja zökkentette ki, mire rögtön besietett – bár az ilyen balesetek, szinte mindennaposak voltak.

Egy pár órán belül kiürült az étterem, a másik szakács és a pincérek is elmentek már, míg Kyungsoo ott maradt takarítani. Eleinte furcsállták is, hogy miért a főnök takarít, miért nem vesz fel egyszerűen takarítókat, vagy takaríttat fel a pincérekkel, de ő erre mindig csak mosolyogva megrázta a fejét és annyit válaszolt: szeret takarítani, megnyugtatja. 

Mire végzett az asztalok letörlésével is, már késő este volt, nyárhoz képest is sötét. Éppen zárta a vendéglőt és indult a mindennapi sétájára, amikor egy magas, szőke fiú rohant neki, és elestek mindketten. A fiú alig tudta abbahagyni a nevetést még akkor is, amikor bocsánatkérések közepette felhúzta Kyungsoot. 

- Ne haragudj, nem vettelek észre, tényleg sajnálom – hajlongott még mindig a fiú, és csak nevetett tovább, a megbánás minden jelét nélkülözve, Kyungsoo pedig hátrált pár lépést a fiútól, hogy egy „semmi baj” –t elmotyogva kikerülje és induljon haza, amikor a fiú a kezéért nyúlt és mosolyogva ránézett. – Tényleg sajnálom, nem ütötted meg magad, tehetek valamit érted? 

- Csak elestem, nem történt semmi, de engedj el – húzta ki a kezét a magas idegenéből és indult volna tovább, mikor a fiú újra elé állt, de Kyungsoo most nem várta meg, amíg beszélni kezd a másik. – Jól vagyok, nincs semmi bajom, ha pedig tenni akarsz értem valamit, akkor tedd meg, hogy békén hagysz – indult tovább, ezúttal pedig a fiú sem ment utána. Hátranézett egy pillanatra, hogy esetleg követi-e még a magas idegen, de éppen akkor ért oda mellé egy nem sokkal alacsonyabb fiú, és simított végig a karján, így ő pont elfordította a fejét és átkarolta az alacsonyabb nyakát, majd elindultak a másik irányba a part mentén. 

Kyungsoo fázósan átölelve magát nézett a két fiú után, akik kisvártatva kézen fogva folytatták a sétát. Elfordult tőlük és elindult, hogy eredeti tervéhez híven megvegye a szokásos fagyiját az úton, de csalódnia kellett: a fagyizó ma korábban zárt, a tulajdonos idős bácsi, éppen akkor szállt fel biciklijére, hogy hazamenjen. 

Visszapillantott arra a helyre, amerre a szőkét sejtette, majd hazaindult magában szitkozódva, hogy a másik teljesen felborította a napi rutinját. 

~

Kyungsoo ismét kint állt a vendéglő teraszán és gondolataiba merülve figyelte a tengert. Már lassan egy hónapja minden nap látta azt a szőke fiút az étteremben, de a barátját sosem. A fiú mindig csak egy cappuccinót rendelt három cukorral és két fahéjas palacsintát, valamint mindig volt nála egy kisméretű sporttáska, amiből rendszerint kilógott egy törölköző, ami nedves volt, akárcsak aranyszőke haja. Kyungsoo nem értette, hogy miért foglalkoztatja őt ennyire az a fiú – az utóbbi pár napban, amikor kijött a teraszra nézelődni és gondolkodni, folyamatosan ezen a fiún járt az esze, miközben messziről nézte a végtelen tengert. 

Mióta nagymamája meghalt, nem mert a tengerhez egy méternél közelebb menni. Félt tőle. Hiába tudott úszni, hiába imádta, ahogy a sós víz körülölelte, hiába imádott a parton lakni és éjszaka a megállíthatatlan víztömeg vég nélküli morajlására elaludni – nem mert a közelébe menni.

Kisvártatva lépéseket hallott a teraszon, majd nem messze tőle megálltak. Odafordította a fejét és a szőke a falnak dőlve nézte a tengert egy kis mosollyal a szája sarkában, maga előtt összefont karokkal. Kyungsoo is visszafordult, de figyelt; tudta, hogy néhány percen belül meg fog szólalni a másik, az arcára volt írva. 

- Szakított velem. 

- Tessék? – fordult oda meglepődve Kyungsoo. Bármire számított volna, hogy mondani vagy kérdezni fog a szőke, de erre nem. 

- Az a fiú, akivel láttad, hogy kézen fogva sétálunk. 

- Én nem láttam semmi ilyesmit – nézett még mindig a magas fiúra, és bár mást mondott, az arcára volt írva: tudja, miről beszél a magasabb. 

- De hátrafordultál, nem? – fordította arcát végre a másik is Kyungsoo felé, aki hatalmas szemekkel nézett rá vissza. 

- Te figyelsz engem? Mondtam, hogy hagyj békén! – felelt indulatosan, de nem küldhette el, hiszen vendég volt, ráadásul rendszeres és fogyasztott is, ő maga pedig még nem akart bemenni. 

- Szóval tényleg hátrafordultál! – nevetett fel hangosan a szőke, mire összezavarodottan nézett fel rá Kyungsoo. – Csak tippeltem, de kíváncsi voltam a reakciódra. Egyébként, Park Chanyeol vagyok. 

- Nem kérdeztem – nézett vissza a tengerre bosszúsan, amiért így rászedte a másik, de mégis válaszolt. – Do Kyungsoo. 

- Tudom – mosolygott szélesen Chanyeol, mire Kyungsoo leesett állal nézett rá vissza. – Ne nézz így, egy szóval sem mondtam, hogy nem figyeltelek. Eleinte miattad kezdtem ide járni, mert aznap este láttam, hogy te zártál, így gondoltam, nyilván itt dolgozol, de mint később rájöttem, te vagy itt a főnök – villantotta ki fogsorát. – Aztán körülbelül a második héten a palacsinta előrébb került, mint te, ne haragudj – nevetett fel Chanyeol, mire Kyungsoo is elmosolyodott. 

- Saját recept – motyogta, de nem elég halkan ahhoz, hogy Chanyeol ne hallja meg és ne szélesedjen még tovább az amúgy sem visszafogott mosolya. 

Ettől a naptól fogva szinte minden nap beszéltek, majd pár hónap múltán a szinte eltűnt, és Kyungsoo azon kapta magát, hogy Chanyeol a mindennapjai részévé vált. 

~

Szeptember közepe volt, kellemesen meleg, kora este, Kyungsoo pedig Chanyeol mellett ült a parton a homokban, és a naplemente narancsos fényében beszélgettek, ki tudja, mióta. 

- És hogy jutott eszedbe, hogy éppen búvár akarsz lenni? – fordult kíváncsi tekintettel a mellette ülő szőke fiú felé, aki lehunyt szemekkel, háta mögött megtámaszkodva élvezte az őszi este langyos napsugarait. – Úgy értem, a kisebb fiúk mindig rendőrök, tűzoltók vagy valami hasonlók akarnak lenni… 

- És akkor te miért lettél szakács? – vigyorodott el Chanyeol és ki sem kellett nyitnia a szemét ahhoz, hogy tudja, a fiatalabb elpirult. Végül vigyora mosollyá szelídült és szemeit kinyitva, a végtelen tenger felé nézve, elrévedő tekintettel mesélni kezdett. – Kisgyerekként alacsony és kövér voltam, a bőröm is sötétebb volt az átlag korombelieknél, emiatt óvodában és általános iskolában is ki voltam közösítve. Az egyetlen barátom gyakorlatilag a vadászgörényem volt, és… hé, nem ér nevetni – fordult a gyanús hangok irányába mosolyogva Chanyeol, ahol összetalálkozott a tekintete Kyungsoo visszafojtott nevetéstől könnyes szemeivel, aki nem bírta tovább, elnevette magát. 

- Egy görény? – vigyorgott Kyungsoo. – Miért pont egy görény? 

