Wings of my Heart ~ 12. fejezet (16+)

Halkan csukta be maga mögött Minhyuk az ajtót, és ült le Jihye mellé az ágyra, igyekezve, hogy ne ébressze fel Hoseokot. A barnás hajú fiú könnytől maszatos arccal aludt, fejét Jihye ölébe hajtva, összegömbölyödve az ágyon. Ilyen sebezhetőnek még sosem látta Minhyuk legjobb barátját.

- Hogy van? – kérdezte teljesen feleslegesen, mire Jihye elhúzta a száját, miközben ujjaival finoman simogatta Hoseok haját.

- Szerinted? – kérdezett vissza egy keserű mosollyal a lány. – Egész este vagy szidta magát, vagy sírt, vagy egyszerre a kettőt. Nem is aludt semmit egész éjszaka. Alig pár perce sikerült végre álomba zuhannia, borzasztóan kimerülhetett… El se tudom képzelni, mi lesz vele, ha megtudja, mi történt tegnap, illetve mi történik ma – csóválta meg a fejét, miközben óvatosan végigsimított az alvó fiú arcán, aki meg se rezzent az érintésre. 

- Miért, mi történt? – kérdezte fojtott hangon a szőke fiú, hogy fel ne ébressze Hoseokot. – Azt még pont láttuk, ahogy hármasban elindultatok valamerre…

- Fagyizni mentünk – kezdte a mesélést Jihye. – De Changkyun olyan nyíltan és félreérthetetlenül flörtölt Hyungwonnal, hogy komolyan mondom, kellemetlenül éreztem magam.

- Flörtölt? De hát… ti együtt vagytok, nem? – kérdezte csodálkozva Minhyuk.

- Csak voltunk… - mosolyodott el szomorkásan a lány. – A tegnap után szakítottam Changkyunnal. Este, mielőtt feljöttem Hoseokhoz, megbeszéltük a dolgokat és igazából mindketten ugyanazon az állásponton voltunk. Az utóbbi időben inkább voltunk haverok, akik néha lefeküdtek egymással, mint egy normális pár. Szóval elengedtem… Főleg, hogy tegnap a szemem előtt hívta randira Hyungw-

- Hogy mit csinált?! – kérdezett vissza meglepettségében majdhogynem kiáltva a szőkeség.

- Minhyuk! Eszednél vagy?! – szólt rá fojtott hangon Jihye a fiúra.

- Bocsánat, de… - vett vissza a hangerőből –, randira hívta Hyungwont? – egy bólintást kapott válaszul. – Hyungwon mit válaszolt? – kérdezte feszülten Minhyuk.

- Ma találkoznak a mozinál, azt hiszem délután egykor, utána pedig beülnek valahova enni. 

- Úristen, mi lesz itt… - döntötte arcát tenyerébe Minhyuk. – Komolyan szakítottál vele? Ne haragudj Jihye, de életed legrosszabb döntése volt.

- Miért? Már nem volt meg köztünk az összhang, Hyungwon pedig láthatóan el volt varázsolódva Changkyuntól, akinek szintén tetszik Hyungwon, most miért álljak én ennek az útjába?

- Nem tudom feltűnt-e, de a válasz egy teljes éjszakát átzokogott, és jelenleg itt alszik az öledben! – felelte még mindig suttogva, de indulatosan Minhyuk. – Te is pontosan tudtad, hogy ezzel olyan szinten töri össze Hoseokot, amire, már ne is haragudj, de még te sem voltál képes!

- Nehogy már az én hibám legyen! Changkyun megkérdezte, hogy van-e valakije Hyungwonnak, és a srác azt mondta, nincsen! – villogott a szeme Jihyének, mire Minhyuk is meghökkent.

- Hogy… hogy mit mondott Hyungwon? 

- Állítása szerint nem szakítottak, de szünetet tartanak. Azt is mondta, hogy nem vesztek össze, de sok minden történt péntek óta, bár ezt nem fejtette ki…

Minhyuk döbbenten meredt először Jihyére, majd a békésen alvó Hoseokra, utána maga elé a földre. Nem… egyszerűen nem értette. Ennyire… ennyire nem számít Hyungwonnak a Hoseokkal együtt töltött idő? Az új emlékei? De hisz’ olyan szerelmes volt! Nem létezik, hogy ennyire szeresse Changkyunt! De Kihyun azt állítja, Hyungwon tisztában van vele, hogy Changkyun ki is valójában, akkor… miért?

- Jihye, ne engedd, hogy Hoseok erről tudomást szerezzen, rendben? Ha kérdezi, hogy tudsz-e valamit Hyungwonról, azt feleled, hogy tegnap óta nem beszéltetek. Ha rólam kérdez, hogy én hol vagyok, nyugodtan küldd le a szobánkba, de semmiképp nem hagyhatja el a kollégiumot és nem tudhatja meg, hogy mi a helyzet Hyungwonnal – nézett komolyan a lány szemébe Minhyuk. – Nagyon fontos, Jihye, megteszed? Kérlek!

- Persze… nem is akartam neki elmondani. Nem hagyom, hogy ennél is jobban összetörjön – simított újra végig az ölében fekvő fiú haján, aki erre csak egy nagyobbat szuszogott. – De mi van Hyungwonnal?

- Őszintén remélem, hogy csak szimplán szomorú és hülye, és nem valami más van a dologban – sóhajtott fel Minhyuk, majd visszaindult a szobájába.

*

Kihyun és Jooheon tanácstalanul figyelték, ahogy lassan a hetedik ruha-összeállítást próbálta Hyungwon. Mindig is adott a külsejére, arra, hogy minden ruhadarabja passzoljon egymáshoz, hogy jól álljon a haja, de most még a két angyal is túlzásnak tartotta, amit a fiú művelt. Életükben egyszer látta Kihyun, hogy ki volt húzva Hyungwon szeme, de ilyen sminkben még sosem látta. Alapozó, szemhéjpúder, szemceruza… Tény, hogy nem volt erős a sminkje, de mindenképpen feltűnő volt azok számára, akik nap mint nap smink nélkül látták.

- Hyungwon – szólt közbe óvatosan Kihyun.

- Hm? – kérdezett vissza elnyújtottan Hyungwon, miközben két póló között vacillált.

- Tudom, hogy randira készülsz, és komolyan mondom, hogy csodásan festesz, de az az igazság, hogy… túl csodásan.

- Kihyunnak igaza van – szólt közbe Jooheon is, amikor Hyungwon rájuk nézett. – Ez csak egy mozi, meg egy ebéd, nem gondolod, hogy egy kicsit… túlzás, amit művelsz? Még Hoseok miatt sem – folytatta volna még Jooheon, de Hyungwon félbevágta mondandóját.

- Hoseokkal sosem mentünk kettesben sehova, maximum le a büfébe, mindezek mellett ő egy kinyúlt pólóban és melegítőalsóban látott meg először. De Changkyun… ő más – döntött végre egy fehér, mintás hosszú ujjú póló és egy világos farmer mellett. – Nem jelenhetek meg előtte egy teljesen hétköznapi Hyungwonként.

- Te tudod – vonta meg vállát Kihyun, leplezve aggodalmát. Nem tudta jelenleg, hogy Hyungwont vagy Hoseokot félti jobban, de nem akart már ennél jobban beleszólni. Ha Hyungwon úgy döntött, hogy ad egy esélyt Changkyunnak, akkor neki ezt tiszteletben kell tartania.

*

A megbeszélt időpont előtt negyed órával Changkyun már ott várta a mozinál Hyungwont, és kisvártatva meg is érkezett, Changkyun pedig alig tudta levenni a szemét a fiúról: szinte ragyogott, ahogy rámosolygott.

- Bámulatosan festesz – csúszott ki Changkyun száján köszönés helyett, ezzel a gyönyörű fiú arcára halvány pírt csalva. – Szia – köszönt neki végre emberien egy hatalmas mosollyal az arcán. – Nem tudom, hogy mennyire szereted a romcomokat, de remélem nem fogtam nagyon mellé, és bátorkodtam megvenni a jegyeket.

- Egyáltalán nem fogtál mellé – mosolygott továbbra is Hyungwon. – De ha már megvetted a jegyeket, akkor a kukoricát és az üdítőt én áll-

- Ezt a mondatot inkább be se fejezd. Én állom az egész délutánt-estét, ki tudja, meddig fog tartani a mai nap – kacsintott Changkyun Hyungwonra, aki érezte, ha ez így megy tovább, nem fogja ép ésszel kibírni a délutánt.

Ez már hivatalosan is randi volt, Hyungwon pedig egyre jobban izgult, hogy mit is tervezett mára a fiú, mert ki lehetett hallani a hangsúlyából, hogy bizony Changkyun tervvel érkezett, nem csak úgy majd lesz valami alapon találkozott vele. 

A film rendkívül tetszett mindkettőjüknek, bár Changkyunt hamarabb nyűgözte le Hyungwon nevetése, mint maga a film. Hyungwont hihetetlenül egyszerű volt megnevettetni, és a film legapróbb poénjain is fel-felkuncogott a fiú, a film vége után pedig Changkyun előszeretettel használta ki a fiú jó hangulatát.

- Mondd csak Hyungwon… csikis vagy? – kérdezte egy sunyi vigyorral Changkyun, ahogy egy közeli, hangulatos kis étterem felé sétáltak a parkon keresztül. Azon a parkon, ahová Hyungwon leesett, a szökőkút elé. Most azonban ez az emlék feledésbe merült abban a pillanatban, ahogy Changkyun tett egy lépést Hyungwon felé.

