Wings of my Heart ~ 2. fejezet

– Azt ne mondjátok, hogy ezt tényleg ti írtátok – pislogott Kihyun nagy szemekkel a legalább három oldalas jegyzetre, amit Hyunwoo, Minhyuk és Hoseok toltak az orra elé, amint beért másnap az egyetemre. Átfutotta az oldalakat és valóban, az Hoseok és Minhyuk kézírását egyaránt tartalmazta, majd felpillantott Hyunwoora, aki büszkén kihúzta magát és arcán megjelent az a tipikus széles és álmos mosoly.

– Én diktáltam, mert nem tudták elolvasni az írásomat, viszont én voltam az egyetlen, aki szó szerint jegyzetelt le mindent. Úgyhogy befogtam őket, hogy csináljanak is valamit – dicsekedett, mégis olyan volt a mosolya és a hangja, hogy még ez is szerénynek hatott tőle. Kihyun pedig elmosolyodott. Nem gondolta volna, hogy tényleg megcsinálják, pont ezért is kérte meg egy másik szaktársát, hogy jegyzeteljen neki, de ezek után ezt nem volt szíve elmondani a fiúknak.

– Hát srácok… büszke vagyok rátok – mosolygott szélesen Kihyun. – Hmm… talán gyakrabban kellene ezt kérnem tőletek… - ahogy meglátta a fiúk arckifejezését, hangosan felnevetett. – Nyugi csak vicceltem, nem lesz több ilyen, vagy csak nagyon ritkán. Viszont most, ha nem haragszotok, vizsgám lesz és utána megyek is haza, mert van pár elintéznivalóm – intett nekik Kihyun és otthagyta őket egy-egy vállveregetés után. Tényleg, igazán megkedvelte és jó barátokra talált a három srácban, mióta lejött a Földre.

Pár óra múlva haza is ért, és miután konstatálta, hogy Jooheon alszik, bement Hyungwon szobájába, és ő vigyázott a fiúra, aki bár már éberebb volt, még mindig aludt. Nem is számított másra, legalább három napra számított, hogy csak utána fog felkelni. Lassan mögé ment és a takaróját felemelve megnézte a sebet, ami még mindig nagyon csúnya volt, de legalább nem látszott rajta, hogy el lenne fertőződve. Hyungwon halkan nyöszörgött, mikor épphogy hozzáért a sebhez. – Nem csodálom, hogy ennyire fáj, de talán tudok rajta javítani valamennyit – suttogott halkan, majd Hyungwon lapockáihoz tette a kezét.

Ezért volt itt Kihyun. Két éve élt a Földön, mint átlagosnak tűnő egyetemista. Maga Isten küldte, hogy amikor Hyungwon érkezik, legyen, aki vigyázzon és figyeljen rá, amíg fel nem épül. Ebből is látszott, hogy az Úr számára kedves volt Hyungwon, de sajnos a kételkedése és a hibái miatt nem maradhatott tovább a Mennyországban, büntetése pedig a legfájdalmasabb szárnyfosztás és az emlékezetvesztés volt. 

Kihyun angyalként érkezett és élt a Földön, szárnyait gondosan elrejtve, melyeket csak és kizárólag otthon engedett ki. Kihyun gyógyító angyal volt, ezért próbált valamennyit enyhíteni Hyungwon fájdalmain, de mivel emberként vették el a szárnyait… így sokkal-sokkal lassabban gyógyult, mint ahogyan kellett volna, és valószínűleg a heg is csúnyább marad utána, de ennél többet Kihyun nem tehetett. 

Hyungwon megmozdult és a hátára feküdt, amitől Kihyun nagyon megijedt, hiszen ennél fájdalmasabb pózban nem is fekhetett volna, de legnagyobb meglepetésére egy fájdalmas fintoron kívül semmi mást nem váltott ki a fiúból. Kihyun sóhajtott egyet; úgy nézett ki, hogy a látszat ellenére mégsem gyógyul olyan lassan a seb, ha elég volt neki mindössze öt percig a lapockáin tartania a kezét, hogy a fájdalom veszítsen az intenzitásából.