- Meghallgat, nem beszél vissza és megérzi, ha a gazdája szomorú, olyankor pedig a nyakadba mászik és puha, és meleg – válaszolt Chanyeol hasonló mosollyal, majd folytatta a mesélést. – Szóval, mint mondtam, nem igazán voltak barátaim, egyébként is ki voltam közösítve és csúfoltak. Elhatároztam, hogy le fogok fogyni, de ahhoz valamit sportolnom kellett amellett, hogy abbahagytam a rendszertelen evést. Mindenképpen olyan sportot akartam, aminél a többiek nem láthatnak, akkoriban pedig az úszás volt a legkevésbé népszerű a suliban, még úgy is, hogy volt saját medencéje az iskolának. Így hát minden nap iskola előtt és után eljártam úszni egy-egy órákat. Aztán valahogy az egész a hobbim és a szenvedélyem lett, késő estig bent maradtam, és amíg be nem zárt az iskola én csak úsztam és ugráltam a dobogókról. Alig egy évvel később a családommal elmentünk Európába nyaralni és az olasz tengerparton töltöttünk két hetet. Elmentünk egy hajóútra is, ahol búvároktatás is volt, én pedig mindenképpen ki szerettem volna próbálni. Ekkor szerettem bele a tenger alatti világba végleg. Időközben a görényem elpusztult, így már tényleg csak a víz maradt nekem… 

- De én ezt nem értem – szólalt meg Kyungsoo, ahogy maga elé meredt a homokra. – Kicsiként a legtöbb gyerek duci és sötét bőrű, én is az voltam, engem mégsem csúfoltak sosem. 

- És mondd csak, volt valami, amiből kiemelkedően jól teljesítettél? – ült fel teljesen Chanyeol és közelebb ült az alacsonyabbhoz. 

- Talán a nyelvek és az ének… többször is felléptem az iskolai rendezvényeken – gondolkodott el, ahogy felhúzta a lábait, és karjait térdeire fektette, állát pedig karjain megtámasztotta. 

- Látod? Én semmiben sem voltam jó, csak úszni tudtam jól. De végül is a serdülőkor jót tett – vigyorodott el újfent a szőke. – Megnőttem és a bőröm is kivilágosodott, a gyerekkori pufiságom pedig a múltba veszett, de a víz iránti szenvedélyem megmaradt. 

- Nos, én nem nőttem meg és a víz iránti szeretetem minimálisra csökkent, mióta ideköltöztem. 

- Hogy-hogy? Mármint nem az, hogy miért nem nőttél, neked nem állna jól, ha magas lennél, ilyen alacsonyan vagy tökéletes. Mi utáltatta meg veled a vizet? – fúrta kíváncsi tekintetét Chanyeol Kyungsoo sötét szemeibe, aki láthatóan elpirult a nem túl jól álcázott bóktól, majd elfordította a fejét és még kisebbre húzta össze magát. 

- Gyerekkorom legszebb éveit töltöttem ezen a parton. Nagymamám itt lakott és minden nyaramat itt töltöttem, valamint a legtöbb hétvégémet. Tizenöt éves koromban a nagymamám meghalt – úszás közben agyvérzése volt, legalábbis nekem ezt mondták otthon, és belefulladt a vízbe – halkult el a legvégére, Chanyeol pedig egészen közel csúszott hozzá és átölelte, karját simogatta. – Mikor anyám megtudta, hogy mama szó szerint mindenét rám hagyta, a lakásával és a nyaralóval együtt, ő pedig semmit nem kapott egy köszönömön kívül, amiért felnevelt, egyszerűen kipaterolt otthonról én pedig leköltöztem a nyaralóba. Azóta egyszer sem voltam képes a tengerbe belemenni – hajtotta le fejét teljesen. 

- Ezen változtathatunk – szólalt meg Chanyeol egészen mély és lágy hangon, majd felállt és magával húzta Kyungsoot is. 

- Hé, mire készülsz? – kérdezte, mikor pedig realizálta, hogy a szőke egyenesen a tenger felé húzza, kétségbeesetten próbálta kezét elhúzni a másiktól. – Ne! Chanyeol, engedj el, kérlek, engedd el a kezem, Chanyeol hallasz? Engedj már el, nem akarom, nem érted? – kiabált a fiúnak, aki megállt a már nedves homokban, ahová a hullámok kiértek, Kyungsoo pedig pár lépéssel mögötte a még száraz homokban állva próbálta kiszabadítani a kezét. 

- Kyungsoo, nyugalom, ez csak víz. Csak gyere be velem, nem fogunk sokáig bemenni és fogom a kezedet is – fordult az alacsonyabbal szembe, miközben kezei közé fogta a fiú egyik kezét és komolyan, bíztatóan nézett a riadt szemekbe. – Azt mondtad, hogy szereted a tengert és kicsiként rengeteget voltál a vízben. Nem fog történni semmi, jó? Bejössz velem, ha fogom a kezedet? – szorította meg Kyungsoo kezeit, aki bizonytalanul, de bólintott. 

Kyungsoo úgy szorította Chanyeol kezét, mintha az élete múlna rajta, a magasabbnak pedig eszébe sem jutott akár csak egy pillanatra is elengedni őt. Már a nedves talajon álltak, mikor egy lassú hullám kiért a partra, átszaladva a lábaik között, bokáikat megnedvesítve. Kyungsoo mozdulatlanná merevedett és még jobban megszorította a magasabb kezét, de a következő lépést nem bírta megtenni előre, csak hátrálni tudott. 

- Ne haragudj, de nekem ez nem megy, képtelen vagyok – hátrált a biztonságosan száraz talajig, fejét ingatva, Chanyeol pedig sóhajtva visszasétált mellé. Egy darabig álltak egymással szemben, Kyungsoo pedig alsóajkát beharapva nézett a magasabbik szomorú szemeibe. Tudta, hogy megbántotta a fiút. – Nézd, én tényleg sajnálom, de lassan négy éve, hogy nem mentem a tenger közelébe, nekem ez nem fog ilyen gyorsan menni – magyarázkodott. – Ne hidd, hogy nem bízom benned, csak… 

- De ha meg sem próbálod… Vagy… várjunk csak – mosolyodott el egy pillanatra, Kyungsoo pedig most először megijedt Chanyeol mosolyától. A fiú lassan odaállt elé, majd lehajolt és térdei alatt átnyúlva, a karjaiba vette az alacsonyabbat, aki a döbbenettől először nem volt képes megszólalni, a következő pillanatban kiabálva kezdte el ököllel ütni Chanyeol mellkasát. 

- Tegyél le, hallod!? Ez nem vicces, tegyél le most rögtön! – kiabált torkaszakadtából Kyungsoo, de ahogy lepillantott, észrevette, hogy a víz már Chanyeol bokájáig ér. Hirtelen szorosan átkarolta fogva tartója nyakát, és próbált minél közelebb kerülni a fiú testéhez, hogy még csak véletlenül se érje őt víz. – Ne engedj el – suttogta Kyungsoo közvetlen Chanyeol fülébe és összeszorított szemeiből lassacskán sós könnyek indultak útnak. 

- Kyungsoo – szólt Chanyeol, de a fiú még közelebb fészkelte magát a szőke mellkasához és még erősebben kapaszkodott a nyakába, testét már rázta a sírás. – Hé, Kyungie… Nem kell sírni, foglak – állt meg Chanyeol, amikor a csípőjéig ért a víz. – Nyisd ki a szemed Kyungsoo – mondta lágyan, a fiatalabb pedig lassan elemelte fejét Chanyeol nyakától, majd kinyitotta a szemeit, amikből megállíthatatlanul patakzottak a könnyek, és felnézett a fekete szemekbe. – Nyugalom, nézd meg, hogy meddig jöttem be – mondta, Kyungsoo pedig lenézett és abban a pillanatban hatalmasra kerekedtek szemei és kirobbant belőle a sírás. – Na, na, na, Kyungsoo – húzta magához közelebb a fiút és igazított a kezein, hogy könnyebben tudja fogni, de a kisebb nagyon megijedt. 

- Ne engedj el! – kiáltotta. – Chanyeol, vigyél ki, nem akarom, kérlek, könyörgök, vigyél vissza – sírt tovább a magasabb nyakához bújva. 

