Egyenletek

Lai Guanlin sosem volt a szavak embere – tajvaniként pedig végképp nehéz volt kommunikálnia egy idegen országban. Visszahúzódó volt és próbált olyan elfoglaltságot találni magának, amihez beszédre nem feltétlenül volt szüksége – így szeretett bele a matematikába és a kosárlabdába.

Amikor az osztálytársai elmentek szórakozni, játékterembe vagy karaokézni, ő inkább bent maradt a könyvtárban matematikai egyenletek fölé görnyedve, és órákon keresztül oldott meg különböző számtani problémákat; ha pedig tele volt már a feje bonyolult gondolatokkal, melyekkel már ő sem tudott mit kezdeni, a tornaterem felé vitték a lábai és ott időzött kosárra dobálva a labdát késő estig – egészen egy bizonyos estéig.

Azon a bizonyos estén, mikor egy úgynevezett „osztályközösségépítés” című program keretein belül egy diszkóban kötött ki a huszonpár főt számláló csapat, a fiatal osztályfőnökük társaságában, aki elhozta az öccsét is, mert „nem volt ki vigyázzon rá, egyedül meg nem akarta otthon hagyni”.

Így történt, hogy Guanlin megpillantotta a legaranyosabb és egyben a legszebb dolgot az életében, aki ráadásul még táncolt is: Park Jihoont.

A szegény magára hagyott srác eleinte elveszetten álldogált a tánctér szélén, de fél perc elteltével ott termett Guanlin, hogy társaságot nyújtson neki. Ettől az estétől kezdve a matematikán és a sporton kívül talált még egy szerelmet a tajvani srác, Park Jihoon személyében.

Attól a naptól kezdve sokkal szorgalmasabban tanulta a koreai nyelvet, hiszen szeretett volna érdemben is beszélgetni az újonnan megismert sráccal. Bár azóta egy tánciskolába is jártak, így heti három-négy alkalommal is találkoztak, beszélgetni nem túl sokat beszélgettek, viszont élvezték egymás társaságát.

Két hónap telt el, mielőtt elmentek először valahova együtt, csak úgy, beszélgetni. Jihoon aranyosan nevetgélt a tajpeji fiú akcentusán, de Guanlin nem haragudott érte, hiszen sokkal könnyebben beszélgetett volna vele inkább a matematika nyelvén.

És ekkor megszületett a terv.

Fogott egy post-itet a nap végén, írt rá valamit, majd odaadta az idősebbnek és hazament.

Jihoon meglepődött, meglátva a bonyolult egyenletet – sosem volt erőssége a matematika és sosem akart olyan pályán tovább tanulni, amihez feltétlenül szüksége lett volna bármilyen számtani képletre. Nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a papírnak, de nem dobta ki; hazaérve letette az asztalára, majd egyéb teendőinek látott.

Egy héttel később Guanlin nem látott semmi változást az idősebb felé irányuló viselkedésében, amikor nem volt edzésük, de együtt gyakoroltak, így több mint négy óra táncolás, nevetgélés, beszélgetés után elköszönt a fiútól, amint az belépett a zuhanyzóba. Mielőtt elhagyta volna a termet, egy újabb kis papírt helyezett Jihoon táskájának tetejére, amit az idősebb megtalálva, ismét egy egyenlettel találta szemben magát. Más volt, mint az előző, de ezzel sem jutott előrébb, mint a másikkal, így ez is az asztalán végezte az előző cetli tetején.

Ez így ment még két héten keresztül, amikor is Jihoon egy nap izgatottan várta a magas fiút.

- Guanlin! – futott izgatottan a sötét hajú elé az alacsonyabb, és már azt hitte, Jihoon végre megértette, de amikor az idősebb csak egy papírt nyomott a kezébe, kissé csalódottan vette el, hogy vessen rá egy pillantást, de egyszerűen nem kötötte le a figyelmét a koreai írásjelek halmaza, így csak visszanézett a csillogó szemű, édesen mosolygó fiúra.

