- Jimin – szólt hozzá valaki csendesen,
miközben finoman megrázta a vállát. Ismerősnek tűnt a hang, meg nem is. Tudta,
hogy kihez tartozik, de valahogy mégis más volt most. – Kelj fel, Jimin! Már
megint elaludtál az asztalnál – hallotta ismét a hangot, majd frissen főtt kávé
illatát érezte.
Lassan kinyitotta a szemét, és ahogy
megpillantotta a hang tulajdonosát, elkerekedett a szeme. Meglepetésében
hirtelen hátradőlt a széken, azzal a lendülettel pedig hanyatt is esett, hangos
csattanással érkezve a konyha hideg járólapjára.
- Szellemet láttál, vagy mi bajod, hogy
így elvágódtál? – nevetett fel a másik.
- Jungkook? – tette fel a kérdést
bizonytalan, és furcsán vékony hangon Jimin. Jó, sose volt rettenetesen mély
hangja, de most különösen magasnak hallotta.
- Jesszus, neked tényleg kell az a kávé –
nézett rá furcsán Jungkook. – Tessék, pont ahogy szereted, sok tejjel, három
cukorral – vigyorgott édesen a fiú, és letette az asztalra a bögrét. – Oké, én
most készülődök tovább, te meg szedd össze magad, nagyon furán viselkedsz.
Jimin csak döbbenten nézte az asztalra
tett kávét, és komolyan kezdett megijedni. Még hogy ő viselkedik furán?
Jungkook legalább annyira kölyökképű, mint a debütálásuk előtt, ráadásul a
kávét már legalább három éve tej nélkül és egy cukorral issza.
Tekintetét elfordította a kávéról, de nem
jutott messzire, mert újabb abszurd kép fogadta, és még mindig csak az asztalt
nézte. Egy könyv volt nyitva és mellette egy füzet. Közelebb lépve becsukta a
könyvet, hogy hitetlenkedve lássa meg, hogy az bizony egy történelem tankönyv.
Kapkodva vette kezébe a füzetet, amiben saját kézírásával – csak egy kicsit
szebb változatban –, és egy rendkívül bő vázlattal találta szemben magát a
koreai háborúról.
Most vagy nagyon durván beverte a fejét a
konyha padlójába, vagy megbolondult. Lenézett most a földre, ahol újabb
furcsaság várta; a csempe világos barna volt, pedig határozottan emlékszik rá,
hogy a többiekkel közös lakásuk konyhájában fehér a járólap. Felkapta fejét és
körülnézett a főzőhelyiségben.
Most már egészen biztos volt benne, hogy
valami nagyon nincsen rendben. Tuti, hogy nem a lakásukban volt, ugyanis ez egy
egészen pici konyha volt, és kísértetiesen hasonlított a volt kollégiumi
konyhára.
Mi a fene folyik itt? – ez az egy mondat
visszhangzott Jimin fejében. Kinézett az ajtóból, sehol a nappali, helyette egy
kétágyas szoba látványa várta, és egy éppen a szobában fogat mosó Jungkook,
telefonnal a kezében. Egy nagyon régi telefonnal a kezében.
Visszalépett a konyhába, leült a székre,
beleivott a borzalmasan édes, semmi erejű kávéjába, és homlokát a tenyerén
támasztotta meg.
Határozottan emlékezett rá, hogy lefeküdt
aludni. Azon gondolkodott elalvás előtt, hogy nem így képzelte el a sztárságot
és visszakívánta a normális életét. Felkapta fejét és majdnem félrenyelte a
kávéját.
„Bárcsak maradtunk volna átlagos, egyszerű
tizenévesek”
Nem. Az lehetetlen.
Normális élet. Jungkook jelenleg minden
bizonnyal tizenéves, tehát nagy valószínűséggel ő is.
Pár perccel később Jungkook sétált be egy
üres bögrével a kezében.
- Mi a fene van rajtad?! - nézett rá
Jimin, szinte hisztérikusan kérdezve, már teljesen abban a hitben, hogy vagy
Jungkook, vagy ő, vagy a világ, de valaki vagy valami megbolondult a
rendszerben.