- A saját lábadon fogsz kijönni – suttogta a fülébe és ajkait a másik halántékára nyomta, hogy megnyugtassa. – Fogni fogom a kezedet – mondta, majd lábai alól lassan elkezdte kihúzni a kezét, Kyungsoo pedig egyre erősebben ölelte, és próbált minél közelebb kerülni a másikhoz, hogy nehogy leessen, így a végén lábaival a derekát ölelte, a karjai pedig továbbra is a nyakát ölelték szorosan. – Kyungsoo, ne legyél ilyen – duruzsolta mély hangon Chanyeol. – Tartalak, ne aggódj, és lassan kezdd leengedni a lábaidat. 

- Nem fog menni, vigyél ki, légy szíves – kérte Kyungsoo, a sírástól akadozó hangon. 

- Akkor én kezdek el leguggolni – mosolygott Chanyeol, mire Kyungsoo még jobban magához szorította a szőke felsőtestét, de egyik lábával engedett a szorításon és lassan elkezdte lecsúsztatni a vízbe, de alig ért a víz a lábszáráig, visszahúzta. 

- Ez nem fog menni – mondta Kyungsoo, már csak szipogva, fejét rázva. 

- Dehogynem! Gondold azt, hogy egy kád vízbe készülsz beleülni – próbálta rávenni Chanyeol, miközben észrevétlenül és óvatosan engedett a szorításából a fiú derekán. 

- Zuhanyzóm van – mosolygott Kyungsoo, mire Chanyeol elnevette magát. 

- Na, ha már megy a visszabeszélés, akkor menni fog ez is – engedett még jobban a szorításán, míg csak egy kézzel fogta a fiút, de annak nem tűnt fel. 

Kyungsoo megint elkezdte lassan csúsztatni a lábát a vízbe, közvetlenül Chanyeol lába mellett, míg már combközépig benne volt a vízben, aztán a másik lábát is ugyaneddig belecsúsztatta, azonban karjaival egyre szorosabban ölelte Chanyeol nyakát. Egy pillanatra felnézett a fiú szemeibe aztán vonakodva, de engedett a szorításon a nyaka körül, mire egy kicsit lentebb csúszott, Chanyeol pedig erősebben ölelte Kyungsoo derekát. 

- Nyugi, foglak – mondta Chanyeol, mire Kyungsoo szemeiben olyat látott, amit az elmúlt egy órában egyszer sem: határozottságot. 

- Engedj el – suttogta Kyungsoo, mire Chanyeol szemei hatalmasra kerekedtek. – Menni fog, engedj el. 

- Kyungsoo, az előbb még sírtál, nem kell hősködni, eszméletlen ügyes vagy így is, nem is hittem, hogy egyáltalán ennyire bele mersz menni a vízbe, csak… 

- Chanyeol, engedj el – mondta most már hangosabban és határozottabban ezzel Chanyeolt elhallgattatva, végül pedig eleget tett a fiú kérésének. Kyungsoo pedig még sóhajtott egyet, mire elengedte mindkét kezével a magasabb nyakát és teljesen belecsúszott a vízbe, majdnem a derekáig. Alig ért bele a vízbe, jött egy nagyobb hullám és elvesztette az egyensúlyát. – Chanyeol! 

Chanyeol gyorsan utánakapott, és elkapta a fiú karját, mielőtt az eldőlt volna, majd magához rántotta, Kyungsoo pedig zokogni kezdett és átölelte Chanyeol derekát, és úgy bújt egyre csak közelebb és közelebb a fiúhoz. 

- Jól van, semmi baj – simogatta Kyungsoo haját, a másik kezével pedig a derekánál tartotta erősen. – Nincsen semmi baj, foglak, itt vagyok – csitítgatta, de csak egyre jobban sírt. – Itt vagyok, tartalak, nem történt semmi – simogatta a hátát, majd a következő pillanatban felvette a kisebbet, aki minden eddiginél szorosabban kapaszkodott Chanyeolba, ő pedig kisétált vele a partra, messzire a víztől. – Kint vagyunk, gyere, mássz le a nyakamból, hazakísérlek – mondta Chanyeol, de Kyungsoo csak megrázta a fejét és zokogott tovább, mire a másik leült egy padra és ott csitítgatta, amíg egy félóra múlva megnyugodott és már csak a szipogását és a néha még szaggatott lélegzetvételét lehetett hallani. 

- Mondtam, hogy nem fog menni – szólalt meg kisvártatva, Chanyeol ölében, a mellkasának dőlve, jobb kezét a fiú mellkasán pihentetve. 

- Én pedig mondtam, hogy ne hősködj; fogalmad sincs, mennyire megijesztettél. De nagyon büszke vagyok rád – nyomott egy puszit Kyungsoo homlokára, majd visszafektette a fiút a mellkasára. – Komolyan nem gondoltam volna, hogy ilyen mélységig be mersz jönni. Éppen akkor akartalak volna kihozni, amikor elkezdtél akadékoskodni, hogy engedjelek el és nézd meg, mi lett a hősködésedből. 

- Én tényleg elhittem, hogy meg tudok állni a saját lábamon, hogy menni fog egyedül is és bizonyítani akartam, csak rosszul érkeztem… Mellesleg te beszélsz nekem ijedtségről? – fordult indulatosan Chanyeol felé, a sírástól megduzzadt szemekkel és kipirosodott orral, illetve arccal. – Tudod te, hogy én mennyire megijedtem? Érezted valaha, hogy a félelemtől földbe gyökerezik a lábad, a tested lebénul, képtelen vagy megmozdulni és hirtelen teljesen tehetetlennek érzed magad mindennel szemben és az fut át a fejeden, hogy itt a vég? – gyűltek újra könnyek Kyungsoo szemeiben, elhomályosítva a látását. – Hogy kiáltanál valakiért, de nem tudsz? 

- De te tudtál, és én ott voltam. És mindig ott leszek, hogy sose érezd magad veszélyben – hajolt közelebb Chanyeol, letörölve Kyungsoo könnyeit hüvelykujjával –, hogy sose ijedj meg – nézett egészen közelről a szemeibe, és ujjával gyengéden az álla alá nyúlt –, hogy sose félj – suttogta halkan, egy pillanatra teljesen elmerülve a sötétbarna tekintetben, majd lehunyta szemeit, s finoman ajkai közé vette Kyungsoo felsőajkát. 

Talán egy pillanatig sem tartott, talán még annál is rövidebb ideig, talán érezni is alig lehetett, mégis, mikor Chanyeol el akart húzódni, Kyungsoo kétségbeesetten kapott ajkai után, és karolta át a nyakát, könnyei pedig megállíthatatlanul peregtek végig kipirosodott arcán. Egyszerre minden tele lett a fiú kesernyés és citrusos egyedi illatával. Érezte, ahogy meleg borzongás fut végig gerince mentén, ahogy egy erős kar szorított az ölelésen derekánál, ezzel közelebb húzva magához, érezte a tenger sós illatát, saját könnyeinek ízét, érezte Chanyeol hatalmas, meleg tenyerének érintését az arcán, és ahogy egy pillanatra félig kinyitotta szemeit és megpillantotta a másik sűrű és sötét, meg-megrebbenő szempillákkal keretezett csukott szemeit, ő is visszacsukta és teljesen belefeledkezett a pillanatba. 

~*~

Mikor Chanyeol kijött a fürdőszobából a meleg párával a nyomában, Kyungsoo már az ágyon ült, felhúzott lábakkal és betakarózva várta őt. 

- De biztos nem baj, hogy itt maradsz? Elég problémát okoztam én neked már a mai nap folyamán, nem muszáj… 

- De igen, muszáj – mosolygott Chanyeol, és bemászott a kisebb mellé az ágyba, aki mellé feküdt és a mennyezetet pásztázva szólalt meg újra. – Milyenek voltak a nyarak, amiket itt töltöttél? 

Egy darabig nem érkezett válasz, csak Kyungsoo szapora légzését hallgatta maga mellett. Már éppen szólni akart, hogy ha nem akar, nem kell róla beszélnie, csak kérdezte, amikor nekikezdett. 

- Csodálatosak – mosolyodott el Kyungsoo. – Kilenc éves voltam, amikor először lejöttem egy teljes nyárra a mamához. Anyuék éppen válófélben voltak és inkább ide hoztak, hogy ne legyek útban, amíg a papírokat intézik, meg ilyesmi. Eleinte utáltam itt lenni, olyan volt itt minden, mint amilyen te is vagy: hangos és idegesítő volt az állandó nyüzsgés – vigyorodott el Kyungsoo, mire Chanyeol homlokon pöckölte. 