- Mi ez?

- Táncverseny! – szinte kiáltotta Jihoon, és a vidámság csak úgy üvöltött a hangjából és a fiú egész lényéből. – Csapatok jelentkezését várják, és a minimum létszám a két fő, és mi véletlen pont ketten vagyunk, így gondoltam benevezhetnénk! – vigyorogta az alacsonyabb és Guanlin nem tudta mosoly nélkül hagyni a másik jó kedvét, és Jihoon minél többet beszélt a versenyről, annál inkább ragadt rá a magasabbra is az izgatottság.

- Rendben, menjünk! – bólintott rá széles mosollyal az ötletre, mire a másik egy puszit nyomott Guanlin arcára, amit mosolya vigyorrá alakulásával díjazott a tajvani.

- Kellene egy csapatnév, de ebben én nem vagyok jó – vetette le magát a táncterem közepére, törökülésbe, rákönyökölve egyik térdére, lebiggyesztett ajkakkal, Guanlin fejében pedig körvonalazódni kezdett egy apró kis ötlet.

- Legyen Laji – jelentette be és magában már vigyorgott előre, de ezt nem mutatta kívülről egyelőre.

- Laji? – pillantott fel kérdőn az idősebb a másikra.

- Mint egy mozaikszó. „La” mint Lai, és „Ji” mint Jihoon, Laji – adta meg a kézenfekvő magyarázatot a tajvani, pedig nem ez volt számára az elsődleges jelentése.

- Laji – ízlelgette a szót halkan az idősebb, majd felpattant helyéről és elmosolyodott. – Tetszik! – jelentette ki határozottan, majd felhúzta Guanlint is a földről. – Haladjunk, csak két hetünk van a versenyig!

A két hét alatt kapott még két kis papírt Jihoon, de azok is az asztalán végezték.

A verseny előtti estén annyira izgatott volt az idősebb, hogy bárhogy próbálkozott, nem tudott elaludni, így odaült az asztalhoz, és letette egymás mellé, sorban az öt megoldhatatlannak tűnő matematikai példát és rájuk meredt. Pakolgatta őket jobbra-balra, végül megunta, és csak nézte őket tenyerébe támasztott állal, mintha csak azt várta volna, hogy az egyik megszólal.

- Egyenletek… persze – suttogta a szoba csendjébe a koreai fiú. – Nem tudom, Guanlin hogy van vele, de, ha mondjuk ezek szivecskékkel telerajzolgatott „szeretlek” feliratok lennének öt különböző nyelven, annak valahogy jobban örülnék – húzta el a száját, majd inkább lefeküdt aludni, elvégre, ha valamit produkálni akar holnap, akkor kénytelen lesz, bármennyire is nem volt álmos.

Másnap Guanlin eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, a verseny végén az utolsó cetli lesz, amit ad Jihoonnak. Hiszen… ő maga matek faktos, csak ezért ismeri ezeknek az egyenleteknek a megoldását és ábrázolásának módját, de a koreainak mostanában kellett tanulnia ezeket, akkor miért…? Így elhatározta, hogy a mai lesz az utolsó.

Kezdés előtt egy órával egy meglehetősen álmos Jihoon került a tajvani látóterébe.

- Te mégis mennyit aludtál? – nézett meglepődve és egyszerre aggódva barátjára a magasabb.

- Nem sokat – húzta el a száját az idősebb és inkább elkezdett bemelegíteni, a magasabb pedig csak sóhajtva odaállt mellé, hogy ő is felkészüljön, de egyiküknek sem a táncon járt az esze.

Két órával később, egy-egy harmadik helyet jelentő éremmel a zsebükben sétáltak haza, egyetlen szó nélkül, végül megálltak Jihoonék háza előtt, és Guanlin szembefordult az alacsonyabbal.