– Hogy van? – jött be a szobába Jooheon is, és elkerekedett szemekkel figyelte, hogy Hyungwon a hátán fekszik. – Ilyen gyorsan gyógyul a háta? 

– A vártnál határozottan gyorsabban, de még mindig lassan – mosolyodott el halványan Kihyun. – Ha ebben a tempóban gyógyul, akkor szerintem holnap már fel fog ébredni. Hoznál nekem két vizes törölközőt?  – fordult Jooheon felé, aki már indult is és egy perccel később a törölközővel a kezében tért vissza. – Jó hír, hogy a szervezete is küzd a gyógyulásért, ugyanis hőemelkedése van, de szerintem pár órán belül ebből láz is lehet – hajtotta négybe az egyik törölközőt, majd rátette Hyungwon homlokára, a másikat pedig a csuklója köré tekerte.

– Szerinted, ha… – kezdte Jooheon, de ekkor egy aprót nyöszörgött Hyungwon, és nagyon lassan nyitogatni kezdte a szemeit. Összenéztek Kihyunnal: a vártnál sokkal hamarabb felébredt. Hyungwon pislogott párat, majd lassan elfordította a fejét, és Jooheon mosolyával találta szemben magát. – Jó reggelt, Csipkerózsika, hogy érzed magad? 

– Öhm… fáradtan, azt hiszem, iszonyatosan sajog a hátam – válaszolt halkan, rekedtes hanggal Hyungwon. – Ne haragudjatok, de ti kik vagytok?

– Én Jooheon vagyok, ő pedig Kihyun, és… mondjuk úgy, hogy mi vigyázunk rád – mosolygott kedvesen, de Kihyuntól csak egy szúrós pillantást kapott. 

– Vigyázni? Miért kellene rám vigyázni? – ráncolta homlokát Hyungwon, majd megpróbált felülni, de éles fájdalom nyilallt lapockáiba, így visszaesett az ágyra egy hangosabb nyögés kíséretében.

– Hé-hé, óvatosan! – szólt rá Kihyun aggodalmasan, de amint rájött, hogy nem történt semmi komolyabb, bíztatóan a szemébe nézett. – Mondd csak… mi mindenre emlékszel?

Hyungwon elgondolkodott, majd pár perc gondolkodás után kétségbeesetten nézett a két fiúra. Semmire nem emlékezett, sem arra, hogy hány éves, hol lakik, kik a szülei, mi történt vele, miért fáj a háta, hova járt iskolába, kik a barátai… Semmire nem emlékezett. Egyedül a nevét tudta.

– Hyungwon… Azt hiszem, Hyungwonnak hívnak, de… semmi másra nem emlékszem – felelte halkan, egyre szaporább légzéssel. – Miért nem emlékszem semmire? – fordította hirtelen Jooheon felé a fejét, és kétségbeesetten ránézett. 

– Csss, nyugalom – vette le a törölközőt Hyungwon homlokáról, és helyére a kezét tette, a fiú pedig szépen lassan megnyugodott és a légzése is kezdett normálisra lassulni. 

Ezért volt Kihyun társa Jooheon. Később érkezett, mint Kihyun, nagyjából az előtt egy héttel, hogy Hyungwon is a Földre „érkezett”. Jooheon maga volt a megtestesült nyugalom és vidámság, és képessége szerint másokat is könnyen meg tudott nyugtatni és felvidítani. Ő felelt azért, hogy amíg Hyungwon lábadozik, ne izgassa fel magát túlságosan semmi miatt, és mint az előbbi esetben is, megnyugtassa, ha szükség van rá. Kihyun, bár hiába volt nagyon kedves és törődő, lobbanékony volt, csak nem mutatta ki, ezért kellett Jooheon. Illetve, azért is, hogy ne essen depresszióba a fiú rögtön az után, hogy felébred, és később se más okokból kifolyólag.

– Valószínűleg a fájdalom miatti sokktól veszthetted el az emlékeidet, illetve nagyon beüthetted a fejed, amikor… leestél – próbált minél finomabban fogalmazni Kihyun. Nem akarta egyből rázúdítani, hogy „Óh, semmi gond, csak Isten vette el az emlékeidet, mert angyalként nem bíztál benne eléggé. Ja, igen, angyal vagy, vagyis, most már nem, mert ki lettek tépve a szárnyaid a helyükről, egyébként ezért is fáj a hátad”. 

