Gyermekzsivajtól és a víz hullámzásától volt hangos a part, a párás levegő pedig különböző naptejek, és a tenger semmihez sem fogható, sós illatától volt terhes a tűző napsütésben. Június közepe volt, Haeundae pedig megtelt a nyaralni vágyó emberek sokaságával, mégis, az utóbbi évek nyaraihoz képest, talán most volt a legüresebb a part.
Do Kyungsoo talán még kilenc éves sem volt, amikor szülei elhozták őt hosszabb időre nyaralni a nagymamájához, mondván, otthon csak ül a szobájában és ki sem mozdul, hátha a tengerparton megjön a kedve a vele egykorú gyerekekhez hasonlóan a játékhoz és a szaladgáláshoz. De nem volt ő buta kisfiú; a szülei akkoriban nagyon sokat veszekedtek, és többször is hallotta, ahogy egymás fejéhez vágnak, számára érthetetlen dolgokat, és a „válás” szó is többször elhangzott, amit akkor ő még nem értett. A szülei nem azért hozták ide, mert otthonülős fiú volt, hanem azért, hogy a válás minden gond nélkül menjen végbe és lehetőleg ne az ő szemeláttára és ne a füle hallatára. Ahhoz képest, hogy mi zajlott otthon, élete egyik legszebb nyarát töltötte itt a kicsi Kyungsoo. Nagymamájával minden nap már kora reggel lementek a partra, együtt fürödtek és együtt játszottak. Délelőtt tíz óra körül, már egy fűszál nehezen fért volna el az emberektől – több ezren jártak le a tengerhez családostul, vagy csak barátokkal. Esténként mindig nagyokat sétáltak a nagymamájával és minden nap megálltak ugyanannál a fagyizónál. Szintén a mamájánál kezdett el érdeklődni a főzés iránt, a nagymama pedig lelkesen tanítgatta unokáját.
Ez után a nyár után egyre sűrűbben járt Busanba, végül minden hétvégéjét a mamájánál töltötte, tizenöt éves korára pedig már ő főzött, sőt, mondhatni kisajátította az egész konyhát, a mama pedig csak mosolyogva figyelte unokája ténykedését. Egyik hétvégén, amikor indult volna hazafelé, egy levelet nyomott a kezébe a nagymamája, meghagyva neki, hogy csak akkor bonthatja ki, ha ő már nem lesz az élők sorában. Akkor Kyungsoo még csak nevetett a mamáján és azt mondta, akkor soha nem fogja tudni kibontani a levelet, a nagymama pedig egy szoros ölelés után hazaengedte a fiút.
Másnap reggel a konyhaasztalnál ülve találta anyját, ahogy üres tekintettel, az asztalon lévő telefonra mered, egy bögre fülébe kapaszkodva. Kyungsoo rögtön odament hozzá, hogy mi történt, mi a baj, de anyjából egy szó nem sok, annyit sem tudott kihúzni, ezért inkább hozzáfogott a reggeli készítéséhez, viszont anyja nem evett egy falatot sem. Ekkor elégelte meg végleg és kijelentette, hogy ha nem mondja meg mi történt, leköltözik a nagymamájához és nem jön vissza.
- Nem tudsz odaköltözni – ennyit mondott összesen édesanyja a ki tudja mióta tartó némasága óta, Kyungsoo pedig meglepődve nézett rá.
- Már miért ne tudnék, nem vagyok már kisfiú, aki…
- Mert nincs hova – vágott közbe édesanyja, ő pedig hitetlenkedve nézett rá, de édesanyja tovább folytatta. – Hajnalban hívtak fel nagyanyád szomszédjai, hogy meghalt. Az éjszaka találtak rá a parton fekve, hívtak hozzá mentőt, de már nem tudták megmenteni. Azt mondják, agyvérzés és valószínűleg pont úszott, miközben ez történt – fejezte be édesanyja, majd hozzáfogott a reggelijéhez, Kyungsoo pedig mozdulatlanul állt egy helyben és döbbenten meredt maga elé. Az nem lehet, ilyen nem történhet meg, hiszen ő még tegnap úszott vele, főzött neki, fagyizni ment vele… De aztán eszébe jutott a levél. Miért pont tegnap adta neki oda? Nem lehet, hogy szándékos legyen, az agyvérzést nem lehet direkt így megrendezni, egészen egyszerűen nem lehet.
Még mindig szótlanul ment vissza szobájába, leült az ágyára és kezébe vette a még fel nem bontott borítékot. Nem akarta, nem merte kinyitni, tartott tőle, hogy mit rejt a levél. Ott ült és nézte a barnás színű borítékot és arcán sós könnyek gördültek le. Képtelen volt elhinni, hogy az életében a legfontosabb személy, akivel az utolsó hat év legboldogabb pillanatait élte át, az egészen egyszerűen, egyik napról a másikra megszűnjön létezni.
Visszament anyjához, akin addigra szinte már meg sem látszódott, mi történt, mintha teljesen rendben lenne minden, sőt, mintha még mosolygott is volna – nem értette, miért. Egy váratlan pillanatban, Kyungsoo felé fordult a mosogatásból.
- Mondd csak, kisfiam! Nem mondott neked valamit tegnap a nagymamád? Valamit például a végrendelettel kapcsolatban? – törölte meg kezeit a nő, és visszaült az asztalhoz. Fia csak megrázta a fejét és ő is odament és leült vele szemben.
- Ezt a levelet adta nekem. Azt mondta, addig ne bontsam fel, amíg ő él – szinte be sem fejezte a mondatot, az anyja már ki is kapta a borítékot fia kezéből és nem törődve fia tiltakozásával, miszerint az az övé, neki adta a nagymamája, nem veheti el és nem nyithatja ki, egyszerűen csak feltépte a borítékot, majd kivette belőle a papírlapot, melynek a tetején a „Végrendelet” felirat állt. Elkezdte olvasni a levelet, majd ahogy egyre lentebb haladt, úgy komorult el a tekintete. Ahogy a végére ért, egy gúnyos kis nevetéssel már szét is tépte volna, ha Kyungsoo nem állította volna meg.
- Ne! – kiáltott fel, és nyúlt a levélért, de anyja elhúzta előle. – Látni akarom, nekem írta! Nekem adta oda tegnap, az az enyém! – kapta ki a levelet anyja kezéből. Kisimította az enyhén gyűrött lapot és olvasni kezdte a nagymamája jellegzetes, kerekded mégis dőlt betűivel írt végrendeletet. Ahogy haladt a levélben úgy kerekedtek ki egyre jobban szemei; nagymamája mindenét ráhagyta. A lakást, a tengerparton álló kis nyaralót és az azokban található összes ingóságát, valamint a bankban volt egy számla külön az ő nevére írva, amit a nagymamája azóta gyűjtögetett, mióta az ő egyetlen unokája megszületett és egy utalás arra, hogy miként veheti fel ezt az összeget. A levél végén megjegyzésként volt egy kétsoros köszönetnyilvánítás, ami pedig Kyungsoo szüleinek szólt, hogy ilyen okosra és ügyesre nevelték fel.
- Tessék – dobott elé anyja egy sporttáskát. – Költözni akartál, most már van hova.
~*~
Négy év telt el. Kyungsoo leköltözött Busanba, a Haeundae-i nyaralóba, a középiskolát már itt járta ki és szakácsként végzett. Nyitott egy kis vendéglőt közvetlen a part mellett, melynek alaptőkéje a mamája által félretett pénz volt, és nagyon jól ment. Éppen az étterme teraszán állt és keserű, szomorkás mosollyal szemlélte a parton az évek alatt megfogyatkozott tömeget. Merengéséből egy bentről jövő törés hangja zökkentette ki, mire rögtön besietett – bár az ilyen balesetek, szinte mindennaposak voltak.
Egy pár órán belül kiürült az étterem, a másik szakács és a pincérek is elmentek már, míg Kyungsoo ott maradt takarítani. Eleinte furcsállták is, hogy miért a főnök takarít, miért nem vesz fel egyszerűen takarítókat, vagy takaríttat fel a pincérekkel, de ő erre mindig csak mosolyogva megrázta a fejét és annyit válaszolt: szeret takarítani, megnyugtatja.
Mire végzett az asztalok letörlésével is, már késő este volt, nyárhoz képest is sötét. Éppen zárta a vendéglőt és indult a mindennapi sétájára, amikor egy magas, szőke fiú rohant neki, és elestek mindketten. A fiú alig tudta abbahagyni a nevetést még akkor is, amikor bocsánatkérések közepette felhúzta Kyungsoot.
- Ne haragudj, nem vettelek észre, tényleg sajnálom – hajlongott még mindig a fiú, és csak nevetett tovább, a megbánás minden jelét nélkülözve, Kyungsoo pedig hátrált pár lépést a fiútól, hogy egy „semmi baj” –t elmotyogva kikerülje és induljon haza, amikor a fiú a kezéért nyúlt és mosolyogva ránézett. – Tényleg sajnálom, nem ütötted meg magad, tehetek valamit érted?