- Amúgy… - szólalt meg először a kisebb. – Mi a megoldása az egyenleteknek? Mit jelentenek? Nem vagyok jó matekból – suttogta a végét, mire a tajvani szélesen elmosolyodott. Legalább már tudja, hogy a másikat foglalkoztatja az ő kis „feladványa”.

- Ezt – adott egy összehajtogatott, apró papírlapot az alacsonyabb kezébe. – Jó éjt, Jihoon! – köszönt el tőle és elindult hazafelé.

Jihoon leült az asztalához, széthajtotta a papírt, amikor pedig meglátta az újabb algebrai feladványt, nemes egyszerűséggel megfejelte az asztallapot.

- Elegem van belőled, Lai Guanlin – kiáltott fel, mire bátyja benézett a szobájába.

- Minden rendben?

- Nincs! – csapott az asztalra Jihoon és bátyja felé fordult. – Segíts! – nézett rá könyörgően, mire a férfi belépett a szobába, és szemrevételezte egyesével a papírokat, majd elmosolyodott.

- Az első ötöt ábrázold koordinátarendszerben, az utolsó pedig – mutatott a legújabb darabra – csak egy sima egyenlőtlenség, oldd meg! – adta ki a feladatot öccsének, aki elborzadva nézett rá.

- Rosszabb vagy mint Guanlin – morogta, ahogy visszanézett a papírokra, mire bátyja felnevetett. – Most mi van?

- Ezeket Lai adta neked?

- Igen, miért? – duzzogott tovább Jihoon.

- Én a helyedben azt tenném, amit mondtam. Az első öt koordinátarendszeres, a hatodik megoldós, hajrá, öcsi! – kacsintott rá bátyja.

- Muszáj?

- Te fogsz a legjobban örülni neki, ha végeztél vele – sétált ki a szobából bátyja.

Jihoon morogva elővett egy négyzetrácsos füzetet és a matematika füzetét, majd nekiállt a feladványoknak olyan arckifejezéssel, mint akit nyúznak. Nagy nehezen, másfél óra alatt ábrázolta az első egyenletet, és ahogy összehúzta a pontokat, elkerekedett a szeme.

Nekiállt a következőnek, egyre gyorsabban oldotta meg a feladatokat, és egyre jobban átkozta Guanlint.Mire mind az ötöt ábrázolta, már hajnali egy is elmúlt, de nem érdekelte. Hozzáfogott az egyenlőtlenséghez, és az eredménynél letette a ceruzáját, és elhatározta, holnap kitekeri Lai Guanlin nyakát.

Másnap délután a tajvani meglepődötten konstatálta, hogy Jihoon ott várja az iskola kapujában.

- Hát te? – ért oda mellé, mire hat kisebb lapot vágott a mellkasának az alacsonyabb.

- Nincs szád, vagy mi? – Guanlin megnézte az első lapot és egyre szélesedő mosollyal nézte végig az összes oldalt. – Öt órámba telt mire ezeket megoldottam és átmásoltam ide! – folytatta ingerülten Jihoon.

- De minek másoltad át? – nézett le az idősebbre, akinek most halvány pír szökött az arcára, de a hevességéből nem vesztett.

- Azért, hogy neked ne teljen öt órádba, hogy rájöjj, én is téged!

Guanlin elvigyorodott és átölelte a kisebbet, aki boldogan ölelt vissza. Az ölelés közben a magasabb óvatosan belesuttogott Jihoon fülébe.

- Tudod mit jelent a „laji”?

- A neveinket, nem? – kérdezett vissza az idősebb.

- Is – kuncogott Guanlin. – Meg „francia csókot” az anyanyelvemen.

Jihoon meglökte a magasabbat.

- Adok én neked olyan matematika nyelvét, meg lajit, hogy…

- Hajrá! – nem engedte befejezni az alacsonyabb mondandóját, hanem várta azt a bizonyos „lajit”, és kifejezetten büszke volt magára; mindig is tudta, hogy a matematika az egyik legszebb nyelv a szerelem kifejezésére.