- Az egyenruhám? - válaszolt Jungkook
bizonytalanul, és gyanakvóan nézett végig Jiminen. - És jobb lenne, ha te is
felvennéd, mert utolsó évben nem kellene, hogy kirúgjanak a suliból a
szabályzat megsértése és figyelmen kívül hagyása miatt.
- Oké, nem érzem jól magam, azt hiszem ma
itthon maradok - mondta egy nagy sóhajjal, végleg összezavarodva, mire Jungkook
kezéből kiesett a táskája és a száját is enyhén eltátotta. - Mi van?
- Semmi, csak… jó, hát tényleg furán
viselkedsz, biztosan beteg vagy… Csak te még sosem hiányoztál, úgy értem, amikor
magas lázad volt, akkor is bejöttél, most pedig… Nem tudom mi a baj, de tényleg
maradj itthon, remélem délutánra már jobban leszel. Majd jövök - lépett ki a
fiatalabb a szobából, egyedül hagyva Jimint.
Besétált a szobába és leült vélhetőleg a
saját ágyára, kezeibe temette arcát és próbálta végiggondolni, hogy mi is
történhetett. Nagyon rossz napja volt, a depresszió egy újabb jele mutatkozott
rajta, hajnalig fent volt és gondolkodott. Hova lett a saját és a fiúk régi
lelkesedése? Hova lett az öröm, amit egy-egy díj megszerzése váltott ki? Hova
lett a boldog fáradtság?
Kezdték ismét ellepni Jimin agyát a
negatív gondolatok, mikor felpillantott tenyeréből, hogy ismét megállapítsa, ez
nagyon nem a lakásuk.
Tegnap valóban azt kívánta, hogy lehessen
normális élete, hiszen annyi minden kimaradt az életéből, ami gyakorlatilag az
emberek kilencven százalékának teljesen normális. Hát, úgy néz ki, megkapta.
Itt van, és itt ül, tizenvalahány évesen - ezt már inkább büntetésnek érezte,
hiszen a gondolatai még mindig a huszonnégy éves, szupersztár Jimin gondolatai,
és ehhez képest szó sincs róla, hogy sztár lenne, hogy valamelyik fiú is híres
lenne közülük. Vagy, a fene tudja, ekkoriban lehet, hogy nem is ismerte a
többieket.
Tulajdonképpen azt se tudja, hányat írnak.
Amikor a nappaliban ült, akkor még határozottan 2018-at írtak, ma meg úgy
ébredt, hogy Jungkook szobatársa a kollégiumban - haját hátrasimítva lépett az
ablakhoz -, és Szöulban vannak. Legalább ez nem változott.
Pár órával később kénytelen volt elfogadni
ezt a helyzetet, hiszen akárhogyan, akármennyit pisloghatott, alhatott néhány
percet, vagy egy-két órát, mindig amikor kinyitotta a szemét, ugyanabban a
szobában találta magát a két ággyal, a konyhának csúfolt lyukkal, és a
nagyjából három négyzetméteres fürdőszobával - ha jól emlékszik, ugyanis
ma még nem járt ott.
Benyitott a fürdőbe, hogy egy egészen apró
helyiségbe lépjen, ahová a zuhanyzó, a mosdókagyló és a vécé is be volt
préselve. A mai nap folyamán most először nézett a tükörbe és tátott szájjal
meredt a tükörképére.
Sötét bőr, természetesen sötétbarna
szemek, pufók arc, szemüveg, szinte fekete haj. Jimin szerint botrányosan
nézett ki, hirtelen nem is értette, hogy miért gondolta azt, hogy ő valaha is
pop-bálvány lesz. Lenézett magára, és a jó öreg “póló, amit nem használok és
egy rövid nadrág, amit szintén nem használok” pizsamáját látta magán.
Eszébe jutott, hogy mennyire szégyenlős
volt ekkoriban, és elmosolyodott. A huszonnégy éves önmaga lassan azon
csodálkozik, ha egyszer az életben nincs kint valamilye a fellépő ruhájából, ha
pedig mégis normálisan felöltöztetik, minimum a pólóját fel kell emelnie, vagy
lerángatni a fél válláról a felsőt. Szégyenlősködni, ugyan már… idejét se
tudja, hogy mikor volt rendes pizsamája és nem csak az első alsógatyát rángatta
magára, ami a kezébe akadt.