- Hé, ez nem ér. Te vagy a túl csendes és a visszahúzódó – csúszott közelebb a fiúhoz az ágyban és ő is bebújt a kisebb takarója alá. 

- Igaz – komolyodott el egy pillanatra Kyungsoo. – Világ életemben visszahúzódó és csendes voltam, többnyire csak olvastam itt is. Egy nap mama mondta, hogy menjünk el sétálni, mert nagyon finom fagyit árulnak a környéken. Eleinte nem akartam, de végül is melyik kilenc éves tud ellenállni a csábításnak, hogy a mama akár két gombóc fagyit is vesz, nem úgy, mint otthon, hogy maximum egy gombóc és azt is csak lassan eheted – mosolyodott el. – Azután minden nap elmentünk fagyizni, és a mai napig is elmegyek a nyár minden egyes napján. Mama tanított meg úszni is. Nagyon lassan, de megtanultam úszni, onnantól pedig nem lehetett kiimádkozni sem a vízből, imádtam a tengert, ahogy a jellegzetes íz bekúszik a szádba, amikor jön egy nagy hullám és te rosszkor veszed a levegőt, egy idő után pedig már nem a szádban, hanem a bőrödön keresztül érezted, a tenger sós ízét. De ez mára elmúlt – húzta magára jobban a takarót, Chanyeol pedig Kyungsoo feje alá tette a karját. – Itt tanultam meg főzni is. Te jó ég, emlékszem mama arcára, amikor közöltem vele, hogy üljön le, mert én akarok főzni – nevetett fel az emlék hatására Kyungsoo és Chanyeol is elmosolyodott. – Természetesen, ha nem lett volna elég, hogy odaégettem a rizst, még sikerült is olyan borzalmas ízt kreálnom neki, hogy a mai napig nem tudom, mit tehettem bele. Aztán szépen lassan egyre jobban ment a főzés, már kimchit is tudtam készíteni. Ez volt az a nyár, amikor először gyanút kellett volna fognom… Mama egyre sűrűbben kért meg, hogy főzzek én, persze én azt hittem, hogy azért, hogy gyakoroljak, de ez korán sem volt így – feküdt Chanyeol mellkasára, aki pedig átölelte az eddig feje alatt tartott kezével. – Egyre kevesebbet jött le velem a partra és egy idő után egyedül mentem fagyiért is, de mindig megkért, hogy hozzak neki is. Ilyen volt az utolsó együtt töltött napunk is – hallgatott el Kyungsoo, de egy nagyobb, szaggatott levegővétel után folytatta. – Sokszor megálltunk, amíg kikísért a vonatállomásra és mindig mutatott valamit, most már tudom, hogy azért, hogy leplezze, mennyire elfáradt, akár csak húsz méter után is. Mikor elköszönt, egy borítékot adott nekem, ami ugye a végrendelet volt. Megígértette velem, hogy csak akkor nyitom ki, ha ő már nem lesz, én persze nevettem, hogy az még jó sokára lesz, de sajnos tévedtem – Chanyeol lassan elkezdte simogatni a karját, miközben ő maga egyre szaggatottabban vette a levegőt. – Amikor hazaértem, fel sem tűnt, hogy anya sír, csak másnap döbbentem rá, hogy nem a film miatt, amit nézett. Bármennyire is utálta, mégis az anyja volt, persze, hogy sírt… de ahogy elém dobta a táskát, hogy pakoljak és menjek onnan… a hülye végrendelet miatt… 

- Csss, ne sírj – ölelte magához Chanyeol a haját és hátát simogatva. Finoman homlokon csókolta a kisebbet, majd arcára adott pillekönnyű csókokat, míg végül Kyungsoo kapott ismét az ajkai után. 

Lassú volt a csók, eleinte csak egymás ajkait kóstolgatták, majd ahogy egyre jobban eluralkodott a kisebben a keserűség, úgy vált egyre követelőzőbbé csókja is. Harapta az idősebb ajkait, Chanyeol pedig tarkójánál és derekánál fogva ölelte magához teljesen, ahogy rajta is egyre jobban eluralkodott a vágy. Kyungsoo, még mindig könnyezve vált el Chanyeol ajkaitól és haladt egyre lentebb, végig csókolva nyaka vonalán, és mikor finoman beleharapott a bőrébe, Chanyeol egyetlen hirtelen mozdulattal maga alá fordította és finoman megcsókolta, először hosszan, majd egyre rövidebben, míg végül már épphogy csak érintette az ajkakat, végül pedig a homlokát döntötte Kyungsoo homlokához. A kisebb nem értette, hogy miért állt le a másik, ezért újra az ajkai után kapott, de Chanyeol odarakta tenyerét, és elmosolyodott. 

- Majd ha igazán akarod, kicsi, addig még várj. 

- De én… 

- Nem, nem akarod – rázta fejét mosolyogva Chanyeol és finoman megpuszilta Kyungsoo orrát. – Csak el vagy keseredve. Hidd el, én szeretném a legjobban, de még nem vagy rá felkészülve és nem akarom, hogy rossz emlék legyen – feküdt le az alacsonyabb mellé, majd magához húzta. – Most pedig aludj, hosszú nap volt a mai. 

~

Egy hete nem beszéltek egymással. Chanyeol ott volt a vendéglőben, és a szokásos palacsintát kérte a kávéval, aztán megvárta, hogy záróra legyen, de nem ő zárt. Elment a házához is, kopogtatott, kérlelte, hogy engedje be, de nem engedte be egyszer sem. 

Kyungsoo alig mozdult ki az ágyból, csak nézett maga elé, könnyes szemekkel és folyamatosan azt kántálta, hogy mekkora egy idióta. Szégyellte magát, irtózatosan. Gyakorlatilag rámászott Chanyeolra, pedig ő maga is tudta, hogy nem azért teszi, mert szereti, egyszerűen csak el volt keseredve és kellett valaki, aki megvigasztalja, aki mellett szeretve érzi magát. Szégyellte magát, amiért ki akarta használni a fiú érzéseit. Való igaz, neki sem volt közömbös a magas fiú, de bárhonnan is közelítette meg a dolgot, mindig ugyanoda jutott: egy hatalmas idióta volt és figyelmen kívül hagyta a másik érzéseit. 

És ennek ellenére, Chanyeol vele maradt azon az éjszakán. Mikor felébredt, és végignézett az aranyszőke, kócos tincseken, a nyugodt arcon, az erős karokon, amik tegnap védelmezőn ölelték… egyszerűen elkapta a sírógörcs és rosszul lett attól, ha csak visszagondolt, mire akarta rávenni a másikat. Hiszen Chanyeol annyira kedves volt és mindig vigyázott rá, a kedvében járt és az estét sem használta ki, pedig látta rajta, érezte, hogy mennyire akarta őt, de türtőztette magát és inkább csak ölelte egész éjszaka… Undorodott magától. 

Azóta minden reggel és este eljött Chanyeol, és kérlelte, hogy engedje be, de ilyenkor még jobban elkapta a szégyenérzet, és teljes csendbe burkolózott, arcát párnájába temetve sírt. Aztán egy nap Chanyeol nem kopogtatott reggel; és este sem. Kyungsoo várta, hogy meghallja a hangját, várt este hatig, majd kilencig, de Chanyeol nem jött el – és Kyungsoo megijedt. 

Kirontott a saját házából és lélekszakadva rohant a partra, oda, ahol Chanyeol bevitte a vízbe. Végigrohant a parton, körülnézett mindenhol, az összes napágy mellett végigszaladt, elfutott a vendéglőig és vissza, már teljesen kétségbeesett, amikor megpillantotta. Chanyeol ott állt a vízben, egy szál fürdőnadrágban, a csípőjéig érő vízben és a holdat nézte, ami arany tincseit most ezüstösre festette, enyhén barna bőrén pedig gyémántként csillogtak a vízcseppek. Kiáltani akart, de nem tudott. Teljesen letaglózta a látvány, ahogy az idősebb a holdfényben fürdött, egyszerűen vonzotta és egy erő egyre inkább csak húzta befelé a vízbe, és mikor már csak pár lépésre volt Chanyeol, egyre világosabb volt, hogy mi volt ez az érzés – ő szereti ezt az embert. Odaért mögé, és a magasabb feszült testtartásából látta, hogy a másik pontosan tudja, hogy mögötte áll, de pár másodperc múlva teljesen ellazult, amikor megérezte, ahogy Kyungsoo a karjait óvatosan köré fonja és szorosan átöleli. 