– Várj! Azt mondtad… elvesztettem. Nem azt, hogy emlékezet kiesésem van, vagy felejtettem, hanem hogy elvesztettem az emlékeimet. Miért ezt a szót használtad? – nézett rá kíváncsian, és már millió alkalommal felpattant volna, hogy felüljön, és úgy nézzen a másik kettőre, ha tudott volna. Jooheon tanácstalanul nézett Kihyunra, aki elhúzta a száját. Igen, ezt mind a ketten elfelejtették: azért volt ennyire kételkedő természete Hyungwonnak, mert nagyon figyelt a legapróbb részletekre is, és sokkal gyorsabban vágott az esze, mint a többieknek. Plusz, a lázadó angyal fiaként, meglepő is lett volna, ha semmi kétség nem vetődik fel benne semmi iránt.

– Azért, mert így van. Te magad mondtad, hogy semmire nem emlékszel, a neveden kívül – adta meg végül a logikus választ Kihyun, de pontosan tudta, hogy Hyungwon nem erre volt kíváncsi.

– Szóval nem is fognak visszatérni az emlékeim, ez zseniális – újra kapkodni kezdte a levegőt és könnyek csillantak meg a szemében a fájdalomtól és a tehetetlenségtől egyaránt. Jooheon most csak a vállára helyezte a kezét, de ez is elég volt, hogy megnyugtassa.

– Van rá esély, hogy visszanyerd az emlékezeted, de… őszintén szólva, én magam sem tudom, hogy mennyi – vette le a fiú csuklójáról a törölközőt, kissé meglegyezte, majd visszatekerte. – Tudom, hogy iszonyatosan sablonosan fog hangzani, de akkor nyerheted vissza az emlékeid, hogy ha találkozol és beszélsz azzal, aki miatt elveszítetted.

– Jó, hogy nem csak akkor, ha megcsókol a herceg, akinek fehér lova van – morogta Hyungwon. – De ezek szerint valaki miatt veszítettem el az emlékeimet – gondolkodott Hyungwon, és megpróbált még egyszer felülni, de ekkor már Kihyun és Jooheon is segítettek neki. Hyungwon elgondolkodva nézett Kihyun szemeibe, majd Jooheonéba, de ő rögtön elnézett. – Pontosan tudjátok a múltamat – nem volt értelme tagadni, így Kihyun bólintott. – Oké, akkor az első kérdésem hozzátok: miért fáj ilyen istentelenül a hátam?

Kihyun és Jooheon egyszerre szisszentek fel, ahogy Hyungwon kiejtette a száján, hogy „istentelenül”. Sokáig fog tartani megszokni, hogy a fiú nem emlékszik rá, hogy egykor angyal volt. Sóhajtottak egyet, majd úgy döntöttek, hogy egy pár „apró” részletet igazán elmondhatnak neki.

– Jooheon, megtennéd, hogy… - Jooheon azonnal megértette, és megfogta Hyungwon kezét, aki rögtön el akarta húzni, azonban Jooheon bátorítóan felé mosolygott. – Nos, hiába nem fogod elhinni, amit most fogok mondani, de kénytelen leszel elfogadni, mert ez az igazság. Azért fáj a hátad, mert... – a fene se gondolta, de főleg nem Kihyun, hogy ezt ennyire nehéz lesz kimondani úgy, hogy a fiú már ébren van és szemmel láthatóan megőrizte kétkedő személyiségét. – Van rajta két seb, közvetlenül a lapockádnál. Két… iszonyúan mély seb.

– Ebben az esetben megtudhatnám, hogy miért itt vagyok és miért nem egy kórházban, vagy valami? – kérdezte Hyungwon számonkérő, de Jooheonnak köszönhetően, nyugodt hangon.

Oké, tehát tisztában van a földi dolgokkal, ez zseniális, akkor nem olyan vészes az emlékezetvesztés.