- Csak elestem, nem történt semmi, de engedj el – húzta ki a kezét a magas idegenéből és indult volna tovább, mikor a fiú újra elé állt, de Kyungsoo most nem várta meg, amíg beszélni kezd a másik. – Jól vagyok, nincs semmi bajom, ha pedig tenni akarsz értem valamit, akkor tedd meg, hogy békén hagysz – indult tovább, ezúttal pedig a fiú sem ment utána. Hátranézett egy pillanatra, hogy esetleg követi-e még a magas idegen, de éppen akkor ért oda mellé egy nem sokkal alacsonyabb fiú, és simított végig a karján, így ő pont elfordította a fejét és átkarolta az alacsonyabb nyakát, majd elindultak a másik irányba a part mentén.
Kyungsoo fázósan átölelve magát nézett a két fiú után, akik kisvártatva kézen fogva folytatták a sétát. Elfordult tőlük és elindult, hogy eredeti tervéhez híven megvegye a szokásos fagyiját az úton, de csalódnia kellett: a fagyizó ma korábban zárt, a tulajdonos idős bácsi, éppen akkor szállt fel biciklijére, hogy hazamenjen.
Visszapillantott arra a helyre, amerre a szőkét sejtette, majd hazaindult magában szitkozódva, hogy a másik teljesen felborította a napi rutinját.
~
Kyungsoo ismét kint állt a vendéglő teraszán és gondolataiba merülve figyelte a tengert. Már lassan egy hónapja minden nap látta azt a szőke fiút az étteremben, de a barátját sosem. A fiú mindig csak egy cappuccinót rendelt három cukorral és két fahéjas palacsintát, valamint mindig volt nála egy kisméretű sporttáska, amiből rendszerint kilógott egy törölköző, ami nedves volt, akárcsak aranyszőke haja. Kyungsoo nem értette, hogy miért foglalkoztatja őt ennyire az a fiú – az utóbbi pár napban, amikor kijött a teraszra nézelődni és gondolkodni, folyamatosan ezen a fiún járt az esze, miközben messziről nézte a végtelen tengert.
Mióta nagymamája meghalt, nem mert a tengerhez egy méternél közelebb menni. Félt tőle. Hiába tudott úszni, hiába imádta, ahogy a sós víz körülölelte, hiába imádott a parton lakni és éjszaka a megállíthatatlan víztömeg vég nélküli morajlására elaludni – nem mert a közelébe menni.
Kisvártatva lépéseket hallott a teraszon, majd nem messze tőle megálltak. Odafordította a fejét és a szőke a falnak dőlve nézte a tengert egy kis mosollyal a szája sarkában, maga előtt összefont karokkal. Kyungsoo is visszafordult, de figyelt; tudta, hogy néhány percen belül meg fog szólalni a másik, az arcára volt írva.
- Szakított velem.
- Tessék? – fordult oda meglepődve Kyungsoo. Bármire számított volna, hogy mondani vagy kérdezni fog a szőke, de erre nem.
- Az a fiú, akivel láttad, hogy kézen fogva sétálunk.
- Én nem láttam semmi ilyesmit – nézett még mindig a magas fiúra, és bár mást mondott, az arcára volt írva: tudja, miről beszél a magasabb.
- De hátrafordultál, nem? – fordította arcát végre a másik is Kyungsoo felé, aki hatalmas szemekkel nézett rá vissza.
- Te figyelsz engem? Mondtam, hogy hagyj békén! – felelt indulatosan, de nem küldhette el, hiszen vendég volt, ráadásul rendszeres és fogyasztott is, ő maga pedig még nem akart bemenni.
- Szóval tényleg hátrafordultál! – nevetett fel hangosan a szőke, mire összezavarodottan nézett fel rá Kyungsoo. – Csak tippeltem, de kíváncsi voltam a reakciódra. Egyébként, Park Chanyeol vagyok.
- Nem kérdeztem – nézett vissza a tengerre bosszúsan, amiért így rászedte a másik, de mégis válaszolt. – Do Kyungsoo.
- Tudom – mosolygott szélesen Chanyeol, mire Kyungsoo leesett állal nézett rá vissza. – Ne nézz így, egy szóval sem mondtam, hogy nem figyeltelek. Eleinte miattad kezdtem ide járni, mert aznap este láttam, hogy te zártál, így gondoltam, nyilván itt dolgozol, de mint később rájöttem, te vagy itt a főnök – villantotta ki fogsorát. – Aztán körülbelül a második héten a palacsinta előrébb került, mint te, ne haragudj – nevetett fel Chanyeol, mire Kyungsoo is elmosolyodott.
- Saját recept – motyogta, de nem elég halkan ahhoz, hogy Chanyeol ne hallja meg és ne szélesedjen még tovább az amúgy sem visszafogott mosolya.
Ettől a naptól fogva szinte minden nap beszéltek, majd pár hónap múltán a szinte eltűnt, és Kyungsoo azon kapta magát, hogy Chanyeol a mindennapjai részévé vált.
~
Szeptember közepe volt, kellemesen meleg, kora este, Kyungsoo pedig Chanyeol mellett ült a parton a homokban, és a naplemente narancsos fényében beszélgettek, ki tudja, mióta.
- És hogy jutott eszedbe, hogy éppen búvár akarsz lenni? – fordult kíváncsi tekintettel a mellette ülő szőke fiú felé, aki lehunyt szemekkel, háta mögött megtámaszkodva élvezte az őszi este langyos napsugarait. – Úgy értem, a kisebb fiúk mindig rendőrök, tűzoltók vagy valami hasonlók akarnak lenni…
- És akkor te miért lettél szakács? – vigyorodott el Chanyeol és ki sem kellett nyitnia a szemét ahhoz, hogy tudja, a fiatalabb elpirult. Végül vigyora mosollyá szelídült és szemeit kinyitva, a végtelen tenger felé nézve, elrévedő tekintettel mesélni kezdett. – Kisgyerekként alacsony és kövér voltam, a bőröm is sötétebb volt az átlag korombelieknél, emiatt óvodában és általános iskolában is ki voltam közösítve. Az egyetlen barátom gyakorlatilag a vadászgörényem volt, és… hé, nem ér nevetni – fordult a gyanús hangok irányába mosolyogva Chanyeol, ahol összetalálkozott a tekintete Kyungsoo visszafojtott nevetéstől könnyes szemeivel, aki nem bírta tovább, elnevette magát.
- Egy görény? – vigyorgott Kyungsoo. – Miért pont egy görény?
- Meghallgat, nem beszél vissza és megérzi, ha a gazdája szomorú, olyankor pedig a nyakadba mászik és puha, és meleg – válaszolt Chanyeol hasonló mosollyal, majd folytatta a mesélést. – Szóval, mint mondtam, nem igazán voltak barátaim, egyébként is ki voltam közösítve és csúfoltak. Elhatároztam, hogy le fogok fogyni, de ahhoz valamit sportolnom kellett amellett, hogy abbahagytam a rendszertelen evést. Mindenképpen olyan sportot akartam, aminél a többiek nem láthatnak, akkoriban pedig az úszás volt a legkevésbé népszerű a suliban, még úgy is, hogy volt saját medencéje az iskolának. Így hát minden nap iskola előtt és után eljártam úszni egy-egy órákat. Aztán valahogy az egész a hobbim és a szenvedélyem lett, késő estig bent maradtam, és amíg be nem zárt az iskola én csak úsztam és ugráltam a dobogókról. Alig egy évvel később a családommal elmentünk Európába nyaralni és az olasz tengerparton töltöttünk két hetet. Elmentünk egy hajóútra is, ahol búvároktatás is volt, én pedig mindenképpen ki szerettem volna próbálni. Ekkor szerettem bele a tenger alatti világba végleg. Időközben a görényem elpusztult, így már tényleg csak a víz maradt nekem…
- De én ezt nem értem – szólalt meg Kyungsoo, ahogy maga elé meredt a homokra. – Kicsiként a legtöbb gyerek duci és sötét bőrű, én is az voltam, engem mégsem csúfoltak sosem.
- És mondd csak, volt valami, amiből kiemelkedően jól teljesítettél? – ült fel teljesen Chanyeol és közelebb ült az alacsonyabbhoz.
- Talán a nyelvek és az ének… többször is felléptem az iskolai rendezvényeken – gondolkodott el, ahogy felhúzta a lábait, és karjait térdeire fektette, állát pedig karjain megtámasztotta.
- Látod? Én semmiben sem voltam jó, csak úszni tudtam jól. De végül is a serdülőkor jót tett – vigyorodott el újfent a szőke. – Megnőttem és a bőröm is kivilágosodott, a gyerekkori pufiságom pedig a múltba veszett, de a víz iránti szenvedélyem megmaradt.
- Nos, én nem nőttem meg és a víz iránti szeretetem minimálisra csökkent, mióta ideköltöztem.
- Hogy-hogy? Mármint nem az, hogy miért nem nőttél, neked nem állna jól, ha magas lennél, ilyen alacsonyan vagy tökéletes. Mi utáltatta meg veled a vizet? – fúrta kíváncsi tekintetét Chanyeol Kyungsoo sötét szemeibe, aki láthatóan elpirult a nem túl jól álcázott bóktól, majd elfordította a fejét és még kisebbre húzta össze magát.