- Nem tartottad be, amit ígértél – suttogta Chanyeol hátának, aki megremegett, a másik meleg leheletétől. – Megígérted, hogy többé nem engeded, hogy megijedjek, most mégis te ijesztettél meg. 

- Bejöttél – mondta a szőke, és egyszerre lehetett érezni hangján a meglepettséget és a boldogságot. 

- Hogy? – nézett fel Kyungsoo, Chanyeol pedig megfogta a kezeit és maga elé húzta az alacsonyabbat és mosolyogva, boldogságtól csillogó szemekkel nézett le a hatalmas, barna szemekbe. 

- Bejöttél utánam a vízbe. Teljesen egyedül és magadtól jöttél utánam – mondta Chanyeol szinte már nevetve, és talán csak a fény játéka volt, de Kyungsoo könnyeket látott megcsillanni a másik mosolygó szemeiben, a következő pillanatban pedig azt érezte, ahogy Chanyeol szorosan átöleli, és hideg testéhez húzza. 

- Jézusom, te teljesen átfagytál – tolta el magától Kyungsoo, de Chanyeol továbbra is csak vigyorgott, mint egy eszelős. – Most hazajössz velem, lefürdesz forró vízben, addig én főzök teát, amit köteles vagy meginni, utána pedig minimum nyakig betakarózol, értve vagyok? – adta az utasításokat, Chanyeol pedig boldogan bólintott és észre sem vette, hogy nyárfalevélként reszket, csak mikor belépett Kyungsoo kellemesen meleg házába. Esélye sem volt tiltakozni, a másik máris húzta be a fürdőbe és rácsukta az ajtót, majd kiment a konyhába hogy megfőzze a teát. Amint feltette a vizet, leült a tűzhellyel szemben és a kannát figyelve elmerengett. 

Tényleg megijedt, hogy teljesen elijesztette magától Chanyeolt és esetleg nem látja többé. Kétségbeesett, amikor nem találta elsőre a parton, és amikor meglátta, hirtelen nem érdekelte, hogy a másik a vízben állt, csak az lebegett a szeme előtt, hogy megtalálta, hogy nem ment el; amikor pedig átölelte, és Chanyeol hagyta… sosem könnyebbült meg még annyira, mint akkor, abban a pillanatban. Szüksége volt rá, szüksége volt Chanyeolra, nem hagyhatta, hogy még egy számára fontos ember csak úgy kisétáljon az életéből. 

- El fog forrni az összes víz – hallotta meg maga mögött a kellemesen mély hangot és mikor eljutott agyáig a mondat tartalma, odarohant a tűzhelyhez, kikapcsolta, majd a filtereket a kancsóba tette, eközben pedig végig magán érezte a másik tekintetét. Nem fordult meg. Elképesztően zavarban volt, amikor pedig meghallotta maga mögött a közeledő lépéseket, egyre hevesebben kezdett verni a szíve, és amint az ölelő karokat is megérezte maga körül, már szabályosan úgy érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. 

Chanyeol belecsókolt Kyungsoo nyakába, amitől jóleső borzongás futott végig a kisebb gerince mentén, de a szőke itt nem állt meg. Csókokkal halmozta el az alacsonyabb nyakát, majd maga felé fordította és ajkait vette birtokba, mire Kyungsoo egy kisebb nyögéssel reagált, de azonnal visszacsókolt és karjait a magasabb nyaka köré fonta. Chanyeol a kisebb csípőjére fogva felültette a pultra, Kyungsoo pedig szinte rögtön átölelte a magasabb derekát lábaival. Chanyeol már készült lesöpörni a pultról mindent, hogy ráfektesse a kisebbet, de az eltolta magától. 

- Bent – mindössze ennyit tudott kinyögni, mielőtt Chanyeol újra lecsapott az ajkaira, majd egyik kezével a derekát ölelte át, a másikkal pedig a térde alá nyúlt, és megszakítva a csókot áttért a fiatalabb nyakára, hogy tudja figyelni, merre megy. Amint beért a hálószobába, az ágy felé vette az irányt, majd óvatosan letette Kyungsoot, fölé térdelt és újra visszatért a vörös ajkakhoz. Néhányszor ráharapott a kisebb alsó ajkára, mire az aprót belenyögött a csókba, aztán áttért a nyakára. Finoman csókolgatta és harapdálta a nyakát, Kyungsoo pedig egyre biztosabb volt benne, hogy kiugrik a szíve, mégis csak sóhajtozni volt képes. Belemarkolt Chanyeol hajába és felhúzta magához, ezúttal ő harapott rá az ajkaira, majd átfordította magukat és ráült a magasabb csípőjére, mire Chanyeol elszakadt az ajkaitól, de Kyungsoo továbbra is fölé hajolva lihegett a fiú ajkai közé. – Most ne merészelj megállni – suttogta, aztán ismét lecsapott a másik ajkaira, majd egy utolsó harapás után, áttért nyakára, onnan pedig kulcscsontjára. Fogaival végigkaristolta a vékony bőrt, majd párszor finoman beleharapott és haladt volna tovább, de hirtelen újra a hátán találta magát. 

- Eszem ágában sem volt megállni – vigyorodott el Chanyeol és végignyalt Kyungsoo nyakán, az állkapcsától indulva, egészen a kulcscsontjáig, amit párszor megharapdált, a harapásnyomokra pedig apró csókokat adott, Kyungsoo pedig szapora sóhajtozáson és apróbb nyögéseken kívül semmire nem volt képes. A szőke feltűrte Kyungsoo pólóját, egészen a nyakáig, végigcsókolva a mellkasát, majd rátért a mellbimbóira. Amint Chanyeol nyelve hozzáért, Kyungsoo egyik kezével belemarkolt a szőke, hullámos tincsekbe és összeszorította szemeit, míg a másikkal saját száját fogta be, hogy ne nyögjön fel hangosan, de az idősebb elvette a kezét a szája elől és adott rá egy csókot. – Ne takard el a szádat, gyönyörű hangod van, hallani akarom – adott egy utolsó csókot a szájára, majd visszatért a másik mellbimbóhoz és azt kezdte csókolni, nyalogatni és harapdálni, Kyungsoo pedig épphogy, de engedte hallani a hangját. De Chanyeolnak ez nem volt elég. 

Felültette Kyungsoot és lehúzta róla a pólót, aztán visszafektette, miközben csókokat hintett arcára, állára, nyakára, vállára aztán visszatért a mellkasához. Bal alkarján megtámaszkodott Kyungsoo mellett, jobb kezével gyengéden végigsimított vállán, egész karján, dereka ívét követve egész felsőtestén először le, majd lassan megtette ugyanezt az utat visszafelé is. Ahogy tenyere egyre lentebb simított, úgy haladt Chanyeol is a csókokkal lefelé, ezzel apró ám annál borzongatóbb nyöszörgéseket kiváltva az alatta fekvő fiúból. Chanyeol keze és ajkai lassan leértek a nadrágja széléhez, és tenyerét végigfuttatta Kyungsoo combjain, majd belső combjain vissza, veszélyesen közel járva ágyékához. Mindkettőjük szemében már égett a vágy, Kyungsoo ajkai közül már hangosabb nyögések is kiszöktek, amikor pedig Chanyeol lehúzta lábairól a vékony farmeranyagot, és száját végighúzta a fiatalabb merevedésén az alsónadrág vékony anyagán keresztül, akkor végleg elpattant mindkettőjükben valami. 