– Azért, mert ezek egyáltalán nem olyan sebek, mint amilyennek gondolod. Nem csak két egyszerű, de mély vágás. Ez… most morbid lesz, de azért olyan mély, mert a szó szoros értelmében kiszakítottak belőled valamit, ami hozzád tartozott – Hyungwon szemei hatalmasra kerekedtek. – A szárnyaidat. Megfosztottak a szárnyaidtól. Angyal voltál, Hyungwon.

Wings of my Heart ~ 1. fejezet

Szürke, sötét és csontig hatolóan hideg köd telepedett egy januári hajnalon Szöul egyik legnépszerűbb parkjára, ami a korai időpontra tekintettel, szinte teljesen kihalt volt. A fák ágait és a még itt-ott szokatlanul zöld fűszálakat most hófehér, kristályos dér lepte be, egészen mesebeli látványt kölcsönözve a még néptelen, csendes környezetnek.

A szárnyak nélküli, vérfoltokkal borított, hófehér, szakadt ruhát viselő és hófehér bőrű angyal, majdhogynem teljesen beleolvadt a tájba, ahogy ott feküdt a földön, eszméletlenül, liluló ajkakkal és kissé deres hajjal. Egyetlen ember, egy hasonló korú fiú járt arra, aki felemelte a teljesen átfagyott, élettelennek tűnő testet, egy plédet tekerve köré ölbe vette, és elindult vele.

*

Utálta az ilyen reggeleket. Hideg, nyálkás, sötét reggel, amikor az ember legszívesebben egész nap az ágyban maradna, nyakig betakarózva, de minimum a legközelebbi fűtőtestre rátekeredve vészelné át ezt az istentelen fagyos időjárást. Ehelyett a félig fagyott, félig latyakos járdát taposta, hogy legalább a második órájára beérjen az egyetemre.

Pontosan annyira szenvedett az időjárás is, mint maga Shin Hoseok. Az időjárás nem tudta eldönteni, hogy olvadjon a jég, ami beterítette az utakat, vagy a jelenleg szemetelő eső (eső, januárban, még csak nem is hó), még plusz jégréteget képezzen a már meglévőkön, még csúszósabbá és undokabbá téve az amúgy sem kellemes sétát az egyetemig. Hoseok csak annyiban volt döntésképtelen, hogy forduljon vissza, és hagyja a fenébe a mai napot, vagy tegye meg azt a még hátralévő tíz lépést, ami az iskola remélhetőleg fűtött aulájába vezeti.

– Gyere már, te szerencsétlen, ne akarjál már meghalni! – jött a döntő, jól hallhatóan vigyorgó és még ilyenkor is energikus hang az iskola főkapujától, ami végül a maradék, már csak nyolc lépés megtételére ösztönözte Hoseokot. – Gratulálok, barátom, látom sikerült élve megtenni azt kőkemény tíz perces utat, ami a kollégiumtól egészen idáig vezetett.

– Hadd szenvedjek már úgy, ahogy én akarok, Minhyuk. Különben is, pont úgy csinálsz, mintha az lenne a normális, hogy te már kora reggel kilenckor így pattogsz – morgott Hoseok, miközben a kabátját hámozta le magáról, de Minhyuk csak vigyorogva beleborzolt a másik világosbarna, enyhén nyirkos, iszonyúan dús hajába. – Ez az, tegyél rá magasról, hogy fél óra volt megcsinálni a hajamat, hogy álljon valahogy, és nem elég hogy ez a nyomorult időjárás már tönkrevágta, tegyél még rá egy lapáttal te is, igazad van – túrt bele lemondóan ő maga is saját hajába, ahogy bevágta a szekrényébe a táskáját, és belenézett az ajtón lévő kis tükörbe. – Hát, ez ennél jobb már nem is lehetne.

– Na, mi van, már megint duzzogást reggeliztél Hoseokkám? – érkezett mögüle egy lusta, de meglehetősen jó kedélyű hang. – Hoztam neked kávét, ne hisztizz.

Hoseok megfordult, és úgy nézett magas, álmos mosolyú szaktársára, mintha maga a megváltó állna előtte.