- Nem! – jelentette ki árulkodóan gyorsan ezt az egy rövidke szót Hyungwon, miközben hátrált egy lépést. 

- Szóval igen, és ha jól sejtem nem is akármennyire – tett még egy gyors lépést Hyungwon felé, aki ennek hatására elkezdett szaladni a fiú elől, nem túl gyorsan, de pont elég gyorsan ahhoz, hogy ne érje utol.

Majdnem negyed órán keresztül kergették egymást a szökőkút körül a kellemesen meleg május végi időben, mire Changkyunnak végresikerült utolérni Hyungwont, aki azonnal felkacagott, ahogy Changkyun elkapta a derekát, és pár másodpercen belül pedig majdhogynem sikongatva esedezett kegyelemért, ahogy már félig feküdt a szökőkút padkáján.

Egyáltalán nem érdekelte egyiküket sem az arra járók kíváncsi tekintete, még akkor sem, amikor hosszú másodpercek óta csak meredtek egymás szemébe. Changkyun végül ellökte magát a padkától, és állásba tornázta magát, majd kezet nyújtott a kipirult Hyungwonnak is és felhúzta a szökőkút széléről, de nem engedte el a kezét.

- Most már komolyan megéheztem, úgyhogy szerintem egy korai vacsorához pont megfelelő idő van, mit szólsz? – mosolygott Hyungwonra Changkyun, aki félénken, szégyellős mosollyal bólintott.

*

- Mi a fene tart ennyi ideig egy mozin? – járkált fel-alá Kihyun a házban és folyamatosan hergelte magát, míg Jooheon csak az egyik fotelből figyelte, ahogy barátja lassan az őrületbe kergeti saját magát. 

- Kihyun, csigavér. Kettőkor kezdődött a mozi, az eltartott vagy négyig, ha nem fél ötig. És még ezután mentek enni. Öt óra van Kihyun, csillapodj – állt fel végül az angyal elé sétálva és vállaira tette a kezét. – Hyungwon okos fiú, tud magára vigyázni és hülyeséget sem fog csinálni.

- Tudom, én is tudom – sóhajtott fel Kihyun, ahogy lassan kezdett megnyugodni.

*

Minhyuk halk mocorgásra lett figyelmes, és ahogy Hyungwon volt ágya felé nézett látta, hogy lassan ébredezik Hoseok, így elrakta a jegyzeteit, amit addig tanult, míg vigyázta Hoseok álmát.

- Jó estét, Csipkerózsika – mosolygott a még alvástól kótyagos Hoseokra Minhyuk, és odaült mellé az ágyra. – Hogy aludtál?

- Hány óra van? – kérdezte a sírástól kicsit rekedten Hoseok.

- Mindjárt este hét. Jót aludtál?

- Azt hiszem… - ült fel az ágyban Hoseok, és körül nézett a szobában. – Nem… nem Jihye volt itt tegnap este?

- De igen, csak neki vizsgája volt kettőkor, és megkért, hogy figyeljek rád – mosolygott kedvesen Minhyuk. – Hogy érzed magad?

- Fáj a fejem… meg… totál üresnek érzem magam – támasztotta homlokát tenyerébe. – Meg kezdek éhes lenni, lemegyek a büfébe – állt fel az ágyból Hoseok, és nyújtózkodott egyet, Minhyuk pedig szélesen elmosolyodott. Ez jó. Ha éhes, az jó, hiszen már második napja nem evett semmit. – Mindjárt jövök – vette fel papucsát Hoseok, és kilépett a szobájából, de az első lépcsőfordulóban meg is torpant.

Ott állt tőle nem messze Changkyun és… Hyungwon. És Hyungwon álomszép volt. Mosolygott, azzal a visszafogott mosolyával, amit majdnem ugyanannyira imádott, mint a nevetését. Már épp indult volna, hogy lemenjen hozzájuk, amikor Changkyun megfogta Hyungwon kezét és közelebb húzta magához, hogy adjon egy apró csókot Hyungwon puha arcára, majd elköszönt tőle és bement a szobájába. 

Hoseok csak állt mozdulatlanul és nézte, ahogy Hyungwon, az ő gyönyörű angyala (egyáltalán hívhatja még az övének?), lassan arcához emeli a kezét, majd oldalra fordul, és Hyungwon egy töredék másodpercen belül mozdulatlanná dermedt.

Ott állt előtte, tőle pár méterre Hoseok kócos, vöröses barna hajjal, tagadhatatlanul kisírt szemekkel, laposakat pislogva egy egyszerű fekete melegítőnadrágban és egy kinyúlt, szürke pólóban, és ő csak nézte, és nem tudott megszólalni. Mondani akart valamit, bármit, akármit, de nem tudott, nem mert semmit se mondani. 

Hoseok cselekedett előbb – hátrált egy lépcsőfokot, szemei könnybe lábadtak, és egy szomorú mosollyal elfordult az angyali képtől és visszakullogott a szobájába.

- De gyorsan megj… Mi történt? – sietett oda Hoseokhoz Minhyuk, ahogy az lecsúszott az ajtó mentén,könnyei pedig megállíthatatlanul folytak.

- Hyungwon… láttam Hyungwont. Changkyun épp elköszönt tőle és… láttam, hogy nézett rá Hyungwon… - válaszolta szaggatottan, ahogy a sírás fojtogatta. – Elvesztettem őt Minhyuk, igaz? Már Changkyunnal van, ugye?

Minhyuk nem tudott mit mondani, csak magához húzta Hoseokot, és szorosan ölelve ringatta, hogy ha szavakkal nem is, de legalább így meg tudja nyugtatni a megtört fiút. Mégis alig fél óra alatt sikerült szinte teljesen lenyugtatnia Hoseokot. Minhyuk kissé eltolta magától, a szemeibe nézett, és meglepődött azt az elszántságot látva Hoseok szemeiben, amit már nagyon régen látott. A fiú felállt, átült a saját ágyára és keresni kezdte a telefonját.

- Hoseok…? - szólította meg óvatosan Minhyuk, de Hoseok nem figyelt rá. Amint megtalálta a mobilját, már indította is a hívást.

- Jihye? Mondd, ráérsz most? 

*

- Megjöttem – lépett be a házba kilenc óra körül Hyungwon, Kihyun pedig már rohant is elé Jooheonnal a nyomában.

- Na? Milyen volt? – kérdezte izgatottsággal vegyes aggodalommal Kihyun, és nem tudta eldönteni, hogy örül-e annak a bájos, halványmosolynak, amit Hyungwon arcán lát, vagy inkább csalódott kissé.

- Jó volt nagyon. Changkyun pontosan olyan, ahogyan az emlékeimben élt – vette le vékony kabátját és cipőjét Hyungwon. – Figyelmes, kedves, érdeklődő és rengetegszer megnevettetett. És úriember volt, mindent ő fizetett a mozit, a vacsorát… mindent. Elfáradtam, azt hiszem – mosolygott még szélesebben és Jooheonra nézett. – Csinálnál nekem egy teát, kérlek? 

- Persze – mosolygott vissza Jooheon. – Felviszem majd a szobádba.

Hyungwon bólintott, majd fáradtan fellépcsőzött a szobájába, és azonnal bedőlt az ágyba és csak meredten bámulta a mennyezetet. Pár perc múlva Jooheon behozta a teáját, de látva, hogy mennyire fáradt Hyungwon, ahogy kijött a szobából, egyúttal jó éjszakát is kívánt. Hyungwon kezébe vette a bögréjét és az erkélyen, a korlátnak támaszkodva nézte a kilátást, de folyamatosan kattogott az agya.

Hihetetlen volt a délután és a vacsora, minden várakozását felülmúlta Changkyun kedvessége, és hát az a mosoly, az mindent vitt, és a szemek… Azok a szemek… a könnytől csillogó, vörös szemek… Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből Hoseok nyúzott arcát, pedig direkt kerülő úton jött haza, hogy kicsit kiszellőzzön a feje, de nem ment. Egyre csak visszakúsztak szemei elé, ahogy teljesen ledöbbenve nézte őt Hoseok. De ez az egész nap túl szép volt ahhoz, hogy Changkyunt veszni hagyja. Elmosolyodva gondolt vissza arra az óvatos puszira, amit az arcára kapott. 

Megitta az utolsó korty teáját és átöltözött egy egyszerű pólóba és egy rövidebb nadrágba, és fáradtan zuhant be az ágyába, szinte azonnal álomba merülve.

Mikor legközelebb kinyitotta a szemét Hoseok ott ült mellette az ágyon, és mosolyogva figyelte, a kisírt szemeknek nyoma sem volt.

- Hoseok? Hogy kerülsz te ide? – ült fel hirtelen Hyungwon, de Hoseok nem szólt egy szót sem, csak előrehajolt és megcsókolta Hyungwont, aki egy másodpercig sem tiltakozott. 

Lassú, óvatos csók volt, de ahogy teltek a másodpercek úgy lett a csók is egyre forróbb, és kapkodóbb. Hoseok hátrafésülte ujjaival Hyungwon sötétbarna haját, és tarkójánál megállapodott a keze, Hyungwon pedig átkarolta a vörösesbarna fiú nyakát, majd érezte, ahogy dől hátra, míg végül ismét a párnáján feküdt, Hoseok pedig szenvedélyesen csókolta. Végül elszakadt ajkaitól, és állán indult lefelé csókjaival, hogy nyakába csókoljon és megszívja a puha és érzékeny bőrt.