- Gyerekkorom legszebb éveit töltöttem ezen a parton. Nagymamám itt lakott és minden nyaramat itt töltöttem, valamint a legtöbb hétvégémet. Tizenöt éves koromban a nagymamám meghalt – úszás közben agyvérzése volt, legalábbis nekem ezt mondták otthon, és belefulladt a vízbe – halkult el a legvégére, Chanyeol pedig egészen közel csúszott hozzá és átölelte, karját simogatta. – Mikor anyám megtudta, hogy mama szó szerint mindenét rám hagyta, a lakásával és a nyaralóval együtt, ő pedig semmit nem kapott egy köszönömön kívül, amiért felnevelt, egyszerűen kipaterolt otthonról én pedig leköltöztem a nyaralóba. Azóta egyszer sem voltam képes a tengerbe belemenni – hajtotta le fejét teljesen.
- Ezen változtathatunk – szólalt meg Chanyeol egészen mély és lágy hangon, majd felállt és magával húzta Kyungsoot is.
- Hé, mire készülsz? – kérdezte, mikor pedig realizálta, hogy a szőke egyenesen a tenger felé húzza, kétségbeesetten próbálta kezét elhúzni a másiktól. – Ne! Chanyeol, engedj el, kérlek, engedd el a kezem, Chanyeol hallasz? Engedj már el, nem akarom, nem érted? – kiabált a fiúnak, aki megállt a már nedves homokban, ahová a hullámok kiértek, Kyungsoo pedig pár lépéssel mögötte a még száraz homokban állva próbálta kiszabadítani a kezét.
- Kyungsoo, nyugalom, ez csak víz. Csak gyere be velem, nem fogunk sokáig bemenni és fogom a kezedet is – fordult az alacsonyabbal szembe, miközben kezei közé fogta a fiú egyik kezét és komolyan, bíztatóan nézett a riadt szemekbe. – Azt mondtad, hogy szereted a tengert és kicsiként rengeteget voltál a vízben. Nem fog történni semmi, jó? Bejössz velem, ha fogom a kezedet? – szorította meg Kyungsoo kezeit, aki bizonytalanul, de bólintott.
Kyungsoo úgy szorította Chanyeol kezét, mintha az élete múlna rajta, a magasabbnak pedig eszébe sem jutott akár csak egy pillanatra is elengedni őt. Már a nedves talajon álltak, mikor egy lassú hullám kiért a partra, átszaladva a lábaik között, bokáikat megnedvesítve. Kyungsoo mozdulatlanná merevedett és még jobban megszorította a magasabb kezét, de a következő lépést nem bírta megtenni előre, csak hátrálni tudott.
- Ne haragudj, de nekem ez nem megy, képtelen vagyok – hátrált a biztonságosan száraz talajig, fejét ingatva, Chanyeol pedig sóhajtva visszasétált mellé. Egy darabig álltak egymással szemben, Kyungsoo pedig alsóajkát beharapva nézett a magasabbik szomorú szemeibe. Tudta, hogy megbántotta a fiút. – Nézd, én tényleg sajnálom, de lassan négy éve, hogy nem mentem a tenger közelébe, nekem ez nem fog ilyen gyorsan menni – magyarázkodott. – Ne hidd, hogy nem bízom benned, csak…
- De ha meg sem próbálod… Vagy… várjunk csak – mosolyodott el egy pillanatra, Kyungsoo pedig most először megijedt Chanyeol mosolyától. A fiú lassan odaállt elé, majd lehajolt és térdei alatt átnyúlva, a karjaiba vette az alacsonyabbat, aki a döbbenettől először nem volt képes megszólalni, a következő pillanatban kiabálva kezdte el ököllel ütni Chanyeol mellkasát.
- Tegyél le, hallod!? Ez nem vicces, tegyél le most rögtön! – kiabált torkaszakadtából Kyungsoo, de ahogy lepillantott, észrevette, hogy a víz már Chanyeol bokájáig ér. Hirtelen szorosan átkarolta fogva tartója nyakát, és próbált minél közelebb kerülni a fiú testéhez, hogy még csak véletlenül se érje őt víz. – Ne engedj el – suttogta Kyungsoo közvetlen Chanyeol fülébe és összeszorított szemeiből lassacskán sós könnyek indultak útnak.
- Kyungsoo – szólt Chanyeol, de a fiú még közelebb fészkelte magát a szőke mellkasához és még erősebben kapaszkodott a nyakába, testét már rázta a sírás. – Hé, Kyungie… Nem kell sírni, foglak – állt meg Chanyeol, amikor a csípőjéig ért a víz. – Nyisd ki a szemed Kyungsoo – mondta lágyan, a fiatalabb pedig lassan elemelte fejét Chanyeol nyakától, majd kinyitotta a szemeit, amikből megállíthatatlanul patakzottak a könnyek, és felnézett a fekete szemekbe. – Nyugalom, nézd meg, hogy meddig jöttem be – mondta, Kyungsoo pedig lenézett és abban a pillanatban hatalmasra kerekedtek szemei és kirobbant belőle a sírás. – Na, na, na, Kyungsoo – húzta magához közelebb a fiút és igazított a kezein, hogy könnyebben tudja fogni, de a kisebb nagyon megijedt.
- Ne engedj el! – kiáltotta. – Chanyeol, vigyél ki, nem akarom, kérlek, könyörgök, vigyél vissza – sírt tovább a magasabb nyakához bújva.
- A saját lábadon fogsz kijönni – suttogta a fülébe és ajkait a másik halántékára nyomta, hogy megnyugtassa. – Fogni fogom a kezedet – mondta, majd lábai alól lassan elkezdte kihúzni a kezét, Kyungsoo pedig egyre erősebben ölelte, és próbált minél közelebb kerülni a másikhoz, hogy nehogy leessen, így a végén lábaival a derekát ölelte, a karjai pedig továbbra is a nyakát ölelték szorosan. – Kyungsoo, ne legyél ilyen – duruzsolta mély hangon Chanyeol. – Tartalak, ne aggódj, és lassan kezdd leengedni a lábaidat.
- Nem fog menni, vigyél ki, légy szíves – kérte Kyungsoo, a sírástól akadozó hangon.
- Akkor én kezdek el leguggolni – mosolygott Chanyeol, mire Kyungsoo még jobban magához szorította a szőke felsőtestét, de egyik lábával engedett a szorításon és lassan elkezdte lecsúsztatni a vízbe, de alig ért a víz a lábszáráig, visszahúzta.
- Ez nem fog menni – mondta Kyungsoo, már csak szipogva, fejét rázva.
- Dehogynem! Gondold azt, hogy egy kád vízbe készülsz beleülni – próbálta rávenni Chanyeol, miközben észrevétlenül és óvatosan engedett a szorításából a fiú derekán.
- Zuhanyzóm van – mosolygott Kyungsoo, mire Chanyeol elnevette magát.
- Na, ha már megy a visszabeszélés, akkor menni fog ez is – engedett még jobban a szorításán, míg csak egy kézzel fogta a fiút, de annak nem tűnt fel.
Kyungsoo megint elkezdte lassan csúsztatni a lábát a vízbe, közvetlenül Chanyeol lába mellett, míg már combközépig benne volt a vízben, aztán a másik lábát is ugyaneddig belecsúsztatta, azonban karjaival egyre szorosabban ölelte Chanyeol nyakát. Egy pillanatra felnézett a fiú szemeibe aztán vonakodva, de engedett a szorításon a nyaka körül, mire egy kicsit lentebb csúszott, Chanyeol pedig erősebben ölelte Kyungsoo derekát.
- Nyugi, foglak – mondta Chanyeol, mire Kyungsoo szemeiben olyat látott, amit az elmúlt egy órában egyszer sem: határozottságot.
- Engedj el – suttogta Kyungsoo, mire Chanyeol szemei hatalmasra kerekedtek. – Menni fog, engedj el.
- Kyungsoo, az előbb még sírtál, nem kell hősködni, eszméletlen ügyes vagy így is, nem is hittem, hogy egyáltalán ennyire bele mersz menni a vízbe, csak…
- Chanyeol, engedj el – mondta most már hangosabban és határozottabban ezzel Chanyeolt elhallgattatva, végül pedig eleget tett a fiú kérésének. Kyungsoo pedig még sóhajtott egyet, mire elengedte mindkét kezével a magasabb nyakát és teljesen belecsúszott a vízbe, majdnem a derekáig. Alig ért bele a vízbe, jött egy nagyobb hullám és elvesztette az egyensúlyát. – Chanyeol!
Chanyeol gyorsan utánakapott, és elkapta a fiú karját, mielőtt az eldőlt volna, majd magához rántotta, Kyungsoo pedig zokogni kezdett és átölelte Chanyeol derekát, és úgy bújt egyre csak közelebb és közelebb a fiúhoz.