Kyungsoo egyetlen mozdulattal fordított a helyzeten és ráült Chanyeol derekára, majd cseppet sem finomkodva harapta és csókolta végig felsőtestét, egyetlen apró felületet sem kihagyva, aztán visszahajolt egy sokkalta szenvedélyesebb és erőszakosabb csókra, közben levette a magasabb csípője köré tekert törölközőt és elkezdett araszolni hátrafelé, míg rá nem ült az ágyékára. Egy hangos nyögés szakadt fel mindkettőjükből és elváltak egymástól, egymásnak döntötték homlokukat, majd Chanyeol, szinte a másik ajkaira suttogva szólalt meg. 

- Biztosan akarod? Most még vissza tudom magam fogni, de később… 

- Ha nem akarnám, ülnék így rajtad, a szemeidben látva önmagam, megremegve minden egyes érintésedtől és apró mozdulatodtól? – kérdezett vissza Kyungsoo, miközben Chanyeol fekete szemeibe nézett és közben folyamatosan fészkelődött az ágyékán, Chanyeol pedig összeszorított szemekkel ráfogott Kyungsoo csípőjére. 

- Ne ingerelj, mert megharaplak – mondta komolynak szánt hangon Chanyeol, de a mosoly ott bujkált a szája szegletében, Kyungsoo pedig elvigyorodott majd ajkait hozzáérintette a másik ajkaihoz és úgy szólalt meg. 

- Arra várok – incselkedett, Chanyeolnak ez már több volt, mint elég, máris az ajkai után kapott és a hátára fektette aztán a combjaihoz hajolt, végig csókolta mindkét belsőcombját, majd amikor elért az alsónadrágig, hallotta, ahogy Kyungsoo nyel egyet. Lassan lehúzta róla, és szinte minden felszabaduló bőrfelületre nyomott egy apró, nedves csókot, figyelve, hogy még csak véletlenül se érjen a már teljesen merev tagjához, a kisebb pedig csak remegni és nyöszörögni volt képes miközben balkezével a párnáját markolta. – Nem arról volt szó, hogy megharapsz? – kérdezte fogait összeszorítva és remegve. 

- Pimasz vagy és még teljesítsem is a kívánságaid? Felejtsd el – mosolyodott el Chanyeol alattomosan, majd Kyungsoo merevedése fölé hajolt, rálehelt és nyelve hegyével hozzáért a tetejéhez, a kisebből pedig egy nyögés szakadt fel, még mindig nem az, amire Chanyeol várt, de már ettől is sokkal izgatottabbnak érezte magát. – Még meg is kínozlak kicsit – vigyorgott újra, majd ajkai közé vette a fiatalabb makkját, és körözött egyet rajta nyelvével, Kyungsoo teste pedig megfeszült és jobb kezével rámarkolt a takaróra, ajkait beharapta, de még így sem sikerült teljesen eltompítania a nyögést, amit az érzés váltott ki belőle. Chanyeol visszahajolt hozzá, és másodpercekig csak nézte. Arca kipirult, ajkai vérvörösek voltak a saját fogaitól és a csókoktól, enyhén zihált, félig lehunyt szemeiben pedig ott égett a vágy tüze. Képtelen volt tovább várni. Lehajolt és ajkai közé vette Kyungsoo alsóajkát, megszívta és enyhén beleharapott, épp csak annyira, hogy a másik felnyögjön a jólesőérzéstől, de a vér még ne serkenjen ki. 

- Chanyeol… - sóhajtotta Kyungsoo, mikor a szőke elhajolt tőle és visszatért férfiasságához, ezúttal teljes hosszában bekapva és lassan végignyalt a kidülledő ereken, pár fejmozdulat és rövid nyelvjáték után fogával óvatosan végigkaristolt a teljes hosszán és enyhén beleharapott a tetejébe. – Úristen… - nyögött egy nagyobbat, amit sehogyan sem tudott visszafogni, egyedül csak Chanyeol hajába markolt azzal a kezével, amivel eddig a párnát szorította, a jobbal pedig belemart a hasán pihenő hatalmas kézbe. 

- Megharaptalak – vigyorgott Chanyeol, ahogy még egyszer végignyalt teljes hosszán, de nem pislogott kettőt, már a hátán találta magát, felette pedig Kyungsoo térdelt és fekete szemeiből csak úgy sütött a vágy. 

- Vettem észre – mondta rekedtesen, majd lehajolt és szenvedélyesen megcsókolta Chanyeolt, szívta, harapta, marta az ajkait, pár pillanat múlva pedig a vér semmivel sem összetéveszthető sós-fémes ízét is érezte csókjukban. Lassan lefelé vette az útját, a kulcscsontnál ismét elidőzve pár pillanatig, a mellkasán hagyva pár fog és szívás nyomot, majd végig simított orrával az enyhén izmos hasfalon, belecsókolt a köldökébe, aztán minden előzetes figyelmeztetést nélkülözve, szájába vette Chanyeol férfiasságát. A szőke hatalmasat nyögött a váratlan érzéstől, és Kyungsoo fekete hajába túrt, majd finoman irányítani kezdte a fiú tempóját, amikor pedig már ő maga se tudta kontrollálni sem magát, sem a hangját, egyszerűen felhúzta magához Kyungsoot és egy rövid csók után, visszahajolt a lábai közé. 

- Jól sejtem, hogy eszed ágában sincs itthon olyasmit tartani, mint a síkosító? – kérdezte Chanyeol, ahogy kicsit beleharapott a fiú belsőcombjába, aki egy nyögés közepette elpirulva szólalt meg. 

- Tulajdonképpen van itthon… - motyogta egyre pirosodó arccal, Chanyeol pedig meglepetten ült fel és hatalmas szemekkel meredve a felülő fiúra, várta a magyarázatot. – Szóval… te például… tudtad, hogy a vazelin mennyire puhává teszi az ajkakat, és hogy milyen jó hatással van a bőrre? 

Pár pillanatig Chanyeol még meredt Kyungsoora, aki nem tudta, hogy hova legyen szégyenében, már a lábait is felhúzta, arca vetekedett egy paradicsom színével, amikor pedig a szőkéből kitört a nevetés, legszívesebben az ágy alá bújt volna, de Chanyeol egyetlen mozdulattal ledöntötte és fölé mászott. 

- Szóval Kyungsookám… azért ilyen ellenállhatatlanul puhák az ajkaid és azért ilyen selymes és fehér a bőröd, mert titokban síkosítóval kenegeted magad, értem – vigyorgott szemtelenül, majd újra végigcsókolt a fiú hasán és szétnyitotta a lábait, a közben párna alól előkerült síkosítóval a kezében. – Elismerem, csodás a végeredmény, fogalmad sincs róla, hogy mennyire, de azért maga a folyamat sem lehetett egy utolsó látvány – vigyorgott, majd lassan bekente az egyik ujját Chanyeol. 

- Kuss, ez nem vicces! Ahelyett hogy beszélnél, igazán csinálhatnál mást is a száddal… 

- Nocsak, már követelőzünk is? – kuncogott Chanyeol, majd szájába vette Kyungsoo férfiasságát és első ujját pedig a bejáratához illesztette, az érzésre pedig a fiú összerándult. – Óvatos leszek, ígérem – simított végig Kyungsoo combjain Chanyeol, majd lassan belévezette első ujját, az izomgyűrűk pedig megfeszültek körülötte, de ugyanilyen gyorsan el is lazultak, amint Chanyeol forró nyelve végigszántott Kyungsoo teljes hosszán. Pár másodperc után az első ujjat követte a második, majd még pár perc után a harmadik ujj, aminél már kissé nehezebben engedett a szorítás. Lassan ollózott és mozgatta az ujjait Chanyeol, majd kihúzta őket, és újra beléhatolt, ezúttal csak két ujjal, Kyungsoo ajkait meg egy eddig még sosem hallott hangos és magas nyögés hagyta el. 

- Ott, pont ott… még… akarom – nyöszörögte, Chanyeol pedig párszor még végigsimított a prosztatájánál, és csókolta az élvezettel nyögő Kyungsoo puha bőrét, amíg vonaglott alatta. Lassan azonban kivette ujjait, feltérdelt, és megtámaszkodott a fiú válla mellett, miközben végig arcát nézte. 