Habár… Jungkook végtelenül szégyenlős volt
ebben az időben, ha “előreszaladna az években” és elkezdene csak egy alsóban
aludni, a fiatalabb biztos rettenetesen zavarban lenne. Jót kuncogott magában
az ötleten, ahogy maga elé képzelte a piros arcú és - rápillantott a naptárra -
mindössze tizennégy éves Jungkookot.
Jó ég… most döbbent rá, hogy jelenleg
2010-et írnak, ami egyet jelent azzal, hogy… ő jelenleg a tizenhat éves Jimin.
Ez pedig azt is jelenti, hogy az elkövetkező, vagy elmúlt - nem egészen
biztos benne, hogy is fogalmazzon, meg se történt, és valóban, ahogy
Jungkook mondta, végzős az alsó középiskolában. Tehát még nem ismeri a
többieket. Se Seokjint, se Namjoont, se Yoongit, se Hoseokot, de még Taehyungot
se.
Persze, miért is ismerné őket, hiszen ők
jelenleg most átlagos tinédzserek, biztosan más is az álmuk, minthogy
világszerte ismert fiúbanda legyenek. Bár most így belegondolva, Jimin el se
tudna képzelni magának más jövőt, minthogy énekes és táncos legyen. Fogalma
sincs, hogy jelenleg hogyan állnak a szülei a terveihez, álmaihoz; valószínűleg
még sosem említette, hogy ő gyakornok lesz valamelyik ügynökségnél, hiszen ha
így lenne, akkor már most gyakornok lenne, és Jungkook sem azon aggódna, hogy
nem vesz fel egyenruhát, hanem azon, hogy így hogy fog ma vele
gyakorolni.
Hirtelen elkezdett Jiminnel forogni az
egész szoba, és le kellett ülnie. Gyorsan kezébe vette a telefonját és
végigpörgette a képeket, ahol egy-két képet talált Jungkookkal, de ezen kívül
nem sok minden volt, ami érdemleges. Átnézte a zenéket, de semmit nem talált,
ami a sajátjuk lenne.
Eszébe jutott a régi füzete, amibe a
dalszövegeket írta; feltúrta az íróasztalát, de ott csak tankönyveket és
iskolai füzeteket talált, ahogy az iskolatáskájában is és az ágya alatt is
(szóval, ez a szokása nem változott, már ekkor is az ágya alatt tartott egy-két
dolgot). Nincs meg a füzete, tehát ekkor ez a füzet még nem is létezett, sőt,
eszében sem volt ilyenekkel foglalkozni, hogy dalszövegeket írjon, és mivel nem
talált semmit a telefonjában, konkrétan nem is volt minek vagy mihez
dalszöveget írni, amit meg kellene tanulni.
Hirtelen ötlettől fogva elővette az
ellenőrzőjét, és fellapozta az ének jegyeit, rádöbbenve, hogy ezt finoman
fogalmazva is leszarta. A legjobb jegye is egy négyes volt, azt is zenetörténet
dolgozatra kapta. Még csak nem is ének feleletre vagy valami hasonlóra, hanem
egy nyomorult dolgozatra.
Elkezdett egyszerre fájni a feje és a
mellkasa is szúrt, legszívesebben sírt volna, ahogy realizálta magában az
elkeserítő valóságot.
Megkapta, amit akart, amit tegnap éjszaka
még feleslegesnek gondolt és hiábavalónak érzett, valami olyat, amiért úgy
érezte, nem éri meg fáradni. És most itt volt, hiába tudta, hogy még csak
2010-et írtak, de az ő emlékei tartalmazták az elmúlt, vagy elkövetkező éveket,
nem érdekelte, hogy is áll helyt most ez a megfogalmazás. Nyolc évnyi
fáradságos munka, szenvedély, szeretet, barátság emlékei, mind-mind csak úgy
eltűntek. Nyolc év az életéből nem létezik.
A BTS nem létezik.