Kezeivel közben már a pólót simította egyre fentebb Hyungwon hasán, majd elszakadt a nyakától addig, amíg kibújtatta belőle az angyalt, hogy végignézve rajta, lassan kövessen szemeinek útját a keze is. Hoseok hüvelykujjával végigsimított Hyungwon alsóajkán, hogy aztán szájával követhesse ujját.

- Gyönyörű vagy – suttogta a csókba Hoseok, és végigsimított Hyungwon oldalán, amibe a fiú beleremegett és egy reszkető sóhaj szökött ki ajkai közül. Egy utolsó csókot adott a vöröses hajú a másik ajkaira, majd csókjai a másik nyakát érték, a kulcscsontját, amibe egy aprót bele is harapott, Hyungwon pedig halkan felnyögött, és egyik kezével a párnáját markolta, a másikkal száját takarta.

Ahogy ezt Hoseok észrevette, rögtön felnyúlt a fiú kezéért, elvette a szájától, és bele csókolt a tenyerébe.

- Hallani akarlak. Engedd ki a hangod, előttem ne szégyelld magad sose – búgta kedvesen mosolyogva, majd egy aprót szívva rácsókolt a fiú mellbimbójára, aki a váratlan ingertől hangosan felnyögött. 

Hoseok ott csókolta a fiú testét, ahol érte, Hyungwon pedig csak sóhajtozni, és aprókat nyögni tudott. Ismerős volt neki az érzés, annyira fullasztóan édesen, ismerős, hogy esze ágában sem volt leállítani a fiút, csak hagyta magát, hogy a másik azt tegyen vele, amit csak akar.

Lassan lekerült mindkettőjükről minden ruha, Hyungwon pedig egyre hangosabban és türelmetlenebbül sóhajtozott, ahogy a fiú ajkai a hasát, oldalát, csípőjét, combját érték, természetesen még csak véletlenül sem hozzáérve már fájón lüktető öléhez.

- Hoseok… - sóhajtott türelmetlenül Hyungwon, a szólított pedig elmosolyodott, és kezeit a fiú belső combjára simítva csókolgatta az alhasát, úgy nézett fel a vágytól ködös, hatalmas, csokoládébarna szemekbe.

- Mondjad angyalom – mosolygott két apró pillangócsók között, amit a csípőjére hintett.

- Kérlek… - sóhajtott Hyungwon, majd egy kissé fellökte csípőjét jelzésképpen, de Hoseoknak ez nem volt elég.

- Mire kérsz, édes angyalkám – vigyorgott Hoseok és alkarjaira támaszkodva Hyungwon arca fölé hajolt, majd egyik kezét levezette öléhez. – Talán… erre? – suttogta ajkait a másik ajkaihoz érintve, ahogy közben egyetlen ujjal végigsimított a másik merevedésén. Hyungwon nyüszítve lökte fentebb a csípőjét, miközben Hoseok ajkai után kapott, de az elhajolt előle. – Mondd, mit szeretnél?

- Téged – sóhajtotta Hyungwon. – Érezni az ajkaid, az érintésed…

- És hol szeretnéd érezni, hm? Itt? – nyomott egy apró csókot Hyungwon ajkaira. – Vagy itt? – a mellkasa következett. – Esetleg itt?- mélyítette el a hangját kissé, ahogy alhasához ért. – Vagy itt szeretnéd érezni az ajkaim? – kérdezte végül, mielőtt rácsókolt péniszére.

- Mindenhol… mindenhogy… - zihálta Hyungwon és egy nyögéssel egybekötött sóhaj hagyta el száját, ahogy megérezte Hoseok forró ajkait az ő forrón és fájón lüktető izgalma körül. A teste vonaglott a fiú nyelvének és ajkainak játéka nyomán, sóhajai egyre sűrűbbek és nehezebbek lettek, míg végül Hoseok elhajolt tőle, Hyungwon pedig egy apró nyüszítéssel és csípőjének megemelésével jelezte az őt eddig körülvevő nedves forróság hiányát.

- Milyen telhetetlen vagy – mosolyodott el lágyan Hoseok és felhajolt Hyungwon ajkaihoz. – De csak most az egyszer – csókolta meg szenvedélyesen és mélyen, közben ujjait a másik izgalmára fonta és elkezdte mozgatni kezét először lassan, aprókat rászorítva, Hyungwon pedig nyögdösött a csókba tehetetlenül, közben Hoseok hajába túrt és a hátát karmolta. Hoseok lehajolt Hyungwon nyakához, és ott harapdálta, szívta a bőrt, kezét pedig egyre gyorsabban mozgatta, Hyungwon pedig egyre jobban ölelte hátát, markolta a haját, mellkasa egyre többször emelkedett és süllyedt alatta, csípőjét is egyre rendszertelenebbül lökte fel, ahogy Hoseok keze még mindig mozgott rajta.

- Hoseok… én… én…

- Engedd el, Hyungwon, élvezd – suttogta a fiú fülébe, a következő pillanatban pedig a fiú Hoseok nevével az ajkain élvezett el, magához szorítva az izmos testet, szorosan ölelve a széles hátat. 

Pár pillanatig még pihegett Hoseok alatt, majd végigsimított a hátán, és előrevezette volna a kezét, de Hoseok a csuklója után nyúlt, elvette saját ölétől és belecsókolt a tenyerébe.

- De te nem… - kezdett volna magyarázkodásába Hyungwon, de Hoseok egy apró csókkal elhallgattatta.

- Nem is kell. A mai csak rólad szólt… Csak szeretni akartalak… annyira… szeretni akartalak… Annyira szeretlek Hyungwon…

Hirtelen pattant ki Hyungwon szeme, és ült fel az ágyon, majd nyakához kapott. Egész teste izzadságban úszott, de a póló és a rövidnadrágja rajta volt. Oldalra fordítva a fejét kinézett az ablakon, éppen hajnalodott…

Csak álmodott.

Percekig ült maga elé meredve, közben álma képei folyamatosan szemei előtt leperegtek újra. Álma képei, amelyek emlékekkel keveredtek. Egyetlen mondat mindennél hangosabban visszhangzott fülében: „Annyira szeretlek, Hyungwon…” 

- Úristen… Mi a fenét művelek…

Wings of my Heart ~ 11. fejezet

- Hyungwon, én örülök, hogy komolyan veszed a tanulást, de enned kell valamit. Lassan harmadik napja nem eszel – ült le a szokásosnál is sápadtabb fiú mellé Kihyun és aggódva nézte az arcát. A játékosan ragyogó csokoládébarna szemek, most fénytelenül meredtek az előtte heverő lapokra, füzetekre. Hibátlan, egészséges, világos bőrének mondhatni nyoma sem volt; szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, rózsaszínes ajkai kiszáradtak, bőre pedig egészségtelenül sápadt volt. Mosolyt azóta nem lehetett látni arcán, hogy hozzájuk menekült a kollégiumból.

Hyungwon árnyéka volt régi önmagának.

- Köszönöm Kihyun, de nem vagyok éhes – utasította el aznap másodjára az ételt Kihyun legnagyobb aggodalmára. Az alacsony angyal sóhajtva állt fel, Hyungwon pedig elgondolkodva fordult utána. – Kihyun? Egy tea jól esne… Van hárs és csalántea itthon?

- Hozok mindjárt – mosolyodott el Kihyun. Hyungwon kedvenc teája ennek a kettőnek a keveréke. Ilyen és ehhez hasonló apró jelek mutatták meg, hogy Hyungwon visszakapta emlékezetét és folyamatosan térnek vissza a leghalványabb részletek is.

Amint becsukódott az ajtó Kihyun mögött, Hyungwon nagyot sóhajtva tette le a füzetet, és kisétált az erkélyre, hogy onnan figyelje üveges tekintettel a tájat. Ellátott egészen a parkig, ahová zuhant. Látta a kollégiumot, és az egyetemet, ahol Changkyun tanult. Ő volt az, akit egyszer majdnem fellökött, az is ő volt, akinek nekimenve majdnem elesett, amikor Hoseokkal kergetőzött…

Hoseok… végül megkereste, hogy mi volt az, amit annyira rejtegetett előle a másik. Egy egészen egyszerű dalszövegrészlet. Hallotta máskor is énekelgetni a fiút, azt is tudta, hogy zongorázni szokott kikapcsolódásként. Egyszer Hyungwon hallotta, ahogy Minhyukkal beszélt Hoseok, és Minhyuk csak mosolyogva csóválta a fejét, miközben Hoseok azt hajtogatta „meg sem érdemlem ezt az angyalt”.

- Hát… ha akkor még nem is, most már biztosan tudja, hogy angyal voltam. Ahogyan azt is, hogy az égben köttetett ez a szerelem, amit Changkyun iránt érzek… és akkor azt is tudja, hogy ez mit jelent – suttogta a kellemes nyári szellőbe Hyungwon. Hallotta, ahogy nyílik mögötte az erkély ajtó, pár perc múlva pedig Kihyun lépett ki egy nagybögre teával.

- Min gondolkodsz? – támaszkodott az idősebb Hyungwon mellé, miután átadta a bögrét.

- Csak emlékek… Régiek és újak… - kortyolt bele a teájába Hyungwon.