- Nézz rám, édes, nézz a szemembe – Kyungsoo nehezen, de kinyitotta szemeit és felnézett a vággyal teli feketeségekbe. – Ha fáj, ha kellemetlen, azonnal szólj, rendben? – csak egy bólintásra futotta Kyungsootól, Chanyeol pedig óvatosan elkezdett a fiúba hatolni. Érezte, ahogy Kyungsoo izmai megfeszülnek körülötte, érezte a forróságot maga körül és eszméletlenül nehezére esett visszafognia magát. – Istentelenül… szűk vagy… - nyögte Chanyeol, de amint lelassított kicsit, Kyungsoo a csípőjére fogott és ő maga kezdte húzni Chanyeolt. 

- Ne… merészelj… megállni – nyögte, fájdalmas arccal, és az első könnycsepp is kicsordult. Chanyeol már épp húzódott volna vissza, amikor Kyungsoo egyszerűen ráhúzta saját magát Chanyeol merevedésére, ajkai pedig kissé elnyíltak és egy halk sikolyszerű nyöszörgés hallatszott tőle. 

- Jézusom… annyira buta vagy – csókolta le a könnyeket Kyungsoo arcáról a lehető legminimálisabb mozgással. Egy pár percig még nem mozdult, csak csókolta a kisebb ajkait, szeretetteljesen, óvatosan mégis szenvedélyesen és birtoklóan, egészen addig, amíg nem érezte, hogy Kyungsoo csípője megmozdult és egy halvány bólintást is érzett. 

Lassan és aprókat lökött először, az őrjítően szűk forróságban, Kyungsoo pedig egyik kezével a hajába túrt a tarkójánál, a másik kezével pedig átölelte a hátát és szorította magához. Ahogy a fiú kezdett felengedni, úgy lettek Chanyeol lökései is egyre mélyebbek, de gyorsítani nem gyorsított, bármennyire is nehéz volt megállnia. Az egyik lökésnél, Kyungsoo a hajába markolt és a hátába karmolt, amint egy élesebb hangos nyögés elhagyta az ajkait. 

- Még… - nyögte elfúló hangon, Chanyeol pedig újra lökött egy lassút és mélyet, Kyungsoo hangja pedig még magasabbra szökött, mint az előbb, mire Chanyeol elkezdett körözni csípőjével lassan ingerelve a prosztatáját és egyre több nyögést és sóhajt kicsalva a másikból, majd gyorsítani kezdett tempóján, de Kyungsoo egyszer csak eltolta magától, és felült, teljesen beleülve Chanyeol ölébe, majd megcsókolta. – A fürdőbe. Most – suttogta vágytól rekedt hangon, Chanyeol pedig óvatosan felállt vele, egy pillanatra sem kicsúszva belőle és a zuhanykabinba lépve, a falnak támasztotta a fiatalabb hátát, és úgy lökött egy mélyet. 

A fürdőszoba visszhangzott Chanyeol mély, torokból jövő rekedtes nyögéseitől és Kyungsoo apró, magas, de annál hangosabb nyöszörgéseitől és sikolyaitól. Nem tudták, hogy melyikük nyitotta meg a csapot, de lassan már tíz perce folyt rájuk a meleg víz, mikor Kyungsoot egy hatalmas sikollyal érte el az orgazmus, Chanyeol pedig alig pár perccel utána, ahogy megérezte férfiassága körül az össze-összehúzódó izmokat és egy mélyről jövő nyögéssel beleélvezett a fiúba. Percekig csak ziháltak a meleg víz alatt, Chanyeol feje Kyungsoo vállán pihent, Kyungsoo pedig Chanyeol hajába temette arcát. Pár perc múlva óvatosan letette a fiút, de abban a pillanatban magához is ölelte, hiszen Kyungsoo nem tudta megtartani magát, így végül Chanyeol mosdatta meg magukat, míg ő hol a falba, hol Chanyeolba kapaszkodott. 

- Te voltál az első – szólalt meg Kyungsoo halkan, mikor már az ágyban feküdtek a takaró alatt. Pár percig csend honolt a szobában, Kyungsoo már kezdett megijedni, hogy rosszul tette, hogy elmondta és húzódott volna el Chanyeol mellől, de ő hirtelen magához szorította, és a kisebb fejét saját mellkasára tette, majd nyomott rá egy pehelykönnyű puszit és simogatni kezdte a vállát. 

- Köszönöm… szeretlek – sóhajtotta még, Kyungsoo pedig hatalmasra nyitotta szemeit, de nem válaszolt, csak visszaölelt. 

~*~ 

Felhős júliusi napon sétálgattak utoljára a parton, kézen fogva, andalogva, lábukat pedig mosta a víz. Három éve voltak együtt, azóta naponta kijöttek arra a helyre, ahol Chanyeol segítségével újra a tengerbe mert menni Kyungsoo. Volt egy pár veszélyes húzása Chanyeolnak, amiért Kyungsoo képes volt napokig nem hozzászólni és bár este együtt aludtak, nem bújt oda hozzá. 

Az is egy ilyen nap volt, amikor Chanyeol megijesztette a vízben, azzal, hogy kirántotta a lábát alóla, amikor már egyébként is szeretett volna kimenni, mert a felhők egyre sötétebbek voltak, a szél is csak erősödött és a hullámok is csak nőttek. Kyungsoo elindult kifelé, de Chanyeol nem ment utána. Visszafordult, hogy megnézze, hol marad párja, de az csak egy pontot nézett a távolban. 

- Chanyeol gyere már, mindjárt… - nem tudta végig mondani. 

- Az ott Baekhyun – nézett a tengerre, Kyungsoo pedig összezavarodva nézett ugyanarra, nem tudva, hogy ki az akiről Chanyeol beszél, amikor megpillantott egy fiút. Fuldoklott. – Mindjárt jövök – rohant a vízbe és párpillanat múlva eltűnt a habokban. Kyungsoo hiába kiabált, hogy jöjjön vissza, ez hülyeség, ne menjen oda, de a fiú hajthatatlan volt. Folyamatosan csak úszott és úszott, a szél pedig egyszer nagyobb hullámokat kavart a tengeren, és alig tíz perc alatt még így is odaért a fiúhoz, aki addigra már csak dobáltak a hullámok. Chanyeol átvetette a vállán a fiú karját, majd elindult visszafelé, amikor begörcsölt a lába. Ebből Kyungsoo mindössze annyit látott, hogy Chanyeol abbahagyja az úszást, csak kapálózik, de nem halad, a hullámok pedig egyre csak sodorják a sziklás rész felé – a kedvenc sziklaszirtjük felé. Elkezdett rohanni arrafelé, hogy segítsen nekik, de egy pillanatra megtorpant, amikor látta, hogy Chanyeolt teljes erőből nekivágja egy hegyes sziklának egy hatalmas hullám, nem is egyszer, de fiút még mindig nem engedte el. Újra megpróbálkozott az úszással, de már csak egy kézzel. Lassan kiért a partra, de ahogy letette a fiút, ő maga is összeesett. Abban pillanatban ott termett mellettük Kyungsoo, és a hátára fordította Chanyeolt, de az felkiáltott.

- Hol fáj, mit csináljak, mit segítsek? – kérdezte, ahogy végigsimított Chanyeol arcán. 

- Fordítsd Baekhyunt az oldalára és veregesd meg a hátát, hátha ennyi elég, hogy kiköhögje a vizet, aztán hívj mentőt – mondta Chanyeol akadozva és nehezen lélegezve. Kyungsoo először értetlenül fordult a fiú felé, de Chanyeol rászólt, hogy siessen, mire teljesen odafordult a törékeny fiúhoz és az oldalára fektette, majd párszor megütögette a hátát, majd a mellkasára is ránehezedett Chanyeol utasítására, mire a fiú vizet köhögött felés köhögni kezdett, Chanyeol pedig teljesen megnyugodott. 

Ezután rögtön mentőket hívott, akik húsz percen belül megérkeztek, de addigra Chanyeol már nagyon nehezen lélegzett, ráadásul több alkalommal is vért köhögött fel, Kyungsoo pedig tehetetlenül sírt mellette. 

- Nem hagyhatsz itt hallod? Te miért hősködhettél, miért menthetted meg? Lélegezz, a kurva életbe is, nem hagyhatsz itt! Szeretlek te idióta, nem hagyhatsz egyedül! – ordított már vele a végén, tőle szokatlan módon, mire a mentősök megérkeztek. Chanyeolt betették az egyik, Baekhyunt a másik mentőbe, Kyungsoo természetesen Chanyeollal ment. Végig fogta a kezét,míg a mentősök infúzióra kötötték és lélegeztették, de Chanyeol hirtelen ellökte magától az oxigén palackot és Kyungsoohoz fordult. 