– Hyunwoo, én téged nagyon, nagyon szeretlek! – vette el tőle remegő kezekkel a kincset érő koffeinadagját, és egy korty után már nem Hyunwoo, hanem ő maga volt az atyaúristen. Legalábbis, ő így gondolta magáról. – Most mit nézel ilyen fejjel, nem fogok rád mászni, nálad azért jobbat érdemlek.

– Visszatért közénk – sóhajtott egyet Minhyuk két kuncogás között. – Igen, barátom, például Choi tanár urat, aki nagy lelkesedéssel vár minket a másodikon a nagyelőadóban, mivel már három perce tart az energetika óránk.

– Akkor ne okozzunk neki csalódást, és tartsuk magunkat a szokásos negyedórás késésünkhöz! – csapta be nagy lendülettel a szekrényét Hoseok, és ráérősen elindult, kezében lóbálva egy füzetet, amiben a rezgéstan és az informatika jegyzetek is megtalálhatóak voltak.

– Várjál, mindjárt teljesen felébred – kapta el Hyunwoo karját Minhyuk, amikor ő is megindult, majd nekidőlt a szekrényének, a legkisebb hajlandóságot sem mutatva arra, hogy a kávétól szociálissá vált barátjuk után induljon. Hyunwoo egy pillanatig értetlenül nézett hirtelenszőke szaktársára, de amikor Hoseok hirtelen hátrafordult, már minden világos volt számára.

– Hohó, várjunk csak! Pótló, tömbösített óra, és vizsgaidőszak van, igaz? – Hyunwoo bólintott, és már előre látta, hogy mi lesz ennek a vége. – Akkor van még húsz percem beérni, hosszabb óra, több késés – vigyorodott el gyalázatosan, majd elindult az ellenkező irányba, kávéját iszogatva, hogy felfedezze a büfé kínálatát.

Végül abból a bizonyos húsz percből több, mint két óra lett, de ez már abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy Hoseok rájött, ez csak pótló óra. Így hát mindhárman nyugodt szívvel beszélgettek és ettek, hangosan fel-felnevetve, abban a biztos tudatban, hogy Kihyun úgyis bent ül az órán, és annak a srácnak a lelke egy angyalé, így ő biztosan szívesen odaadja majd a jegyzetét, hogy ők lemásolják.

– Egyre biztosabb vagyok benne, hogy csak azért barátkoztok velem, mert mindig bent vagyok minden órán, és jegyzetelek is, ellentétben veletek – csapta le a füzetét, nagyjából fél órával később az alacsony fiú a díszes társaság asztalára, és duzzogva levágta magát az egyik székre, mellkasa előtt összefont karokkal.

– Ugyan, Kihyun, tudod, hogy szeretünk – húzta magához Minhyuk mosolyogva az alacsony srácot, aki a nagy duzzogás hevében picit fel is fújta az arcát. – Na, ne legyél ilyen, nézd, vettünk neked a kedvenc szendvicsedből és a kedvenc kávédból.

 Kihyun megtörni látszott. Oldalra nézett, ahol a szélesen mosolygó Hoseok előtt valóban volt két érintetlen szendvics, a másik oldalán pedig Hyunwoo tolt elé papírpohárban egy nagy adag kávét.

– Paradicsom van a szendvicsben? – Hoseok csak mosolyogva nemet intett a fejével. – Uborka sincs benne? – ismét mosoly volt a válasz, és Kihyun leengedte a karjait maga elől. – A kávé fahéjas, sok tejjel és cukorral? – ezúttal Hyunwootól kapott egy álmos mosolyt és egy bólintást, Kihyun pedig megtört, és nagyot sóhajtva húzta maga elé a „fizetségét”. – Az az egyetlen szerencsétek, hogy legalább mindig adtok cserébe valamit – harapott bele jóízűen a szendvicsébe, majd a másik három srác elégedetten és határozottan megkönnyebbülve, széles vigyorral dőlt hátra a székén.

– De hát ez természetes, Kihyun – mosolygott szélesen Hoseok továbbra is, de Kihyun ajkaira egy aljas kis mosoly kúszott, a másik háromnak pedig ebben a pillanatban fagyott le az arcáról az elégedettség.