- Hoseok? – kérdezte bizonytalanul Kihyun, hiszen nem beszéltek róla, mióta visszajött.

- Is – válaszolt tömören Hyungwon, Kihyun pedig ebből tudta, hogy ő még mindig tabu téma.

- Holnap hánykor van vizsgád? – terelte más vizekre a beszélgetést, amitől Hyungwon láthatóan nyugodtabbá vált.

- Tizenegykor, de egy kicsit hamarabb bemegyek. Viszont most visszamegyek tanulni – lökte el magát a korláttól és kiürítette a bögréjét, majd visszaadta Kihyunnak. – Finom lett, köszönöm – ült le ismét az ágyára, az alacsony angyal pedig fejcsóválva csukta be maga mögött az ajtót. Hyungwon pedig ezzel együtt dőlt hanyatt az ágyán, és egy ideig csak a mennyezetet bámulta, majd szemei ismét megteltek könnyel, így párnáját arcához szorítva tompította a lassan feltörő zokogásának hangjait.

Jooheon hallotta a bentről kiszűrődő hangokat, de nem tudta eldönteni, hogy bemenjen-e a fiúhoz, vagy csak hagyja, hogy kisírja magát. Végül az utóbbi mellett döntött, és lement a konyhában főző Kihyunhoz. Egész testtartásán látszott az aggodalom és a feszültség, így Jooheon odasétált mögé, és óvatosan átölelte hátulról, és érezte, ahogy ölelése nyomán ernyednek el a másik izmai és válik egyre nyugodtabbá.

- Megint sír – suttogta bele a konyha csendjébe Jooheon, Kihyun pedig egy bólintással vette tudomásul. – Még mindig nem akar enni semmit?

- De legalább már teát ivott. Ő kérte, hogy csináljak neki hárs-csalánteát – mosolyodott el szomorúan Kihyun. – Jooheon, mondd meg, mit csináljak, hogy jobb legyen neki? Idáig érzem a fájdalmát, de fogalmam sincs, hogy hogyan segíthetnék neki.

- Ez nem az a fajta seb, amit te be tudsz gyógyítani, Kihyun. Itt se te, se én nem tudunk már segíteni, itt már minden rajta múlik – engedte el Kihyunt Jooheon, hogy öntsön magának is a teából, amikor kopogtak, pár másodperccel később pedig Minhyuk jelent meg.

Naponta itt volt egy pár órát Hyungwonnál. Néha beszélgettek, néha pedig csak csendben ültek egymás mellett, de Hyungwonnak sokat jelentett.

- Valami változás? – kérdezte rögtön Minhyuk, de csak fejrázást kapott válaszul. – Megint sír, ugye? – erre már egy bólintást kapott Jooheontól, Minhyuk pedig sóhajtott egyet. – Csodás – csóválta a fejét, majd elindult Hyungwon szobájához, és kopogás nélkül ment be, ahol Hyungwon meglátva az érkezőt, azonnal felült, és próbálta letörölni a könnyeit.

- Szia, hát te? – kérdezte remegő hangon, lényegében teljesen feleslegesen Hyungwon, mert abban a pillanatban, ahogy Minhyuk leült az ágyra, magához húzta Hyungwont, aki megérezve az ölelő karokat, már meg sempróbálta visszatartani a könnyeket.

- Sírj csak nyugodtan… engedj ki mindent…

- Minhyuk… nagyon fáj… nem akarom ezt… nem akarom az emlékeket… én csak…

- Tudom… tudom… semmi baj… - simogatta Hyungwon sötét haját Minhyuk és finoman ringatta ölelésében a fiút. Ennél többet ő sem tehetett.

*

- És ti… ti hogy jöttetek össze Minhyukkal? – kérdezte Hoseok törökülésbe fészkelve magát Hyunwoo ágyán.

Mióta Hyungwon elrohant, minden szabad idejét, tehát lényegében minden percét a két barátja szobájában töltötte, és most az egyszer se Hyunwoo se Minhyuk nem rótta fel neki, hogy nem tanul. Feleannyira nem volt rosszul, mint Hyungwon, de nem egyszervolt, hogy álomba zokogta magát Minhyuk ölelő karjai közt, Hyunwoo pillantásait magán érezve. Nem szólt érte egy szót sem, dehogy szólt, csak sajnálta Hoseokot. El sem tudta képzelni, mit érezhet most. Ennyire még akkor sem volt kibukva, amikor Jihye szakított vele.

- Gyorsabban, mint ti, ez biztos – mosolygott Hyunwoo Hoseok felé, miközben átnyújtott neki egy nagy bögre tejeskávét. – Igazából… Minhyuk gyakorlatilag

az ölembe hullott – ült le Hyunwoo Hoseokkal szemben, és elmerengve nézett ki a szoba ablakán. – Először a tavaszi vizsgaidőszak utolsó hetében… találkoztunk. Késő éjszaka úsztam itt, a koli medencéjében, teljesen egyedül, amikor egy csobbanást hallottam mögülem. Odaúsztam, és Minhyukot láttam meg, ahogy lassan merült a vízben. Kihoztam a medencéből, csak akkor láttam meg a hátán a sebeket. Felvittem a szobámba, hiszen jobb ötletem nem volt, és leápoltam a sebeit. Csak harmadnap ébredt fel, iszonyatos fejfájással, szédült és hányt. Emlékezett mindenre, ami ő volt, és el is mesélte nekem, de természetesen nem hittem neki. A sebe viszont rendkívül gyorsan gyógyult, amit nem tudtam hova tenni, ekkor kezdtem kérdezősködni tőle, hogy hogy is van ez az angyalosdi – mosolyodott el Hyunwoo, Hoseok pedig figyelmesen hallgatta.

Eszébe jutott, hogy mindig is gyönyörű volt Minhyuk, valóban és hihetetlen mosolygós. Sokkal nyitottabb, mint… Hyungwon. Ő is nyitott volt, de valahogy mégis visszahúzódó, egyben öntörvényű, viszont érzékeny, amit nem szeretett kimutatni. Azon a napon látta először sírni… Voltak napok, amikor nem szóltak egymáshoz, voltak olyanok is, amikor Hyungwon csak indokolatlanul odaült Hoseok ágyára és a vállára hajtotta fejét. Viszont ilyet Minhyukkal is sokszor csinált, ezért nem akart benne hinni, hogy valóban kellhet Hyungwonnak – egészen a születésnapjáig.

- A gyorsabban az mit takar? – kérdezett rá bátortalanul Hoseok.

- Konkrétan? Én kezdeményeztem. Két hete volt még csak itt a Földön, és fagyizni mentünk. Végig szövegelte az oda- és a visszautat is. Mosolygós volt, vidám, és egyáltalán nem mutatta, hogy bármi problémája lenne. Hihetetlenül erősnek mutatta magát, és mikor visszaértünk a suliba összeszedni a cuccaimat, nem vártam tovább: nekitoltam az egyik szekrénynek és megcsókoltam, ő pedig rögtön viszonozta – Hyunwoo felnevetett. – A mai napig az én hibámnak mondja, hogy a hét főbűn egyikébe belesett.

Hoseok is elmosolyodott. Ez annyira Minhyukra vallott, semmit nem változott azóta. De egy pillanat alatt elkomorult az arca.

- Hyunwoo… Szerinted… szerethet még engem Hyungwon? Vagy… szerethetett igazából? Hiszen nem engem szeretett, mikor elvesztette a szárnyait – suttogta a bögréjének Hoseok, sírásra görbülő ajkakkal, de tartotta magát.

- Úgy érted, mennyire volt látványos, ahogy szinte kis rózsaszín szíveket eregetett minden alkalommal, amikor rád nézett, vagy mennyire volt feltűnő, hogy amikor bármelyikünk megemlítette a nevedet egy idétlen, bár megjegyzem, roppant bájos mosoly terült el az arcán? – mosolygott elnézően Hyunwoo. – Én még embert ennyire szerelmesnek sose láttam, mint Hyungwont. Azt viszont – sóhajtott egyet Hyunwoo –, sajnos nem tudom megmondani, hogy mennyire ragaszkodik a régi emlékeihez és mennyire ragaszkodik az újakhoz.

Ez volt a végszó, amikor Minhyuk enyhén nyúzott arccal becsukta maga mögött az ajtót és se szó, se beszéd, Hyunwoo ölébe ült, és szorosan átölelve őt, nyakába fúrta arcát, és egy halk szeretleket suttogott a fiú bőrére. Túl édes és túl meghitt volt ez a pillanat ahhoz, hogy Hoseok továbbra is a szemtanúja legyen, vagy megszakítsa, így csak elszoruló torokkal hagyta ott őket, és ment fel a saját szobájába.

Lefeküdt Hyungwon ágyára és egy fotó nézett vissza rá. A születésnapja előtti reggelen csinálta Hyungwon, amikor Hoseok épp csak felébredt, kócos volt és az

emeletes ágy felső részébe még be is vágta a fejét. Hoseok utálta ezt a képet, Hyungwon imádta. Órákig képes volt nézegetni tanulás helyett. Mindig, amikor megkérte Hoseok, hogy vegye le, ad neki másikképet, Hyungwon csak ennyit válaszolt: „Dehogy adom. Ezen pont annyira vagy idétlen, mint amennyire szeretlek. Nagyon.” Az édes mosoly, ami ehhez a magyarázathoz párosult, nem hagyott esélyt Hoseoknak az ellenkezésre.