- Vigyázz rá nagyon, különleges fiú – ennyit mondott, majd hirtelen sípolni kezdett a gép, a szívhang eltűnt. 

~*~ 

- Kyungsoo! Kyungie figyelj már, naa! 

- Fogd már be, te is tudod, hogy nem kedvellek, csak azért lakhatsz itt, mert Chanyeol ezt kérte tőlem. Ha rajtam múlna, már rég kiraktalak volna – kiabált Kyungsoo Baekhyunnal. 

Nagyon megviselte Chanyeol halála és mindezért Baekhyunt okolta. Baekhyun Chanyeol egyetlen gyerekkori barátja volt. Mesélt neki róla Chanyeol, de nem hozta szóba önszántából sosem, miután pedig Kyungsoo megtudta, hogy ő volt Chanyeol első szerelme, neki sem volt kedve tovább firtatni a dolgokat. De amikor Chanyeol meglátta őt… Ha nincs ő, ha nem úszik be, hogy megmentse, akkor még mindig itt lehetne vele és együtt élnének. De Chanyeol nincsen, meghalt. 

Egy újabb embert vett el tőle a tenger, aki az életét jelentette. 

- De Kyungsoo… fürödni szeretnék… bejönnél? – kérdezte Baekhyun, Kyungsoo pedig csak sóhajtott. 

Ez a velejárója volt Baekhyun „balesetének”. Félt a víztől, de sokkal jobban, mint anno Kyungsoo. Nem volt hajlandó egyedül fürdeni, a tenger partra sem mert egyedül kimenni – nem mintha Kyungsoo engedte volna. Annak ellenére, hogy a fiút okolta Chanyeol haláláért, teljesítette az utolsó kívánságát és vigyázott rá, mint a szeme fényére. És hiába hitte úgy, hogy ő a hibás, mégis megkedvelte, amit egyáltalán nem mutatott a fiúnak. Kyungsoo teljesen elzárkózott a világ elől, magába fordult és szinte teljesen érzelemmentessé vált mindenkivel szemben. Félt mások felé nyitni, félt megmutatni Baekhyunnak az érzéseit, érzelmeit, mert aki eddig jelentett valamit az életében, az mind a víz áldozatául esett. Baekhyunhoz is ezért nem akart közel kerülni – egyszerűen nem élné túl, ha még egy embert elvesztene, aki fontos az életében. 

A fürdőszobában megvárta, amíg Baekhyun levetkőzött, majd megfogta a kezét és vele együtt belépett a zuhanyzóba. Kyungsoo megnyitotta a vizet, de aztán újra megfogta Baekhyun kezét. Baekhyun pedig összekulcsolta ujjaikat. Már nem volt ez sem szokatlan, a fiú állította, hogy így nagyobb biztonságban érzi magát, Kyungsoo pedig ezzel nem vitatkozhatott. De pontosan tudta, hogy kevés köze van a biztonságérzethez. 

Egy éve történt minden. Azóta már elégnek kellene lennie, hogy csak bekísérje, de Kyungsoo észrevette, hogy Baekhyun néha rajta felejti a szemét, de sosem tette szóvá, ahogyan azt sem, hogy amikor a másik azt hitte, hogy alszik, hozzábújt, pedig mindig ébren volt, sőt, visszaölelt mindig. A part mellett is kézen fogva sétáltak – talán ezt volt a legnehezebb elfogadnia, hiszen Chanyeollal is mindig ugyanúgy sétáltak, de egy idő után ő maga nyúlt automatikusan Baekhyun kezéért. Észrevehetetlen, apró jelek, amelyek mind-mind megijesztették Kyungsoot. 

- Megmosod a hátamat? – nyújtotta a szivacsot Baekhyun Kyungsoonak, ő pedig elvette, Baekhyun hátat fordított, majd megérezte a szivacs kissé durva anyagát a bőrén. Aztán megérezte Kyungsoo kezét is. – Mit… csinálsz? 

- Mi történt a hátaddal? – húzta végig a kezét lapockája mentén Kyungsoo, ezzel végig simítva egy lilás-kék folton. 

- Semmi, nem fontos – hajtotta le hirtelen a fejét, de Kyungsoo maga felé fordította, és álla alá nyúlva felemelte a fiú fejét, aki így kénytelen volt a sötét szemekbe nézni. – Elestem. A parton és bevertem a hátamat a sziklába. 

Kyungsoo ledermedt. Pár pillanatig nézte Baekhyun kipirult arcát, egy idő után pedig csak a lehajtott fejét. Hirtelen fogott rá a vállára és enyhén megrázta a fiút. 

- Megmondtam, hogy nem mehetsz egyedül ki! Miért mentél ki? És miértpont oda? Tudod te, hogy milyen veszélyes az? És ha beleesel a vízbe, akkor mit csinálsz? – kiabált vele Kyungsoo, majd amikor meglátta a könnyeket a másik szemeiben, egyetlen gyors mozdulattal magához ölelte. – Megígértem, hogy vigyázok rád, te pedig elmászkálsz… 

- Engedj el – lökte el magától Baekhyun, de Kyungsoo utána kapott, amint megcsúszott a zuhanyzóban. 

- Látod? Most itt voltam, de ha ott történik ez? 

- Miért nem tudsz aggódni értem? – kérdezte halkan Baekhyun. 

- Tessék? 

- Miért nem tudsz magadtól aggódni értem? Miért mindig csak azért, mert Chanyeolnak megígérted? – kiáltotta sírva Baekhyun, majd kirohant a fürdőből, magára kapta fürdőnadrágját és egy pólót, majd kifutott a házból. 

Pár pillanatnyi döbbenet után Kyungsoo elzárta a vizet és amilyen gyorsan csak tudott Baekhyun után rohant. Így, hogy a fiú mesélt neki a sziklákról, pontosan tudta, hogy odamegy, így ő is arra kezdett rohanni. És igaza is lett. A fiú kint ült a szikla tetején, a legszélén, törökülésben és sírva nézte, ahogy a Nap elmerül a tenger habjai közt. Kyungsoo lassan odament mellé és leült. 

- Menj innen. Hagyj békén – kérte sírós hangon Baekhyun, de Kyungsoo csak átölelte a vállánál a fiút és magához húzta – Baekhyun pedig nem ellenkezett. 

- Nincs igazad – jelentette ki, Baekhyun pedig értetlenkedve ránézett. – Nincsen igazad, hogy nem miattad aggódok érted. Fontos vagy nekem. Túl fontos és a vigyázásodat a Chanyeolnak tett ígéret mögé rejtem mindig. Igaz, egy ideig tényleg az ígéret volt a döntő abban, hogy féltettelek, aztán… lassan elmaradt a mögöttes tartalom és csak vigyázni akartam rád – magyarázott szomorkás mosollyal Kyungsoo. – Eddig mindenkit elvesztettem az életemben, aki fontos volt nekem: a nagymamámat és Chanyeolt is. Nem akarom, hogy te is egy legyél közülük. Nem akarlak elveszíteni. 

Baekhyun egy ideig hallgatott, aztán elhúzódott tőle és csak döbbent arckifejezéssel nézte Kyungsoo enyhén mosolyra húzódó ajkait, ahogy a semmibe révedve néz el a tenger fölött. Aztán vehemensen döntötte el Kyungsoot, majd megcsókolta. Sírva, zokogva és boldogan, de Kyungsoo nem mozdult, csak hagyta. Mégis pár másodperc múlva eltolta magától a gyönyörű fiút, és felülve ránézett. 

- Még nem. Majd egyszer, talán, de most még nehéz lenne rád így gondolni. Csak egyre kérlek. És soha ne menj el mellőlem és ne hagyj itt – nyújtotta a kezét Baekhyunnak, majd együtt elindultak a narancsszínben játszó parton, ahol még mindig gyermekzsivajt lehetett hallani és a különböző naptejek illata keveredett a tenger semmihez sem fogható sós illatával.