– Akkor jó, mert rezgéstanon nem leszek bent, ugyanis haza kell mennem. – A hatás döbbenetes volt. Hoseok szemei kikerekedtek, száját enyhén eltátotta, Hyunwoo megfagyott a mozdulat közben, ahogy a szendvicsét a szájához emelte, Minhyuk pedig csak döbbenten, reményvesztetten, és olyan arckifejezéssel meredt Kihyunra, mint aki menten elsírja magát. – Ugye lesztek olyan aranyosak, és jegyzeteltek nekem? De úgy, hogy tanulni is tudjak belőle, mert én az ilyen Shin Hoseok-féle félszavas vázlatokból nem tudok tanulni. Hyunwoo a te kézírásod nem tudom elolvasni, Minhyuk pedig csak minden második mondatot ír le – biggyesztette le szomorúan ajkait. – Dolgozzatok össze a kedvemért. Jegyzeteljetek. Szó szerint. Gyöngybetűkkel – Minhyuk eddig bírta.

– Kihyun, ne tedd ezt velünk… kérlek – könyörgött a szőke, és még életében nem alakította ennyire élethűen a kivert kiskutyát szomorú és könnyes tekintetével, mint most. Kihyun már majdnem megingott. Majdnem.

– Sajnálom fiúk, de tényleg haza kell mennem – azzal fogta a kávéját és magához vette a második szendvicsét, majd bájosan mosolyogva visszafordult hozzájuk. – Kösz az ebédet és csak ügyesen! – indult el sietős léptekkel hazafelé, maga mögött hagyva a három reményvesztett fiút.

Pár másodperccel később egy hatalmas koppanást lehetett hallani a büfé területén, ahogy Hoseok feje az asztalt érte, amit egy elkeseredett nyöszörgés kísért: Mind meghalunk.


Fél órával később Kihyun aggódva lépett be lakása ajtaján, egyből a hálószoba felé sietve, ahonnan abban a pillanatban lépett ki Jooheon, a társa.

– Nem kell aggódni, alszik, nem ébredt fel egy pillanatra sem, és nem látott meg senki – mosolyodott el, ahogy látta Kihyun arcán a megkönnyebbülést. – Az oldalán fekszik, nem értem a hátához, de le kell majd mosdatni; nem tudom mit tett, de eddig ez a legdurvább szárnyvesztés, amit valaha láttam.

Kihyun nem szólt egy szót sem, csak bement a szobába, leült a fiú mellé és felemelte róla a takarót, hogy vessen egy pillantást a hátára, de rögtön felismerte a sebet. Ennyire mély seb szárnyfosztáskor csak egy esetben keletkezik.

– Ennek a fiúnak… már emberként vették el a szárnyait.

– Hogy vették volna már el emberként, Kihyun. Az embereknek nincsenek szárnyaik, és különben is, pontosan láttam, ahogy lezuhant. Akkor már nem voltak meg a szárnyai, és te is tudod, hogy…

– Angyal volt – szakította félbe Kihyun a heves magyarázatot. – De emberré lett, még a mennyekben, és csak utána fosztották meg szárnyától. Ez a fiú ember akart lenni… hogy szerethessen. 

Csend telepedett rájuk. Hosszú, nehéz és fojtogató csend. Jooheon meredten bámulta a kétségtelenül angyali arcot, ahogy Kihyun szétvágta a már így is szakadozott anyagot a sérült háton, hogy jobban hozzáférhessen. Magához vette a meleg vízben áztatott törölközőt, és óvatosan elkezdte vele törölgetni a fiú hátát a két mély seb körül. Meg-megrebbentek a szempillái az alvónak, ahogy néha véletlenül hozzáért az anyag az érzékeny sérüléshez, de nem ébredt fel. Amikor megmosta a hátát, Kihyun óvatosan a feje alá nyúlt és megemelte, hogy Jooheon levehesse a felsője maradványait, így a többi, az esés következtében keletkezett horzsolást is le tudta tisztítani Kihyun.

– Azt mondtad emberként vették el a szárnyait, akkor – gondolkodott el Jooheon – ő az első ember, aki látta Isten Országát. Szerinted… maradtak emlékei?