Észre sem vette, hogy folynak a könnyei, csak amikor megrezdült a telefonja a zsebében, és felült, hogy megnézze az üzenetet. „Holnap 11-től vizsgázik Hyungwonie. Nem tőlem tudod. Sőt nem is tudod. Csak a véletlen műve, hogy holnap pont ekkor be kell kísérned engem vizsgázni. – M”

*

- Na? Hogy érzed magad?

- Hm… életemben először tudni fogok mindent egy vizsgán. Érdekes érzés – mosolyodott el halványan Hyungwon. – Illetve döntöttem.

- Döntöttél? Miben? – kérdezte Kihyun óvatosan, hogy még véletlenül se törölje le azt a halvány görbületet a másik arcáról, ami napok óta először tűnt fel.

- Adok magamnak egy esélyt. Egy esélyt annak, hogy megtudjam, valójában milyen is Changkyun. Még tegnapeste elhívtam Jihyét és őt fagyizni ma délutánra, és mindketten örömmel mondtak igent – szélesedett ki egy kicsit Hyungwon mosolya, Kihyun pedig nem tudta, hogy ennek örüljön, vagy sem.

A helyzetet Jooheon mentette meg, aki hátulról ugrott Hyungwon nyakába.

- Szimuláns. Itt vigyorog, délután meg fagyizni megy. Nem volt ennek semmi baja, csak nem volt mersze megmondani, hogy hiányzott a törődésünk. Fogadjunk, hogy igazam van – vigyorgott Jooheon, ahogy eleresztette Hyungwont, aki felnevetett.

- A fenébe, most lebuktam – vette fel cipőjét, de az ajtóból még visszafordult. – Ezért a csúnya leleplezésért minimum három bögrényi teát kérek, mire hazaérek – csapta be maga mögött az ajtót, Jooheon pedig felsóhajtott.

- Ha mire hazaérsz is így fogsz nevetni, akár a csillagos eget is megkapod, Hyungwon.

*

- Esküszöm, amikor te vizsgázol, nem vagy ennyire ideges, Hoseok – lógatta a lábait Minhyuk a korláton ülve. – Ki ne ess már a szemeiden, Jézusom. Beszélget Jihyével. Legalább jól érzi magát. Tegnap este még lázasra sírta magát, mielőtt eljöttem.

- Én örülök… tényleg örülök neki! De… mégsem velem nevet és ez azért… - ült le végre Hoseok folyamatosan szemmel tartva Hyungwont, egészen addig, ameddig be nem ment a terembe, hogy vizsgázzon. – Úgyis ötös, nem is csinált úgy, mintha izgulna. Legalább a múlt heti vizsgáján olyan volt, mintha legalább egy kicsit ideges lenne, bár… Ahogy mondtad, a tanulásba temette magát.

- Pontosan. Most pedig szépen megvárod, amíg bemegyek, és új vizsgalehetőséget kérek, mert kivételesen tényleg nem tanultam semmit, meg nem jelenésért pedig nincs kedvem fizetni – ugrott le a korlátról Minhyuk és besétált a terembe, aztán fél óra múlva úgy jött ki a teremből, mintha megnyerte volna az olimpiát.

- Téged mi lelt?

- Bementem, és a kezembe nyomott egy tételt a tanár, mondta, húsz percem van kidolgozni. Hát összemakogtam róla pár fontosabb képletet meg tételt bizonyítottam, aztán, idézem, „az órai teljesítménye és a zárthelyi dolgozatai alapján eltekintek ettől a feleletétől. Egyetlen kérdésem van magához, elfogadja a megajánlott négyest?” Hát hülye lettem volna nemet mondani.

- Beszarok, hogy mekkora mázlista vagy… Kijött! – kapta oldalra fejét Hoseok, de pár másodperc múlva kialudt a fény a szemeiben, és üres tekintettel bámult a másik terem felé. – Menjünk…

- Mi? Mi történt? – fordult oda Minhyuk is, hogy még elkapja a jelenetet, ahogy Changkyun beleborzol Hyungwon hajába, aki ezt egy édes pirulással fogadta. Majd Changkyun egyik karjával Hyungwon, másik karjával Jihye vállát karolta át és elindultak így hárman ki az iskola épületéből. – Hoseok…

- Mindegy, csak… menjünk vissza a koliba, jó?

*

- Mesélj magadról valamit, Hyungwon! Azt már tudom, hogy nagyon rendes vagy és már látom azt is, hogy igazat mondott Jihye, amikor azt mondta, hogy gyönyörű vagy – mosolyodott el kedvesen Changkyun. – Bevallom először féltékeny voltam, de most már megértem.

- Hát… én… - kanalazott a fagyijába Hyungwon, hogy ezzel is késleltesse a választ és remélte, hogy a hideg fagyi érzése le fogja hűteni lángoló arcát is. – Annyira nem vagyok érdekes ember… Szeretek olvasni, van pár barátom… teljesen átlagos vagyok.

- Nincsen barátod, vagy barátnőd? Mikor ilyen gyönyörű vagy? – kérdezett rá teljesen nyíltan Changkyun, mire Jihye fejbe is csapta. – Mi van, mit bántasz?

- Attól, hogy tegnap összevesztünk, még itt vagyok, és nem kellene ennyire nyilvánvalóan ráhajtanod – fonta össze maga előtt karjait Jihye, mire Changkyun adott egy puszit az arcára.

- Nyuszi, meg ne sértődj már, nem foglak elhagyni, hé. Viszont tény, ami tény… nem zavarnám ki az ágyamból Hyungwont, ha egyszer véletlen mellém keveredne – vigyorodott el a srác és még Hyungwonra is kacsintott, Jihye pedig itt döntött úgy, hogy ő ide nem kell, és inkább ott hagyja őket. Changkyun pedig utána indult.

Hyungwon pedig pipacsokat megszégyenítő pirossággal kanalazta a fagyiját, és próbálta magát kivonni a békítő folyamatból, amit Changkyun próbált bevetni Jihyén. Legalább addig is tudott gondolkodni. Hogy van-e valakije? Nem tudja… nem beszélt napok óta Hoseokkal ésnemis kérdezősködött felőle. Hiányzott neki, szó se róla, de itt van Changkyun, aki… aki annyira nyíltan bókol neki, akár a barátnője jelenlétében is, hogy nem tudja hova tenni a srácot. De… tetszik neki. A mosolya, a szeme, a hangja, a csipkelődése… a bókjai. Eddig még semmi nem rontott az összképen, amit odafent az égben kialakított róla magában.

Felkapta a fejét, ahogy Changkyun visszaült Jihye kíséretében.

- Na? Szent a béke? – kérdezte egy félszeg mosollyal Hyungwon.

- Egyelőre. De nagyon érik a szakítás. Még egy megjegyzés a fiatalúr részéről és itt hagyom, de akkor már nem jövök vissza – nézett szúrós szemekkel barátjára Jihye.

- Viszont nem válaszoltál a kérdésre, Hyungwon – tért vissza az előző beszédtémájához Changkyun, Hyungwon pedig kicsit lejjebb csúszott a székében. – Barát? Barátnő?

- Nincs… nincs senkim – dadogta Hyungwon, és úgy érezte, a szíve egy kicsit jobban meghasadt.

- Tessék? – kapta fel a fejét Jihye. – És Hoseok? Mi történt? Hiszen pénteken még akkora volt a szerelem! Összevesztetek, vagy mi történt? – kérdezte aggódva a lány.

- Mi… nem vesztünk össze, csak… - nem jöttek a szavak Hyungwon szájára. Nem mondhatott semmit, hiszen pontosan tudta, hogy a lány nem tudja, hogy ő angyal, és ahogy hirtelen látta, azt sem tudja, hogy Changkyun kicsoda. Bár lerí róla… Az elmúlt fél órában a hét főbűnből legalább nyolcat elkövetett… Bár benne valahogy… még ez is vonzó volt Hyungwon számára. – Sok minden történt még aznap… úgy is fogalmazhatunk, hogy… szünetet tartunk Hoseokkal… miattam…

- Szünetet? – suttogta a lány. – Anno én is így szakítottam Hoseokkal… először szünetet kértem, aztán… az a szünet végleges lett…

- Szegény srác – szólalt meg Changkyun is. – Fogalma sincs mit veszített. Holnap szerintem beszélgessünk egy kicsit, mint férfi a férfival, és akkor elmesélheted, hogy mi is történt, ha szeretnéd. Meg beülhetünk egy filmre, vagy valahova kajálni, na? Mit szólsz? Kicsim, nem baj, ugye?

- Nem, nem baj, menjetek nyugodtan – mosolygott Jihye Hyungwonra. Tulajdonképpen szakítottak Hoseokkal, érthető, hogy akkor most bárkivel szívesebben tölti az idejét, mint valaki olyannal, akinek köze van hozzá.

Viszont Hyungwon ereiben megfagyott a vér. Lényegében Changkyun… randira hívta. Vagy ez még nem az? Hyungwon nem tudott dűlőre jutni. De… Hoseokkal sose mentek sehova kettesben… Áh, biztos nem randi, hiszen Jihye se szólt közbe…

- Hát… hát rendben – eresztett meg egy halvány mosolyt Hyungwon, mire Changkyun arcán egy széles mosoly terült szét.

*

- Hyunwoo, nagy a baj – fészkelte magát párja ölébe Minhyuk.