- Jól van, semmi baj – simogatta Kyungsoo haját, a másik kezével pedig a derekánál tartotta erősen. – Nincsen semmi baj, foglak, itt vagyok – csitítgatta, de csak egyre jobban sírt. – Itt vagyok, tartalak, nem történt semmi – simogatta a hátát, majd a következő pillanatban felvette a kisebbet, aki minden eddiginél szorosabban kapaszkodott Chanyeolba, ő pedig kisétált vele a partra, messzire a víztől. – Kint vagyunk, gyere, mássz le a nyakamból, hazakísérlek – mondta Chanyeol, de Kyungsoo csak megrázta a fejét és zokogott tovább, mire a másik leült egy padra és ott csitítgatta, amíg egy félóra múlva megnyugodott és már csak a szipogását és a néha még szaggatott lélegzetvételét lehetett hallani.
- Mondtam, hogy nem fog menni – szólalt meg kisvártatva, Chanyeol ölében, a mellkasának dőlve, jobb kezét a fiú mellkasán pihentetve.
- Én pedig mondtam, hogy ne hősködj; fogalmad sincs, mennyire megijesztettél. De nagyon büszke vagyok rád – nyomott egy puszit Kyungsoo homlokára, majd visszafektette a fiút a mellkasára. – Komolyan nem gondoltam volna, hogy ilyen mélységig be mersz jönni. Éppen akkor akartalak volna kihozni, amikor elkezdtél akadékoskodni, hogy engedjelek el és nézd meg, mi lett a hősködésedből.
- Én tényleg elhittem, hogy meg tudok állni a saját lábamon, hogy menni fog egyedül is és bizonyítani akartam, csak rosszul érkeztem… Mellesleg te beszélsz nekem ijedtségről? – fordult indulatosan Chanyeol felé, a sírástól megduzzadt szemekkel és kipirosodott orral, illetve arccal. – Tudod te, hogy én mennyire megijedtem? Érezted valaha, hogy a félelemtől földbe gyökerezik a lábad, a tested lebénul, képtelen vagy megmozdulni és hirtelen teljesen tehetetlennek érzed magad mindennel szemben és az fut át a fejeden, hogy itt a vég? – gyűltek újra könnyek Kyungsoo szemeiben, elhomályosítva a látását. – Hogy kiáltanál valakiért, de nem tudsz?
- De te tudtál, és én ott voltam. És mindig ott leszek, hogy sose érezd magad veszélyben – hajolt közelebb Chanyeol, letörölve Kyungsoo könnyeit hüvelykujjával –, hogy sose ijedj meg – nézett egészen közelről a szemeibe, és ujjával gyengéden az álla alá nyúlt –, hogy sose félj – suttogta halkan, egy pillanatra teljesen elmerülve a sötétbarna tekintetben, majd lehunyta szemeit, s finoman ajkai közé vette Kyungsoo felsőajkát.
Talán egy pillanatig sem tartott, talán még annál is rövidebb ideig, talán érezni is alig lehetett, mégis, mikor Chanyeol el akart húzódni, Kyungsoo kétségbeesetten kapott ajkai után, és karolta át a nyakát, könnyei pedig megállíthatatlanul peregtek végig kipirosodott arcán. Egyszerre minden tele lett a fiú kesernyés és citrusos egyedi illatával. Érezte, ahogy meleg borzongás fut végig gerince mentén, ahogy egy erős kar szorított az ölelésen derekánál, ezzel közelebb húzva magához, érezte a tenger sós illatát, saját könnyeinek ízét, érezte Chanyeol hatalmas, meleg tenyerének érintését az arcán, és ahogy egy pillanatra félig kinyitotta szemeit és megpillantotta a másik sűrű és sötét, meg-megrebbenő szempillákkal keretezett csukott szemeit, ő is visszacsukta és teljesen belefeledkezett a pillanatba.
~*~
Mikor Chanyeol kijött a fürdőszobából a meleg párával a nyomában, Kyungsoo már az ágyon ült, felhúzott lábakkal és betakarózva várta őt.
Mikor Chanyeol kijött a fürdőszobából a meleg párával a nyomában, Kyungsoo már az ágyon ült, felhúzott lábakkal és betakarózva várta őt.
- De biztos nem baj, hogy itt maradsz? Elég problémát okoztam én neked már a mai nap folyamán, nem muszáj…
- De igen, muszáj – mosolygott Chanyeol, és bemászott a kisebb mellé az ágyba, aki mellé feküdt és a mennyezetet pásztázva szólalt meg újra. – Milyenek voltak a nyarak, amiket itt töltöttél?
Egy darabig nem érkezett válasz, csak Kyungsoo szapora légzését hallgatta maga mellett. Már éppen szólni akart, hogy ha nem akar, nem kell róla beszélnie, csak kérdezte, amikor nekikezdett.
- Csodálatosak – mosolyodott el Kyungsoo. – Kilenc éves voltam, amikor először lejöttem egy teljes nyárra a mamához. Anyuék éppen válófélben voltak és inkább ide hoztak, hogy ne legyek útban, amíg a papírokat intézik, meg ilyesmi. Eleinte utáltam itt lenni, olyan volt itt minden, mint amilyen te is vagy: hangos és idegesítő volt az állandó nyüzsgés – vigyorodott el Kyungsoo, mire Chanyeol homlokon pöckölte.
- Hé, ez nem ér. Te vagy a túl csendes és a visszahúzódó – csúszott közelebb a fiúhoz az ágyban és ő is bebújt a kisebb takarója alá.
- Igaz – komolyodott el egy pillanatra Kyungsoo. – Világ életemben visszahúzódó és csendes voltam, többnyire csak olvastam itt is. Egy nap mama mondta, hogy menjünk el sétálni, mert nagyon finom fagyit árulnak a környéken. Eleinte nem akartam, de végül is melyik kilenc éves tud ellenállni a csábításnak, hogy a mama akár két gombóc fagyit is vesz, nem úgy, mint otthon, hogy maximum egy gombóc és azt is csak lassan eheted – mosolyodott el. – Azután minden nap elmentünk fagyizni, és a mai napig is elmegyek a nyár minden egyes napján. Mama tanított meg úszni is. Nagyon lassan, de megtanultam úszni, onnantól pedig nem lehetett kiimádkozni sem a vízből, imádtam a tengert, ahogy a jellegzetes íz bekúszik a szádba, amikor jön egy nagy hullám és te rosszkor veszed a levegőt, egy idő után pedig már nem a szádban, hanem a bőrödön keresztül érezted, a tenger sós ízét. De ez mára elmúlt – húzta magára jobban a takarót, Chanyeol pedig Kyungsoo feje alá tette a karját. – Itt tanultam meg főzni is. Te jó ég, emlékszem mama arcára, amikor közöltem vele, hogy üljön le, mert én akarok főzni – nevetett fel az emlék hatására Kyungsoo és Chanyeol is elmosolyodott. – Természetesen, ha nem lett volna elég, hogy odaégettem a rizst, még sikerült is olyan borzalmas ízt kreálnom neki, hogy a mai napig nem tudom, mit tehettem bele. Aztán szépen lassan egyre jobban ment a főzés, már kimchit is tudtam készíteni. Ez volt az a nyár, amikor először gyanút kellett volna fognom… Mama egyre sűrűbben kért meg, hogy főzzek én, persze én azt hittem, hogy azért, hogy gyakoroljak, de ez korán sem volt így – feküdt Chanyeol mellkasára, aki pedig átölelte az eddig feje alatt tartott kezével. – Egyre kevesebbet jött le velem a partra és egy idő után egyedül mentem fagyiért is, de mindig megkért, hogy hozzak neki is. Ilyen volt az utolsó együtt töltött napunk is – hallgatott el Kyungsoo, de egy nagyobb, szaggatott levegővétel után folytatta. – Sokszor megálltunk, amíg kikísért a vonatállomásra és mindig mutatott valamit, most már tudom, hogy azért, hogy leplezze, mennyire elfáradt, akár csak húsz méter után is. Mikor elköszönt, egy borítékot adott nekem, ami ugye a végrendelet volt. Megígértette velem, hogy csak akkor nyitom ki, ha ő már nem lesz, én persze nevettem, hogy az még jó sokára lesz, de sajnos tévedtem – Chanyeol lassan elkezdte simogatni a karját, miközben ő maga egyre szaggatottabban vette a levegőt. – Amikor hazaértem, fel sem tűnt, hogy anya sír, csak másnap döbbentem rá, hogy nem a film miatt, amit nézett. Bármennyire is utálta, mégis az anyja volt, persze, hogy sírt… de ahogy elém dobta a táskát, hogy pakoljak és menjek onnan… a hülye végrendelet miatt…
- Csss, ne sírj – ölelte magához Chanyeol a haját és hátát simogatva. Finoman homlokon csókolta a kisebbet, majd arcára adott pillekönnyű csókokat, míg végül Kyungsoo kapott ismét az ajkai után.