– Ha a fájdalom okozta sokk még hagyott is bármi emléket Hyungwonnak, azt is kitörölték Urielék – mondta Kihyun, majd meglátva Jooheon kérdő arcát, folytatta. – Ember nem rendelkezhet akkora tudással, hogy mesélhessen az Úr országáról. Emlékszel a kisfiúra, aki mindig is kételkedett szinte minden tanítójának az összes szavában? Aki mindig olyan kérdésekkel állt elő, amire tiltott és szinte lehetetlen volt válaszolni? – Jooheon bólintott. – Ő az, Hyungwon – simogatta meg szeretettel az alvó, szárnya vesztett angyal haját.

– Úgy érted, hogy ő az a fiú, akit mindenki csak nehezen fogadott el, hogy angyal? Ő lenne…

– Igen – bólintott Kihyun. – Ő Lucifer fia. 

Wings of my Heart ~ Prológus

- Mi történt veled, Hyungwon?

A fiatal fiú nem kapta fel nevére a fejét, már nem, akármennyire is hangzott egyszerre értetlennek és kétségbeesettnek. Isten Országa az ő nevétől zengett, mindenki pontosan tudta, mit tett.

- Csak megtörtént, nem én akartam – felelte halkan a fiú. – Az Úr azt mondta, Ő tudta, hogy mi fog velem történni, és nem bánja, hogy egészen idáig a szolgálatában álltam. Azt mondta, örül neki, hogy feltettem a kérdést, mert ez őszinte szívre és jellemre vall. De én nem értem Őt, Uriel – sóhajtotta bánatosan. – Talán pont ez is volt a baj, és ezért nem bánja. Sosem értettem az általa kijelölt utat. Bukott angyal lettem.

Uriel sem mindig értette az Úr szándékait, de feltétel nélkül bízott benne, hogy minden úgy történik, ahogy annak lennie kell. Hogy mindennek megvan a maga oka. De Hyungwon többször is kételkedett. Már egészen fiatal korában, tíz évesen, olyan kérdések fogalmazódtak meg benne és olyan problémákat vetett fel, amiket a tanítóik sem mertek sem kimondani, sem megválaszolni. Az utolsó kérdés, úgy tűnt, az utolsó csepp volt, abban a bizonyos pohárban. Uriel tudta, hogy az Úr nem haragos, és nem véletlenül nem került Lucifer mellé, de hiába volt Hyungwonnak tiszta szíve és jelleme, Isten Országában sem maradhatott, mennie kellett.

- Mihez fogsz kezdeni?

- Itt nem maradhatok, mennem kell. Nem tudom mikor, és nem tudom hova, de Ő már eldöntötte. Lehet, hogy a következő percben, vagy holnap, lehet, hogy csak egy év múlva… csak az Úr tudja, mennyi időm van még – sóhajtása beletörődőnek hangzott. Már elfogadta, hogy el kell hagynia az életét jelentő Mennyországot. Egy ártatlannak szánt kérdés elég volt, hogy bukásra kényszerítse létét végleg. – Lepihenek.

- Nem szoktunk pihenni, Hyungwon, hiszen az, akit őrzöl…

- Már nem az én gondom – vágott Uriel szavába, talán kissé túl durván. – Már nem látom az életútját és az idejét, őt már elvették tőlem. Nem vagyok alkalmas tovább az őrzőangyal rangra – nézett el a főangyal szeméből. –  Ha jól tudom, Michael már talált számára új őrzőt.

- Akkor nincs sok hátra – suttogta maga elé Uriel, majd megsimogatta a fiatal angyal piszkosszőke, hullámos haját. – Sajnálom – mondta utoljára, majd elhagyta az őrzők termét.

- Én is – hunyta le a szemét Hyungwon, ahogy most először eleredtek könnyei, majd égető fájdalmat érzett lapockáinál, egész gerincén végigszántott az érzés, aztán kicsúszott a talaj a lába alól. Amikor földet ért, a zuhanás emléke mellett egyetlen egy kérdés visszhangzott lüktetően fájó fejében, mielőtt elájult.

Miért bűn embert szeretni?