- Mi a baj, Édes? Hoseokot hol hagytad? – ölelte át a derekánál a szőkeséget Hyunwoo.

- Ez a baj. Hoseok meglátta, hogy Changkyunnal meg Jihyével meg valahova Hyungwon… És most Hoseok egyedül akar lenni… - hajtotta a széles vállra fejét Minhyuk. – Féltem Hoseokot. Sokkal szerelmesebb volt Hyungwonba, mint valamikor Jihyébe… teljesen össze fog törni…

- Édes, ebbe mi nem szólhatunk bele. Hyungwonnak kell rájönnie, hogy kit akar valójában… Ha neki Changkyun kell, nem kényszeríthetjük rá Hoseokot, maximum reménykedhetünk abban, hogy Hyungwon jól dönt.

- Legyen neked igazad, Hyunwoo… legyen neked igazad – hajolt egy csókért Minhyuk, Hyunwoo pedig érezte ebből a csókból, hogy Minhyuk minden eddiginél is sokkal jobban aggódik most.

*

Jooheon csendben figyelte, ahogy Hyungwon kevergeti a teáját, és hiába volt egy mosoly az arcán, érezte a feszültséget. Odaült hát a gyönyörű fiú mellé és térdére tette kezét, aminek hatására Hyungwon elengedett egy megkönnyebbült sóhajt.

- Changkyun… elhívott moziba és… utána enni, hogy beszélgessünk – mosolyogta a teájába Hyungwon, Jooheon pedig félve kérdezett vissza.

- És az… az jó?

- Jooheon, Changkyun annyira… Nem tudom, hogy mondjam, de, kedves, aranyos, csipkelődő. Olyan a mosolya, hogy elolvadok tőle, a szemeiben képes lennék elveszni egy örök életre, és hiába tudom, hiába érzem, hogy Lucifer fia, egyszerűen nem zavar, érted? Nekem ő…

*

- Ő tökéletes Jihye, érted? Életem szerelme, nem fogom túlélni, ha tényleg elhagy – zokogott keservesen Hoseok, ahogy Jihye átölelte. – Annyira… annyira tökéletes volt minden… annyira szeretem, és azt hittem, hogy ő is szeret engem, erre… tudtam én, hogy ő túl jó nekem. Tudtam, hogy nem érdemlem meg… Egy ilyen angyal nálam jobbat érdemel, Jihye… sokkal jobbat…

Wings of my Heart ~ 10. fejezet

Elgondolkodva, a mennyezetet bámulva feküdt Kihyun az ágyán, egyik karját a feje alá téve. Hyungwont látványosan magába szippantotta az a ragadós, vattacukor illatú és sűrű, rózsaszín köd, amit az emberek szerelemnek csúfolnak. Annyira összejátszott minden, Hoseok is majd kifolyik a küszöb alatt a szerelemtől, le se tudja venni a szemét a gyönyörű srácról, mást pedig, akihez egy kicsihez is közelebb lenne Hyungwon, nem látott. Nem érti, miért nem jöttek még vissza az emlékei.

Természetesen megeshet, hogy nem abba az emberbe szeretett, aki miatt emberré lett, de pont amiatt, hogy ennyire ritka az ilyen, hiszen Minhyuk volt az első angyal, ő meg lényegében Hyunwoo karjaiba hullott, nehezen tudta elképzelni, hogy most másként legyen – pedig nagyon úgy nézett ki a jelenlegi helyzet. 

- Bejöhetek? – nézett be az ajtón Jooheon, de válaszra se várva belépett a szobába, egy jó nagy bögre teával a kezében. Leült Kihyun mellé az ágyra, és a térdére tette egyik kezét, az alacsony angyal pedig mélyet sóhajtott, ahogy lassacskán átvette az aggodalom helyét a nyugalom, bár teljesen még így sem tűnt el. – Hyungwonon agyalsz? – válasznak csak egy bólintás érkezett, majd felült a fiú, és a teájáért nyúlt. – Kissé tényleg aggasztó a helyzet, hiszen majdnem fél év eltelt, mióta lejött. Én is azt hittem, hogy Hoseok lesz az, Minhyukból kiindulva, de-

- Hát ez az! – csattant fel Kihyun, majdnem kiöntve a teát. – Fogalmunk sincs, hogy ki miatt jött Hyungwon a Földre. Komolyan, azt is megkockáztatom, hogy nem is az az oka a szárnyvesztésnek, mint Minhyuknál…

- Arról már tudnánk – könyökölt térdére Jooheon. – Nem tudom miért, de az az érzésem, hogy nem is olyan sokára megtudjuk, hogy ki is az, aki miatt Hyungwon elvesztette a szárnyait…

*

- Gyerekek, esküszöm, rosszabbak vagytok, mint a tizenéves szerelmes kis tini lányok – fintorgott a jegyzeteiből egy pillanatra felnézve Minhyuk, ahogy Hyunwoonak támaszkodott. – Eddig azért bukott meg a vizsgákon sorozatosan, mert bokros teendőire hivatkozva simán csak semmittevéssel ütötte el az idejét, most meg azért, mert halmazállapotot vált a ténytől, hogy Hyungwon lélegzik. Komolyan, jobb volt, amíg nem feküdtek le egymással… Addig az idétlen kuncorászáson kívül normális emberi kommunikációra is képesek voltak – lapozott egyet a jegyzeteiben.

- Komolyan, eddig azért köszörülted rajtunk a nyelved, mert nem feküdtünk le, most meg azért, mert igen – méltatlankodott egy pillanatra felocsúdva Hyungwon csodálásából Hoseok. – Hyunwoo, csinálj már vele valamit, a te csajod! – ekkor egy füzet repült Hoseok irányába, de ezúttal kikerülte. – Kísértetiesen hasonlít ez a jelenet egy korábbira, szerinted nem, Minhyuk?

- Nem értem, miről beszélsz – válaszolt a szőke rá se pillantva szaktársára, Hyunwoo pedig csak fejcsóválva, mosolyogva sóhajtott egyet.

- Édes, le akarom vágatni a hajam és mielőtt kérdeznéd, igen, Jihye fogja levágni a hajam, és nem, valóban nem mennék el inkább fodrászhoz. Jihye jegyzetekért cserébe megcsinálja, mert nincs meg egy első éves tárgya, hát hülye leszek fizetni érte – Hoseok kezeit karba téve, fintorogva nézett el szerelméről, amiért nem tudott ellenkezni ezzel az érvvel.

- De ott akarok lenni, leszarom, hogy a volt barátnőm – pufogott tovább, Hyungwon pedig csak elmosolyodott barátja gyerekességén, és adott egy puszit az arcára, amitől az összes rosszkedv elszállt Hoseokból, és mosolyogva hajolt a gyönyörű fiúhoz, hogy tarkójánál fogva gyengéden magához húzza egy hosszabb csókra.

- Esküszöm, csónakkal fogok közlekedni – jelent meg az asztaluknál az éppen emlegetett személy. – Hoseok, ekkora nyáltengert még akkor sem láttad körülötted, amikor velem voltál – mosolyodott el a feltűnően szép lány, Hoseok ex barátnője, Jihye. – Hyungwon, akkor pénteken ráérsz? Aznap nincs vizsgám.

- De ott leszek én is! – szólalt meg Hoseok, kicsit erélyesebben a kelleténél, mire Hyungwon belecsípett a combjába. – Áu! Ezt most miért kaptam?! Majd gondoltad, hogy ölbe tett kézzel fogom végignézni, ahogy ellop tőlem? – háborodott fel, de egy nevetés félbeszakította. – Most mi olyan nevetséges? – vetette oda foghegyről a lánynak.

- Jaj, Hoseok – nevetett tovább Jihye. – Pontosan olyan féltékeny típus maradtál, amilyen voltál – mosolygott jókedvűen. – Sok kitartást hozzá, Hyungwon.

- Megvan, ne aggódj – vigyorgott a magas fiú. – Akkor pénteken öt óra körül? Én még kettőkor vizsgázom, az maximum egy óra, de az legalább kettő, amíg meggyőzöm ezt az idiótát itt mellettem, hogy téged jobban érdekel a barátod, mint én, és engem meg senki más nem érdekel rajta kívül – csókolt finoman Hoseok nyakára Hyungwon.

- Persze – nevetett Jihye –, amennyiben nem zavar titeket, hogy a barátom is körülbelül akkor ér vissza – Hyungwon csak nemet intett a fejével. – Csodálom a türelmed, Hungwonie, én ilyenkorra már hatszor leütöttem anno.

- Mennyivel szebb életünk volt nekünk akkoriban! – sóhajtott drámaian Minhyuk. – Kevesebb nyálba fulladásos haláleset történt…

- Jó ég, Minhyuk, fel se ismertelek szőkén! – fordult meg hirtelen a lány, és ölelte meg a fiút. – Ti mióta vállaljátok fel, hogy együtt vagytok?

- Nem hiszem el, hogy még neki is elmondtad! – akadt ki teljesen Hoseok. – Jó, nem érdekeltek, a szobámban leszek, ha esetleg valakinek hiányoznék – ezzel pedig fogta magát és elviharzott, a többiek pedig döbbenten néztek utána.

- Ez mióta menstruál? – nézett utána Jihye meglepődve. Ez még neki is teljesen új volt.

- Nem tudom, de jobb, ha utána megyek – sóhajtott fel Hyungwon. – Akkor pénteken, ötkor! – intett a lánynak és a többiektől is elköszönt.