Lassú volt a csók, eleinte csak egymás ajkait kóstolgatták, majd ahogy egyre jobban eluralkodott a kisebben a keserűség, úgy vált egyre követelőzőbbé csókja is. Harapta az idősebb ajkait, Chanyeol pedig tarkójánál és derekánál fogva ölelte magához teljesen, ahogy rajta is egyre jobban eluralkodott a vágy. Kyungsoo, még mindig könnyezve vált el Chanyeol ajkaitól és haladt egyre lentebb, végig csókolva nyaka vonalán, és mikor finoman beleharapott a bőrébe, Chanyeol egyetlen hirtelen mozdulattal maga alá fordította és finoman megcsókolta, először hosszan, majd egyre rövidebben, míg végül már épphogy csak érintette az ajkakat, végül pedig a homlokát döntötte Kyungsoo homlokához. A kisebb nem értette, hogy miért állt le a másik, ezért újra az ajkai után kapott, de Chanyeol odarakta tenyerét, és elmosolyodott.
- Majd ha igazán akarod, kicsi, addig még várj.
- De én…
- Nem, nem akarod – rázta fejét mosolyogva Chanyeol és finoman megpuszilta Kyungsoo orrát. – Csak el vagy keseredve. Hidd el, én szeretném a legjobban, de még nem vagy rá felkészülve és nem akarom, hogy rossz emlék legyen – feküdt le az alacsonyabb mellé, majd magához húzta. – Most pedig aludj, hosszú nap volt a mai.
~
Egy hete nem beszéltek egymással. Chanyeol ott volt a vendéglőben, és a szokásos palacsintát kérte a kávéval, aztán megvárta, hogy záróra legyen, de nem ő zárt. Elment a házához is, kopogtatott, kérlelte, hogy engedje be, de nem engedte be egyszer sem.
Kyungsoo alig mozdult ki az ágyból, csak nézett maga elé, könnyes szemekkel és folyamatosan azt kántálta, hogy mekkora egy idióta. Szégyellte magát, irtózatosan. Gyakorlatilag rámászott Chanyeolra, pedig ő maga is tudta, hogy nem azért teszi, mert szereti, egyszerűen csak el volt keseredve és kellett valaki, aki megvigasztalja, aki mellett szeretve érzi magát. Szégyellte magát, amiért ki akarta használni a fiú érzéseit. Való igaz, neki sem volt közömbös a magas fiú, de bárhonnan is közelítette meg a dolgot, mindig ugyanoda jutott: egy hatalmas idióta volt és figyelmen kívül hagyta a másik érzéseit.
És ennek ellenére, Chanyeol vele maradt azon az éjszakán. Mikor felébredt, és végignézett az aranyszőke, kócos tincseken, a nyugodt arcon, az erős karokon, amik tegnap védelmezőn ölelték… egyszerűen elkapta a sírógörcs és rosszul lett attól, ha csak visszagondolt, mire akarta rávenni a másikat. Hiszen Chanyeol annyira kedves volt és mindig vigyázott rá, a kedvében járt és az estét sem használta ki, pedig látta rajta, érezte, hogy mennyire akarta őt, de türtőztette magát és inkább csak ölelte egész éjszaka… Undorodott magától.
Azóta minden reggel és este eljött Chanyeol, és kérlelte, hogy engedje be, de ilyenkor még jobban elkapta a szégyenérzet, és teljes csendbe burkolózott, arcát párnájába temetve sírt. Aztán egy nap Chanyeol nem kopogtatott reggel; és este sem. Kyungsoo várta, hogy meghallja a hangját, várt este hatig, majd kilencig, de Chanyeol nem jött el – és Kyungsoo megijedt.
Kirontott a saját házából és lélekszakadva rohant a partra, oda, ahol Chanyeol bevitte a vízbe. Végigrohant a parton, körülnézett mindenhol, az összes napágy mellett végigszaladt, elfutott a vendéglőig és vissza, már teljesen kétségbeesett, amikor megpillantotta. Chanyeol ott állt a vízben, egy szál fürdőnadrágban, a csípőjéig érő vízben és a holdat nézte, ami arany tincseit most ezüstösre festette, enyhén barna bőrén pedig gyémántként csillogtak a vízcseppek. Kiáltani akart, de nem tudott. Teljesen letaglózta a látvány, ahogy az idősebb a holdfényben fürdött, egyszerűen vonzotta és egy erő egyre inkább csak húzta befelé a vízbe, és mikor már csak pár lépésre volt Chanyeol, egyre világosabb volt, hogy mi volt ez az érzés – ő szereti ezt az embert. Odaért mögé, és a magasabb feszült testtartásából látta, hogy a másik pontosan tudja, hogy mögötte áll, de pár másodperc múlva teljesen ellazult, amikor megérezte, ahogy Kyungsoo a karjait óvatosan köré fonja és szorosan átöleli.
- Nem tartottad be, amit ígértél – suttogta Chanyeol hátának, aki megremegett, a másik meleg leheletétől. – Megígérted, hogy többé nem engeded, hogy megijedjek, most mégis te ijesztettél meg.
- Bejöttél – mondta a szőke, és egyszerre lehetett érezni hangján a meglepettséget és a boldogságot.
- Hogy? – nézett fel Kyungsoo, Chanyeol pedig megfogta a kezeit és maga elé húzta az alacsonyabbat és mosolyogva, boldogságtól csillogó szemekkel nézett le a hatalmas, barna szemekbe.
- Bejöttél utánam a vízbe. Teljesen egyedül és magadtól jöttél utánam – mondta Chanyeol szinte már nevetve, és talán csak a fény játéka volt, de Kyungsoo könnyeket látott megcsillanni a másik mosolygó szemeiben, a következő pillanatban pedig azt érezte, ahogy Chanyeol szorosan átöleli, és hideg testéhez húzza.
- Jézusom, te teljesen átfagytál – tolta el magától Kyungsoo, de Chanyeol továbbra is csak vigyorgott, mint egy eszelős. – Most hazajössz velem, lefürdesz forró vízben, addig én főzök teát, amit köteles vagy meginni, utána pedig minimum nyakig betakarózol, értve vagyok? – adta az utasításokat, Chanyeol pedig boldogan bólintott és észre sem vette, hogy nyárfalevélként reszket, csak mikor belépett Kyungsoo kellemesen meleg házába. Esélye sem volt tiltakozni, a másik máris húzta be a fürdőbe és rácsukta az ajtót, majd kiment a konyhába hogy megfőzze a teát. Amint feltette a vizet, leült a tűzhellyel szemben és a kannát figyelve elmerengett.
Tényleg megijedt, hogy teljesen elijesztette magától Chanyeolt és esetleg nem látja többé. Kétségbeesett, amikor nem találta elsőre a parton, és amikor meglátta, hirtelen nem érdekelte, hogy a másik a vízben állt, csak az lebegett a szeme előtt, hogy megtalálta, hogy nem ment el; amikor pedig átölelte, és Chanyeol hagyta… sosem könnyebbült meg még annyira, mint akkor, abban a pillanatban. Szüksége volt rá, szüksége volt Chanyeolra, nem hagyhatta, hogy még egy számára fontos ember csak úgy kisétáljon az életéből.
- El fog forrni az összes víz – hallotta meg maga mögött a kellemesen mély hangot és mikor eljutott agyáig a mondat tartalma, odarohant a tűzhelyhez, kikapcsolta, majd a filtereket a kancsóba tette, eközben pedig végig magán érezte a másik tekintetét. Nem fordult meg. Elképesztően zavarban volt, amikor pedig meghallotta maga mögött a közeledő lépéseket, egyre hevesebben kezdett verni a szíve, és amint az ölelő karokat is megérezte maga körül, már szabályosan úgy érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről.
Chanyeol belecsókolt Kyungsoo nyakába, amitől jóleső borzongás futott végig a kisebb gerince mentén, de a szőke itt nem állt meg. Csókokkal halmozta el az alacsonyabb nyakát, majd maga felé fordította és ajkait vette birtokba, mire Kyungsoo egy kisebb nyögéssel reagált, de azonnal visszacsókolt és karjait a magasabb nyaka köré fonta. Chanyeol a kisebb csípőjére fogva felültette a pultra, Kyungsoo pedig szinte rögtön átölelte a magasabb derekát lábaival. Chanyeol már készült lesöpörni a pultról mindent, hogy ráfektesse a kisebbet, de az eltolta magától.
- Bent – mindössze ennyit tudott kinyögni, mielőtt Chanyeol újra lecsapott az ajkaira, majd egyik kezével a derekát ölelte át, a másikkal pedig a térde alá nyúlt, és megszakítva a csókot áttért a fiatalabb nyakára, hogy tudja figyelni, merre megy. Amint beért a hálószobába, az ágy felé vette az irányt, majd óvatosan letette Kyungsoot, fölé térdelt és újra visszatért a vörös ajkakhoz. Néhányszor ráharapott a kisebb alsó ajkára, mire az aprót belenyögött a csókba, aztán áttért a nyakára. Finoman csókolgatta és harapdálta a nyakát, Kyungsoo pedig egyre biztosabb volt benne, hogy kiugrik a szíve, mégis csak sóhajtozni volt képes. Belemarkolt Chanyeol hajába és felhúzta magához, ezúttal ő harapott rá az ajkaira, majd átfordította magukat és ráült a magasabb csípőjére, mire Chanyeol elszakadt az ajkaitól, de Kyungsoo továbbra is fölé hajolva lihegett a fiú ajkai közé. – Most ne merészelj megállni – suttogta, aztán ismét lecsapott a másik ajkaira, majd egy utolsó harapás után, áttért nyakára, onnan pedig kulcscsontjára. Fogaival végigkaristolta a vékony bőrt, majd párszor finoman beleharapott és haladt volna tovább, de hirtelen újra a hátán találta magát.