Negyed órán belül a kollégiumba ért Hyungwon is, de alig lépett be a szobába, máris az ajtóra kenve találta magát, és Hoseok éhesen falta az ajkait.

- Már azt hittem, sosem jössz utánam – vigyorgott bele a heves csókba, kissé rá is harapva Hyungwon alsóajkára, aki mostanra ébredt fel első döbbenetéből annyira, hogy ellökje magától szobatársát.

- Te szerencsétlen, én azt hittem, komolyan megsértődtél – nézett rá fél percig, a düh csak minimális mértékben csillogott szemeiben, hogy helyét pár másodperc múlva valami egészen más vegye át. – Ezért megfizetsz – lökte le az ágyra Hoseokot, hogy fölé másszon, és pár percen belül már nem akadályozta őket se ruha, se semmi más abban, hogy az alacsonyabb véghez vigye a tervét, aminek érdekében cselhez folyamodott. 

Minhyuk utánuk ment, de elég volt a folyosóra érnie, hogy rájöjjön, nem volt ezeknek semmi baja, csak Hoseok már megint megkívánta az angyalkáját.

- Elképzelésem nincs, hogy tud még járni a srác – ült le az íróasztalához Minhyuk, miközben Hyunwoo épp úgy csinált a szobájukban lévő konyhának csúfolt kis lyukban, mint aki épp főz; valójában csak az instant pizzát melegítette meg a mikróban. 

- Szerintem nem is kellene elképzelned. Épp elég, hogy ezelőtt három évvel elvesztetted a szárnyaidat. Csodálom, hogy a hét főbűnt még nem követted el – tette ki két tányérra a felszeletelt pizzát Hyunwoo és vitte ki a szobában lévő asztalhoz.

- Hát, a paráznaság és a mohóság már kipipálva. De mind a kettő a te hibád, ha úgy nézzük, én ártatlan vagyok. Kellet neked a szekrénynek vágni és olyan erőszakosan megcsókolni – vont vállat Minhyuk ahogy beleharapott a pizzájába.

- Abban semmi erőszak nem volt, maximum, amikor próbáltalak lefejteni magamról, mert annyira belém kapaszkodtál – mosolyodott el Hyunwoo incselkedve.

- Nem tetszett?

- Azt nem mondtam-.

- Akkor csitt – hajolt át az asztal felett Minhyuk és nyomott egy rövid puszit párja szájára, hogy aztán tovább panaszkodhasson arról, hogy mennyire nem fog sikerülni a másnapi vizsgája. 

*

- Uram, jó lesz ez így? – szemlélte aggódva az eseményeket már nem csak Uriel, de Michael is. – Hiszen Hyungwon…

- A bűn az bűn, kedves Michael. Hiába volt legkedvesebb angyalaim egyike, bűne súlyosabb, mint eddig gondoltátok, nézzétek meg jól – intett egy pont felé az Úr, nem messze Hyungwonéktól. Mindkét angyal arca meglepettségről árulkodott.

- Uram, én benned sosem kételkedem, viszont Hyungwont féltem, főleg hogy…

- Ne féltsd őt, Uriel! Nem véletlenül ember az, akitől óvni akarjátok, még ha eredendően nem is emberi a lénye.

- Biztosan szükség van a büntetésedre, Uram? – próbálta óvni legkedvesebb volt tanítványát Uriel.

- Itt nincs szó az én büntetésemről. Elég büntetés számára az emlék, és az emlékeinél egy kevéssel több tudás. Ha a tudással pedig valaki nem él vissza, akkor jogosan él az emlékkel, hogy egykoron angyal volt.

*

Lassan egy órája feküdt az ágyán Hyungwon, kezében a jegyzetekkel, de legalább fél órája már egy betűt sem olvasott belőlük egyrészt, mert ez már semmit nem segített az eddigi tanulásnak és tudásnak aligha nevezhető féléves teljesítményéhez, másrészt pedig, ha akart volna sem tudott volna figyelni a szobában szabályos köröket leírva keringő Hoseoktól.

- Mondd, nem fáradtál még el? Mert én már lassan elszédülök tőled – tette le maga mellé végérvényesen azt a papírhalmot, amit egészen idáig szorongatott.

- Nem hiszem el, hogy te nem vagy ideges a vizsgádtól! – fordult majdnem hisztérikus hangsúllyal Hoseok a párjához.

- Persze, mert te ettől vagy ideges, nem attól, hogy mi lesz, ha esetleg hirtelen szerelembe esek a gyönyörű Jihyével a nagy hajvágás és festés közepette…

- Szóval szerinted tényleg gyönyörű – sóhajtott egyet Hoseok lemondóan, Hyungwonnál pedig ez volt az utolsó csepp a pohárban, és a karjánál fogva rántotta le maga mellé, egyúttal fordította is maga alá Hoseokot.

- Nem gondolom, hogy lenne bármi okod a féltékenységre, Hoseok – nézett a fiú szemeibe, de a düh mellett némi hamis fény is megcsillant a szemeiben. – Gyanítom nem tűnt fel az sem, hogy az elmúlt fél óra alatt, amíg te félmeztelen köröztél a szobában, bele sem néztem a jegyzeteimben, de még – fogta meg Hoseok kezét és vezette mellkasára – a szívroham is kerülgetett a látványodtól. Mondd már el nekem, hogy miért hiszed azt, hogy rajtad kívül kellene bárki más is?

- Jihye mégis csak lány és…

- Jó, akkor évődj ezen, de én nem hallgatom a hülyeséged. Mentem vizsgázni, utána Minhyukékkal leszek, ha kellenék – kapta fel a jegyzeteit Hyungwon és kiviharzott a szobából, de a kollégium földszintjén megállt az egyik sarokban és karba tett kézzel csak várt. 

Két perc elteltével halvány mosoly jelent meg ajkai szegletében, ahogy futó lépteket hallott a folyosó felől, majd amikor megtorpant a ziháló alak a kollégium portájában, mögé sétált és összefonta az ujjaikat.

- Sokáig tartott, mire leesett – mosolygott ragyogóan az alacsony, barnás hajú fiúra, aki csak egy apró csókot adott Hyungwon ajkaira és elindultak a vizsgára.

*

- Pontosan olyan vagy, mint Minhyuk – ment Hoseok bosszankodva Hyungwon mellett zsebre tett kézzel. – Parázik, meg rinyál, hogy meg fog bukni erre kijön, ötös.

- Hé, mondtam én egy szóval is, hogy meg fogok bukni, vagy azt, hogy nem lesz ötös? – vigyorgott a magas fiú. – Paráztam persze, mert még nem vizsgáztam ennél a tanárnál, egész évben semmi érzelem nem ült ki az arcára, honnan az égből tudhattam volna, hogy nem fog ránézésre kivágni egy „találkozunk a következő vizsgaidőponton” című felkiáltással?

- Ch, azt még nagyképű is. Tudod… - torpant meg hirtelen Hoseok, ezzel megállásra késztetve Hyungwont is, majd szembefordult vele és egészen addig közeledett felé, amíg Hyungwon azt nem vette észre, hogy nincs hová menekülnie, hiszen falba ütközött a háta. – Korrepetálhatnál néha, hátha jobban teljesítenék a vizsgákon – hajolt egészen közel Hyungwon arcához az alacsonyabb.

- De… nem is egy szakon vagyunk – pislogott rá ártatlanságot színlelve hatalmas, csokoládébarna szemeivel Hyungwon, de Hoseok csak gyalázatosan elvigyorodott.

- Dehogynem – hajolt ajkaihoz egészen közel. – Vizsgaidő-szakon – csókolta meg párját az alacsonyabb, Hyungwon pedig belevigyorgott a csókba, ahogy átkarolta a kisebb nyakát. Nem vették észre, ahogy kinyílt a mellettük levő ajtó, de Jihye sem szólt nekik, csak mosolyogva, az ajtófélfának dőlve nézte őket, egészen addig, amíg Hyungwon fel nem nyöszörgött, ahogy Hoseok belemarkolt a magasabb fenekébe.

- Én igazán nem akarom megszakítani a kellemes elfoglaltságotok – szólt közbe vigyorogva Jihye, mire Hoseok elhajolt Hyungwon nyakától, de az öleléséből nem engedett –, de gondoltam szólok, hogy ne az ajtóm mellett dugjatok, ha lehetséges. 

- Féltékeny vagy, mi? – vigyorgott Hoseok, mire Jihye csak egy szemforgatással válaszolt.

- De még mennyire – csöpögött a szarkazmus Jihye hangjából, Hyungwon pedig felnevetett és adott egy rövidke csókot Hoseok ajkaira, aztán követte a lányt a szobájukba. – Na akkor édes, sötétbarna, ahogy megbeszéltük, ugye? 

- Ahha, meg egy kicsit rövidebbre, de nem sokkal – ült le a szobába már előre kikészített székre Hyungwon, és máris landolt a nyakában két törölköző, Hoseok pedig árgus szemekkel figyelte Jihye összes mozdulatát.

- Így jó lesz? – tartott egy tükröt Jihye Hyungwon elé nagyjából tizenöt perc múlva, Hyungwon pedig hátranézett Hoseokra, aki elmosolyodva bólintott. – Akkor most jön a festés, az legalább egy óra.