- Eszem ágában sem volt megállni – vigyorodott el Chanyeol és végignyalt Kyungsoo nyakán, az állkapcsától indulva, egészen a kulcscsontjáig, amit párszor megharapdált, a harapásnyomokra pedig apró csókokat adott, Kyungsoo pedig szapora sóhajtozáson és apróbb nyögéseken kívül semmire nem volt képes. A szőke feltűrte Kyungsoo pólóját, egészen a nyakáig, végigcsókolva a mellkasát, majd rátért a mellbimbóira. Amint Chanyeol nyelve hozzáért, Kyungsoo egyik kezével belemarkolt a szőke, hullámos tincsekbe és összeszorította szemeit, míg a másikkal saját száját fogta be, hogy ne nyögjön fel hangosan, de az idősebb elvette a kezét a szája elől és adott rá egy csókot. – Ne takard el a szádat, gyönyörű hangod van, hallani akarom – adott egy utolsó csókot a szájára, majd visszatért a másik mellbimbóhoz és azt kezdte csókolni, nyalogatni és harapdálni, Kyungsoo pedig épphogy, de engedte hallani a hangját. De Chanyeolnak ez nem volt elég.
Felültette Kyungsoot és lehúzta róla a pólót, aztán visszafektette, miközben csókokat hintett arcára, állára, nyakára, vállára aztán visszatért a mellkasához. Bal alkarján megtámaszkodott Kyungsoo mellett, jobb kezével gyengéden végigsimított vállán, egész karján, dereka ívét követve egész felsőtestén először le, majd lassan megtette ugyanezt az utat visszafelé is. Ahogy tenyere egyre lentebb simított, úgy haladt Chanyeol is a csókokkal lefelé, ezzel apró ám annál borzongatóbb nyöszörgéseket kiváltva az alatta fekvő fiúból. Chanyeol keze és ajkai lassan leértek a nadrágja széléhez, és tenyerét végigfuttatta Kyungsoo combjain, majd belső combjain vissza, veszélyesen közel járva ágyékához. Mindkettőjük szemében már égett a vágy, Kyungsoo ajkai közül már hangosabb nyögések is kiszöktek, amikor pedig Chanyeol lehúzta lábairól a vékony farmeranyagot, és száját végighúzta a fiatalabb merevedésén az alsónadrág vékony anyagán keresztül, akkor végleg elpattant mindkettőjükben valami.
Kyungsoo egyetlen mozdulattal fordított a helyzeten és ráült Chanyeol derekára, majd cseppet sem finomkodva harapta és csókolta végig felsőtestét, egyetlen apró felületet sem kihagyva, aztán visszahajolt egy sokkalta szenvedélyesebb és erőszakosabb csókra, közben levette a magasabb csípője köré tekert törölközőt és elkezdett araszolni hátrafelé, míg rá nem ült az ágyékára. Egy hangos nyögés szakadt fel mindkettőjükből és elváltak egymástól, egymásnak döntötték homlokukat, majd Chanyeol, szinte a másik ajkaira suttogva szólalt meg.
- Biztosan akarod? Most még vissza tudom magam fogni, de később…
- Ha nem akarnám, ülnék így rajtad, a szemeidben látva önmagam, megremegve minden egyes érintésedtől és apró mozdulatodtól? – kérdezett vissza Kyungsoo, miközben Chanyeol fekete szemeibe nézett és közben folyamatosan fészkelődött az ágyékán, Chanyeol pedig összeszorított szemekkel ráfogott Kyungsoo csípőjére.
- Ne ingerelj, mert megharaplak – mondta komolynak szánt hangon Chanyeol, de a mosoly ott bujkált a szája szegletében, Kyungsoo pedig elvigyorodott majd ajkait hozzáérintette a másik ajkaihoz és úgy szólalt meg.
- Arra várok – incselkedett, Chanyeolnak ez már több volt, mint elég, máris az ajkai után kapott és a hátára fektette aztán a combjaihoz hajolt, végig csókolta mindkét belsőcombját, majd amikor elért az alsónadrágig, hallotta, ahogy Kyungsoo nyel egyet. Lassan lehúzta róla, és szinte minden felszabaduló bőrfelületre nyomott egy apró, nedves csókot, figyelve, hogy még csak véletlenül se érjen a már teljesen merev tagjához, a kisebb pedig csak remegni és nyöszörögni volt képes miközben balkezével a párnáját markolta. – Nem arról volt szó, hogy megharapsz? – kérdezte fogait összeszorítva és remegve.
- Pimasz vagy és még teljesítsem is a kívánságaid? Felejtsd el – mosolyodott el Chanyeol alattomosan, majd Kyungsoo merevedése fölé hajolt, rálehelt és nyelve hegyével hozzáért a tetejéhez, a kisebből pedig egy nyögés szakadt fel, még mindig nem az, amire Chanyeol várt, de már ettől is sokkal izgatottabbnak érezte magát. – Még meg is kínozlak kicsit – vigyorgott újra, majd ajkai közé vette a fiatalabb makkját, és körözött egyet rajta nyelvével, Kyungsoo teste pedig megfeszült és jobb kezével rámarkolt a takaróra, ajkait beharapta, de még így sem sikerült teljesen eltompítania a nyögést, amit az érzés váltott ki belőle. Chanyeol visszahajolt hozzá, és másodpercekig csak nézte. Arca kipirult, ajkai vérvörösek voltak a saját fogaitól és a csókoktól, enyhén zihált, félig lehunyt szemeiben pedig ott égett a vágy tüze. Képtelen volt tovább várni. Lehajolt és ajkai közé vette Kyungsoo alsóajkát, megszívta és enyhén beleharapott, épp csak annyira, hogy a másik felnyögjön a jólesőérzéstől, de a vér még ne serkenjen ki.
- Chanyeol… - sóhajtotta Kyungsoo, mikor a szőke elhajolt tőle és visszatért férfiasságához, ezúttal teljes hosszában bekapva és lassan végignyalt a kidülledő ereken, pár fejmozdulat és rövid nyelvjáték után fogával óvatosan végigkaristolt a teljes hosszán és enyhén beleharapott a tetejébe. – Úristen… - nyögött egy nagyobbat, amit sehogyan sem tudott visszafogni, egyedül csak Chanyeol hajába markolt azzal a kezével, amivel eddig a párnát szorította, a jobbal pedig belemart a hasán pihenő hatalmas kézbe.
- Megharaptalak – vigyorgott Chanyeol, ahogy még egyszer végignyalt teljes hosszán, de nem pislogott kettőt, már a hátán találta magát, felette pedig Kyungsoo térdelt és fekete szemeiből csak úgy sütött a vágy.
- Vettem észre – mondta rekedtesen, majd lehajolt és szenvedélyesen megcsókolta Chanyeolt, szívta, harapta, marta az ajkait, pár pillanat múlva pedig a vér semmivel sem összetéveszthető sós-fémes ízét is érezte csókjukban. Lassan lefelé vette az útját, a kulcscsontnál ismét elidőzve pár pillanatig, a mellkasán hagyva pár fog és szívás nyomot, majd végig simított orrával az enyhén izmos hasfalon, belecsókolt a köldökébe, aztán minden előzetes figyelmeztetést nélkülözve, szájába vette Chanyeol férfiasságát. A szőke hatalmasat nyögött a váratlan érzéstől, és Kyungsoo fekete hajába túrt, majd finoman irányítani kezdte a fiú tempóját, amikor pedig már ő maga se tudta kontrollálni sem magát, sem a hangját, egyszerűen felhúzta magához Kyungsoot és egy rövid csók után, visszahajolt a lábai közé.
- Jól sejtem, hogy eszed ágában sincs itthon olyasmit tartani, mint a síkosító? – kérdezte Chanyeol, ahogy kicsit beleharapott a fiú belsőcombjába, aki egy nyögés közepette elpirulva szólalt meg.
- Tulajdonképpen van itthon… - motyogta egyre pirosodó arccal, Chanyeol pedig meglepetten ült fel és hatalmas szemekkel meredve a felülő fiúra, várta a magyarázatot. – Szóval… te például… tudtad, hogy a vazelin mennyire puhává teszi az ajkakat, és hogy milyen jó hatással van a bőrre?
Pár pillanatig Chanyeol még meredt Kyungsoora, aki nem tudta, hogy hova legyen szégyenében, már a lábait is felhúzta, arca vetekedett egy paradicsom színével, amikor pedig a szőkéből kitört a nevetés, legszívesebben az ágy alá bújt volna, de Chanyeol egyetlen mozdulattal ledöntötte és fölé mászott.
- Szóval Kyungsookám… azért ilyen ellenállhatatlanul puhák az ajkaid és azért ilyen selymes és fehér a bőröd, mert titokban síkosítóval kenegeted magad, értem – vigyorgott szemtelenül, majd újra végigcsókolt a fiú hasán és szétnyitotta a lábait, a közben párna alól előkerült síkosítóval a kezében. – Elismerem, csodás a végeredmény, fogalmad sincs róla, hogy mennyire, de azért maga a folyamat sem lehetett egy utolsó látvány – vigyorgott, majd lassan bekente az egyik ujját Chanyeol.
- Kuss, ez nem vicces! Ahelyett hogy beszélnél, igazán csinálhatnál mást is a száddal…
- Nocsak, már követelőzünk is? – kuncogott Chanyeol, majd szájába vette Kyungsoo férfiasságát és első ujját pedig a bejáratához illesztette, az érzésre pedig a fiú összerándult. – Óvatos leszek, ígérem – simított végig Kyungsoo combjain Chanyeol, majd lassan belévezette első ujját, az izomgyűrűk pedig megfeszültek körülötte, de ugyanilyen gyorsan el is lazultak, amint Chanyeol forró nyelve végigszántott Kyungsoo teljes hosszán. Pár másodperc után az első ujjat követte a második, majd még pár perc után a harmadik ujj, aminél már kissé nehezebben engedett a szorítás. Lassan ollózott és mozgatta az ujjait Chanyeol, majd kihúzta őket, és újra beléhatolt, ezúttal csak két ujjal, Kyungsoo ajkait meg egy eddig még sosem hallott hangos és magas nyögés hagyta el.
- Ott, pont ott… még… akarom – nyöszörögte, Chanyeol pedig párszor még végigsimított a prosztatájánál, és csókolta az élvezettel nyögő Kyungsoo puha bőrét, amíg vonaglott alatta. Lassan azonban kivette ujjait, feltérdelt, és megtámaszkodott a fiú válla mellett, miközben végig arcát nézte.
- Nézz rám, édes, nézz a szemembe – Kyungsoo nehezen, de kinyitotta szemeit és felnézett a vággyal teli feketeségekbe. – Ha fáj, ha kellemetlen, azonnal szólj, rendben? – csak egy bólintásra futotta Kyungsootól, Chanyeol pedig óvatosan elkezdett a fiúba hatolni. Érezte, ahogy Kyungsoo izmai megfeszülnek körülötte, érezte a forróságot maga körül és eszméletlenül nehezére esett visszafognia magát. – Istentelenül… szűk vagy… - nyögte Chanyeol, de amint lelassított kicsit, Kyungsoo a csípőjére fogott és ő maga kezdte húzni Chanyeolt.
- Ne… merészelj… megállni – nyögte, fájdalmas arccal, és az első könnycsepp is kicsordult. Chanyeol már épp húzódott volna vissza, amikor Kyungsoo egyszerűen ráhúzta saját magát Chanyeol merevedésére, ajkai pedig kissé elnyíltak és egy halk sikolyszerű nyöszörgés hallatszott tőle.
- Jézusom… annyira buta vagy – csókolta le a könnyeket Kyungsoo arcáról a lehető legminimálisabb mozgással. Egy pár percig még nem mozdult, csak csókolta a kisebb ajkait, szeretetteljesen, óvatosan mégis szenvedélyesen és birtoklóan, egészen addig, amíg nem érezte, hogy Kyungsoo csípője megmozdult és egy halvány bólintást is érzett.
Lassan és aprókat lökött először, az őrjítően szűk forróságban, Kyungsoo pedig egyik kezével a hajába túrt a tarkójánál, a másik kezével pedig átölelte a hátát és szorította magához. Ahogy a fiú kezdett felengedni, úgy lettek Chanyeol lökései is egyre mélyebbek, de gyorsítani nem gyorsított, bármennyire is nehéz volt megállnia. Az egyik lökésnél, Kyungsoo a hajába markolt és a hátába karmolt, amint egy élesebb hangos nyögés elhagyta az ajkait.
- Még… - nyögte elfúló hangon, Chanyeol pedig újra lökött egy lassút és mélyet, Kyungsoo hangja pedig még magasabbra szökött, mint az előbb, mire Chanyeol elkezdett körözni csípőjével lassan ingerelve a prosztatáját és egyre több nyögést és sóhajt kicsalva a másikból, majd gyorsítani kezdett tempóján, de Kyungsoo egyszer csak eltolta magától, és felült, teljesen beleülve Chanyeol ölébe, majd megcsókolta. – A fürdőbe. Most – suttogta vágytól rekedt hangon, Chanyeol pedig óvatosan felállt vele, egy pillanatra sem kicsúszva belőle és a zuhanykabinba lépve, a falnak támasztotta a fiatalabb hátát, és úgy lökött egy mélyet.
A fürdőszoba visszhangzott Chanyeol mély, torokból jövő rekedtes nyögéseitől és Kyungsoo apró, magas, de annál hangosabb nyöszörgéseitől és sikolyaitól. Nem tudták, hogy melyikük nyitotta meg a csapot, de lassan már tíz perce folyt rájuk a meleg víz, mikor Kyungsoot egy hatalmas sikollyal érte el az orgazmus, Chanyeol pedig alig pár perccel utána, ahogy megérezte férfiassága körül az össze-összehúzódó izmokat és egy mélyről jövő nyögéssel beleélvezett a fiúba. Percekig csak ziháltak a meleg víz alatt, Chanyeol feje Kyungsoo vállán pihent, Kyungsoo pedig Chanyeol hajába temette arcát. Pár perc múlva óvatosan letette a fiút, de abban a pillanatban magához is ölelte, hiszen Kyungsoo nem tudta megtartani magát, így végül Chanyeol mosdatta meg magukat, míg ő hol a falba, hol Chanyeolba kapaszkodott.
- Te voltál az első – szólalt meg Kyungsoo halkan, mikor már az ágyban feküdtek a takaró alatt. Pár percig csend honolt a szobában, Kyungsoo már kezdett megijedni, hogy rosszul tette, hogy elmondta és húzódott volna el Chanyeol mellől, de ő hirtelen magához szorította, és a kisebb fejét saját mellkasára tette, majd nyomott rá egy pehelykönnyű puszit és simogatni kezdte a vállát.
- Köszönöm… szeretlek – sóhajtotta még, Kyungsoo pedig hatalmasra nyitotta szemeit, de nem válaszolt, csak visszaölelt.
~*~
Felhős júliusi napon sétálgattak utoljára a parton, kézen fogva, andalogva, lábukat pedig mosta a víz. Három éve voltak együtt, azóta naponta kijöttek arra a helyre, ahol Chanyeol segítségével újra a tengerbe mert menni Kyungsoo. Volt egy pár veszélyes húzása Chanyeolnak, amiért Kyungsoo képes volt napokig nem hozzászólni és bár este együtt aludtak, nem bújt oda hozzá.
Az is egy ilyen nap volt, amikor Chanyeol megijesztette a vízben, azzal, hogy kirántotta a lábát alóla, amikor már egyébként is szeretett volna kimenni, mert a felhők egyre sötétebbek voltak, a szél is csak erősödött és a hullámok is csak nőttek. Kyungsoo elindult kifelé, de Chanyeol nem ment utána. Visszafordult, hogy megnézze, hol marad párja, de az csak egy pontot nézett a távolban.
- Chanyeol gyere már, mindjárt… - nem tudta végig mondani.
- Az ott Baekhyun – nézett a tengerre, Kyungsoo pedig összezavarodva nézett ugyanarra, nem tudva, hogy ki az akiről Chanyeol beszél, amikor megpillantott egy fiút. Fuldoklott. – Mindjárt jövök – rohant a vízbe és párpillanat múlva eltűnt a habokban. Kyungsoo hiába kiabált, hogy jöjjön vissza, ez hülyeség, ne menjen oda, de a fiú hajthatatlan volt. Folyamatosan csak úszott és úszott, a szél pedig egyszer nagyobb hullámokat kavart a tengeren, és alig tíz perc alatt még így is odaért a fiúhoz, aki addigra már csak dobáltak a hullámok. Chanyeol átvetette a vállán a fiú karját, majd elindult visszafelé, amikor begörcsölt a lába. Ebből Kyungsoo mindössze annyit látott, hogy Chanyeol abbahagyja az úszást, csak kapálózik, de nem halad, a hullámok pedig egyre csak sodorják a sziklás rész felé – a kedvenc sziklaszirtjük felé. Elkezdett rohanni arrafelé, hogy segítsen nekik, de egy pillanatra megtorpant, amikor látta, hogy Chanyeolt teljes erőből nekivágja egy hegyes sziklának egy hatalmas hullám, nem is egyszer, de fiút még mindig nem engedte el. Újra megpróbálkozott az úszással, de már csak egy kézzel. Lassan kiért a partra, de ahogy letette a fiút, ő maga is összeesett. Abban pillanatban ott termett mellettük Kyungsoo, és a hátára fordította Chanyeolt, de az felkiáltott.
- Hol fáj, mit csináljak, mit segítsek? – kérdezte, ahogy végigsimított Chanyeol arcán.
- Fordítsd Baekhyunt az oldalára és veregesd meg a hátát, hátha ennyi elég, hogy kiköhögje a vizet, aztán hívj mentőt – mondta Chanyeol akadozva és nehezen lélegezve. Kyungsoo először értetlenül fordult a fiú felé, de Chanyeol rászólt, hogy siessen, mire teljesen odafordult a törékeny fiúhoz és az oldalára fektette, majd párszor megütögette a hátát, majd a mellkasára is ránehezedett Chanyeol utasítására, mire a fiú vizet köhögött felés köhögni kezdett, Chanyeol pedig teljesen megnyugodott.
Ezután rögtön mentőket hívott, akik húsz percen belül megérkeztek, de addigra Chanyeol már nagyon nehezen lélegzett, ráadásul több alkalommal is vért köhögött fel, Kyungsoo pedig tehetetlenül sírt mellette.
- Nem hagyhatsz itt hallod? Te miért hősködhettél, miért menthetted meg? Lélegezz, a kurva életbe is, nem hagyhatsz itt! Szeretlek te idióta, nem hagyhatsz egyedül! – ordított már vele a végén, tőle szokatlan módon, mire a mentősök megérkeztek. Chanyeolt betették az egyik, Baekhyunt a másik mentőbe, Kyungsoo természetesen Chanyeollal ment. Végig fogta a kezét,míg a mentősök infúzióra kötötték és lélegeztették, de Chanyeol hirtelen ellökte magától az oxigén palackot és Kyungsoohoz fordult.
- Vigyázz rá nagyon, különleges fiú – ennyit mondott, majd hirtelen sípolni kezdett a gép, a szívhang eltűnt.
~*~
- Kyungsoo! Kyungie figyelj már, naa!
- Fogd már be, te is tudod, hogy nem kedvellek, csak azért lakhatsz itt, mert Chanyeol ezt kérte tőlem. Ha rajtam múlna, már rég kiraktalak volna – kiabált Kyungsoo Baekhyunnal.
Nagyon megviselte Chanyeol halála és mindezért Baekhyunt okolta. Baekhyun Chanyeol egyetlen gyerekkori barátja volt. Mesélt neki róla Chanyeol, de nem hozta szóba önszántából sosem, miután pedig Kyungsoo megtudta, hogy ő volt Chanyeol első szerelme, neki sem volt kedve tovább firtatni a dolgokat. De amikor Chanyeol meglátta őt… Ha nincs ő, ha nem úszik be, hogy megmentse, akkor még mindig itt lehetne vele és együtt élnének. De Chanyeol nincsen, meghalt.
Egy újabb embert vett el tőle a tenger, aki az életét jelentette.
- De Kyungsoo… fürödni szeretnék… bejönnél? – kérdezte Baekhyun, Kyungsoo pedig csak sóhajtott.
Ez a velejárója volt Baekhyun „balesetének”. Félt a víztől, de sokkal jobban, mint anno Kyungsoo. Nem volt hajlandó egyedül fürdeni, a tenger partra sem mert egyedül kimenni – nem mintha Kyungsoo engedte volna. Annak ellenére, hogy a fiút okolta Chanyeol haláláért, teljesítette az utolsó kívánságát és vigyázott rá, mint a szeme fényére. És hiába hitte úgy, hogy ő a hibás, mégis megkedvelte, amit egyáltalán nem mutatott a fiúnak. Kyungsoo teljesen elzárkózott a világ elől, magába fordult és szinte teljesen érzelemmentessé vált mindenkivel szemben. Félt mások felé nyitni, félt megmutatni Baekhyunnak az érzéseit, érzelmeit, mert aki eddig jelentett valamit az életében, az mind a víz áldozatául esett. Baekhyunhoz is ezért nem akart közel kerülni – egyszerűen nem élné túl, ha még egy embert elvesztene, aki fontos az életében.
A fürdőszobában megvárta, amíg Baekhyun levetkőzött, majd megfogta a kezét és vele együtt belépett a zuhanyzóba. Kyungsoo megnyitotta a vizet, de aztán újra megfogta Baekhyun kezét. Baekhyun pedig összekulcsolta ujjaikat. Már nem volt ez sem szokatlan, a fiú állította, hogy így nagyobb biztonságban érzi magát, Kyungsoo pedig ezzel nem vitatkozhatott. De pontosan tudta, hogy kevés köze van a biztonságérzethez.
Egy éve történt minden. Azóta már elégnek kellene lennie, hogy csak bekísérje, de Kyungsoo észrevette, hogy Baekhyun néha rajta felejti a szemét, de sosem tette szóvá, ahogyan azt sem, hogy amikor a másik azt hitte, hogy alszik, hozzábújt, pedig mindig ébren volt, sőt, visszaölelt mindig. A part mellett is kézen fogva sétáltak – talán ezt volt a legnehezebb elfogadnia, hiszen Chanyeollal is mindig ugyanúgy sétáltak, de egy idő után ő maga nyúlt automatikusan Baekhyun kezéért. Észrevehetetlen, apró jelek, amelyek mind-mind megijesztették Kyungsoot.
- Megmosod a hátamat? – nyújtotta a szivacsot Baekhyun Kyungsoonak, ő pedig elvette, Baekhyun hátat fordított, majd megérezte a szivacs kissé durva anyagát a bőrén. Aztán megérezte Kyungsoo kezét is. – Mit… csinálsz?
- Mi történt a hátaddal? – húzta végig a kezét lapockája mentén Kyungsoo, ezzel végig simítva egy lilás-kék folton.
- Semmi, nem fontos – hajtotta le hirtelen a fejét, de Kyungsoo maga felé fordította, és álla alá nyúlva felemelte a fiú fejét, aki így kénytelen volt a sötét szemekbe nézni. – Elestem. A parton és bevertem a hátamat a sziklába.
Kyungsoo ledermedt. Pár pillanatig nézte Baekhyun kipirult arcát, egy idő után pedig csak a lehajtott fejét. Hirtelen fogott rá a vállára és enyhén megrázta a fiút.
- Megmondtam, hogy nem mehetsz egyedül ki! Miért mentél ki? És miértpont oda? Tudod te, hogy milyen veszélyes az? És ha beleesel a vízbe, akkor mit csinálsz? – kiabált vele Kyungsoo, majd amikor meglátta a könnyeket a másik szemeiben, egyetlen gyors mozdulattal magához ölelte. – Megígértem, hogy vigyázok rád, te pedig elmászkálsz…
- Engedj el – lökte el magától Baekhyun, de Kyungsoo utána kapott, amint megcsúszott a zuhanyzóban.
- Látod? Most itt voltam, de ha ott történik ez?
- Miért nem tudsz aggódni értem? – kérdezte halkan Baekhyun.
- Tessék?
- Miért nem tudsz magadtól aggódni értem? Miért mindig csak azért, mert Chanyeolnak megígérted? – kiáltotta sírva Baekhyun, majd kirohant a fürdőből, magára kapta fürdőnadrágját és egy pólót, majd kifutott a házból.
Pár pillanatnyi döbbenet után Kyungsoo elzárta a vizet és amilyen gyorsan csak tudott Baekhyun után rohant. Így, hogy a fiú mesélt neki a sziklákról, pontosan tudta, hogy odamegy, így ő is arra kezdett rohanni. És igaza is lett. A fiú kint ült a szikla tetején, a legszélén, törökülésben és sírva nézte, ahogy a Nap elmerül a tenger habjai közt. Kyungsoo lassan odament mellé és leült.
- Menj innen. Hagyj békén – kérte sírós hangon Baekhyun, de Kyungsoo csak átölelte a vállánál a fiút és magához húzta – Baekhyun pedig nem ellenkezett.
- Nincs igazad – jelentette ki, Baekhyun pedig értetlenkedve ránézett. – Nincsen igazad, hogy nem miattad aggódok érted. Fontos vagy nekem. Túl fontos és a vigyázásodat a Chanyeolnak tett ígéret mögé rejtem mindig. Igaz, egy ideig tényleg az ígéret volt a döntő abban, hogy féltettelek, aztán… lassan elmaradt a mögöttes tartalom és csak vigyázni akartam rád – magyarázott szomorkás mosollyal Kyungsoo. – Eddig mindenkit elvesztettem az életemben, aki fontos volt nekem: a nagymamámat és Chanyeolt is. Nem akarom, hogy te is egy legyél közülük. Nem akarlak elveszíteni.
Baekhyun egy ideig hallgatott, aztán elhúzódott tőle és csak döbbent arckifejezéssel nézte Kyungsoo enyhén mosolyra húzódó ajkait, ahogy a semmibe révedve néz el a tenger fölött. Aztán vehemensen döntötte el Kyungsoot, majd megcsókolta. Sírva, zokogva és boldogan, de Kyungsoo nem mozdult, csak hagyta. Mégis pár másodperc múlva eltolta magától a gyönyörű fiút, és felülve ránézett.
- Még nem. Majd egyszer, talán, de most még nehéz lenne rád így gondolni. Csak egyre kérlek. És soha ne menj el mellőlem és ne hagyj itt – nyújtotta a kezét Baekhyunnak, majd együtt elindultak a narancsszínben játszó parton, ahol még mindig gyermekzsivajt lehetett hallani és a különböző naptejek illata keveredett a tenger semmihez sem fogható sós illatával.