- Hoseok, addig veszel nekem egy kávét? Mindjárt elalszok… meg kicsit fáj a hátam is, már délelőtt óta…

- Főzhetsz itt is, és akkor nem kell itt hagynod Hyungwont – vigyorgott Jihye, de Hoseok élet a lehetőséggel. Ő ugyan biztos nem hagyja itt Hyungwont egy percre sem. Hiába, a féltékenység, az féltékenység marad.

- Édes, már megint fodrászszalonná alakítottad a szobádat? – lépett be körülbelül háromnegyed órával később egy nem túl magas, világosbarna hajú srác, majd Hyungwonhoz fordult és kezet nyújtott neki. – Im Changkyun.

- Chae Hyungwon – fogadta el mosolyogva a jobb kezet, de ahogy megfogta a kezét erős fájdalom nyilallt a hátába.

- Áh, akkor tőled kapja az asszony a jegyzeteket a fodrászkodásért cserébe – mosolygott Hyungwonra, aki csak bólintásra volt képes, ahogy viszont felnézett a srácra erős fejfájás fogta el, és képek rohamozták meg az agyát. 

Az első repülése, a tanórák, amikre Urielhez és a többi angyalhoz járt, a hatalmas, törtfehér szárnyainak az emléke, az érzés, amikor először kijelölték őrangyalnak, az érzés, amikor Im Changkyunt megpillantotta. Amikor Im Changkyunt megmentette egy autó elől, Changkyun mosolya, nevetése, szemei, az első részeg estéje, az első barátja. Az érzés, amikor Chae Hyungwon beleszeretett Im Changkyunba.

A tudat, hogy Im Changkyun az a fiú, aki miatt elvesztette a szárnyait.

A tudat, hogy ez a fiú szintén Lucifer fia, csak ő sosem volt angyal, csupán egy ember.

- Hyungwon… édes, baj van? – ment oda hozzá Hoseok, Hyungwon pedig nem mert ránézni, csak kényszeredetten elmosolyodott.

- Csak… megfájdult a fejem… - mondta erőtlen hangon, Jihye pedig már nyújtotta is a fájdalom csillapítót, amit Hyungwon elfogadott bár pontosan tudta, hogy semmi hatása nem lesz. 

Jihye lemosta Hyungwon haját, majd megszárította, Hyungwon pedig odaadta a jegyzeteit, aztán elhagyták a szobát. Visszaérve a saját szobájukba Hyungwon leült az ágyára arcát a kezeibe temetve. Fájt a háta, a feje, a szíve, a lelke… Újra érezte, mindent érzett, amit akkor. Érezte, hogy Changkyun nem csak egy ember a sok közül, érezte, hogy szerelmes, tudta, hogy miatta vesztette el a szárnyait, amikor pedig felnézett Hoseok aggódó szemeibe, kitört belőle a zokogás.

- Hyungwon, édes…

- Ne haragudj – ennyit mondott Hyungwon, mielőtt kirontott a szobából, ki a kollégiumból és meg sem állt egészen régi lakhelyéig, ahol a mosolygós Kihyun nyitott ajtót, de amint megpillantotta a magas fiút, rögtön behívta, Hyungwon pedig meg sem állt Jooheon szobájáig, ahol a fiú karjaiba vetette magát és az eddiginél is keservesebb zokogás rázta meg a fiú testét.

- Hyungwon… mi történt? – lépett be Kihyun aggódva a szobába.

- Miatta… miatta vesztettem el… Changkyun… Jihye barátja… Hoseok… Nem tudom, nem értem… szeretem… Kihyun, nagyon fáj… minden annyira… annyira fáj minden…

Ennyiből is megértette Kihyun és Jooheon is. Megtörtént. Beszélt Hyungwon azzal, aki miatt elvesztette a szárnyait és visszajöttek az emlékei. 

- Hoseok… tudja? – csak egy fejrázást kapott válaszul. – Felhívom Minhyukot, hogy beszéljen vele. 

*

- … és elrohant, fogalmam sincs, hol keressem – túrt idegesen a hajába Hoseok, ahogy mesélt Minhyuknak, akinek abban a pillanatban rezgett fel a mobilja.

- Hyunwoo, főzz egy teát, kérlek, igen? – szólt bele a telefonba. – Oh, basszus… sejtettem. Hogy van? Oh, a fenébe. Igen, ő itt. Mit mondjak? Mindent? Nincs… jó, megmondom. Vigyázzatok rá – tette el a telefonját Minhyuk, majd leült az ágyára.

- Ki volt az? Hyungwon? Hol van? Jól van? – záporoztak Hoseok kérdései, de Minhyuk csak sóhajtott egyet, majd arrébb csúszott az ágyon.

- Ülj le mellém és nagyon figyelj rám. Ne kérdezz közbe, majd a legvégén – megvárta amíg Hoseok leül mellé, aztán sóhajtott még egyet. – Először is, Kihyun hívott, náluk van Hyungwon, de… nem, nincs jól… nagyon nincs jól…

- Mi történt vele?

- Mondtam, hogy ne szakíts félbe – szólt rá erélyesebben Minhyuk, majd amikor Hyunwoo visszajött a konyhából, csak akkor kezdett bele a mesélésbe. Bármit kérdezek, csak bólints vagy ints nemet a fejeddel, oké? – Hoseok bólintott. – Helyes. Nos… emlékszel Hyungwon sérülésére, ugye? Nekem is pontosan ugyanolyan sebem van a hátamon, ugyanott. Az igazság az, hogy… se én, se Hyungwon nem vagyunk emberek, ne! Ne szólj közbe, emlékszel? – bólintás. – Helyes. Igazság szerint, én is és ő is, bukott angyalok vagyunk. Olyan bűnt követtünk el, amiért szárnyvesztés járt. Az a seb, illetve heg a hátunkon a szárnyaink helye. Tudom, nehéz elhinni, de muszáj elhinned, nézd! – húzta fel a hátán pólóját Minhyuk és hátat fordított Hoseoknak, aki elsápadva nézte a teljesen ugyanolyan hegeket, mint amilyenek Hyungwonnak vannak.

- Mi… mi volt a bűnötök? – kérdezte bátortalanul Hoseok, de Minhyuk nem szólt rá.

- Szerelmesek lettünk. Egy emberbe. Csak a büntetés része a szárnyvesztés mellett az emlékezet vesztés. Hyungwon se és én sem emlékeztünk arra, hogy angyalok voltunk, se arra, hogy miért vesztettük el a szárnyunkat. Csak akkor nyertük vissza az emlékezetünket, ha beszélünk azzal, aki miatt elvesztettük a szárnyunkat. Én… én Hyunwoo miatt vesztettem el a szárnyaimat, Hyungwon pedig…

- Miattam… igaz? Miattam vesztette el a szárnyait. Vagy… vagy nem? – kérdezte Hoseok teljesen lesokkoltan.

- Hoseok… az a helyzet, hogy… nem. Nem miattad vesztette el a szárnyait – felelte Minhyuk lehajtott fejjel. – Az emlékezet visszanyerése erős fejfájással, szédüléssel és hányingerrel jár. Mindemellett a heg is fáj a hátunkon. Fájt mostanában Hyungwon feje?

- Ma… alig egy órája… az a srác… Jihye barátja. Ahogy kezet fogtak, Hyungwon szédülni kezdett és fájt a feje… - suttogta Hoseok maga elé meredve.

- Most beszéltek életükben először, ugye? – Hoseok csak bólintott. – Akkor… akkor ő az. Miatta vesztette el a szárnyait.

- Akkor… Hyungwon most… őt szereti, igaz? Ő a szerelme. Én pedig… - csuklott el Hoseok hangja és kezeibe temette arcát. – Én csak úgy vagyok… 

- Hoseok, ez nem igaz – ölelte át Minhyuk. – Nem, ezt felejtsd el gyorsan. Az való igaz, hogy szereti, hiszen az emlékekkel az érzések is visszajöttek, de azok az emlékek és érzések, amiket itt, a Földön szerzett, nem tűntek el – magyarázta Minhyuk. – Az… az, hogy ez így alakult a büntetése része, ugyanis… huh, ezt nem tudom másképpen mondani. Changkyunt ismerem, régebbről… még angyal koromból. Changkyun… ő… Ismered az angyalok mitológiáját, ugye?

- Azt ne mondd nekem, hogy Changkyun maga a Sátán, mert akkor komolyan eret vágok… - morogta erőtlen hangon Hoseok.

- Nos… nem maga a Sátán, de… a fia. Changkyun Lucifer és egy asszony szerelméből született… Changkyun ezért lett ember, mert az emberi vonások sokkal erősebbek benne. Viszont… Lucifernek született még egy fia… egy angyaltól… az a gyermek Hyungwon. 

- Na nem, ezt már nem veszem be. Olyan nincs, hogy én a Sátán fiába szerettem bele halálosan. Ezt nem tudom elhinni – állt fel az ágyról Hoseok, és vörös, könnyáztatott szemeivel a barátaira nézett. 

- Hoseok, hallgass meg, az ég áldjon meg! Hyungwon angyal volt, mert benne azok a vonások erősödtek meg, azonban a kétkedését megőrizte, mint rossz vonás. Az, hogy szerelmes lett egy emberi lénybe… csak súlyosbította a helyzetét… pedig az Úrnak kedves volt Hyungwon…

- Akkor miért hagyja szenvedni? Miért? Aki kedves számunkra, azt óvjuk, védjük, minden fájdalomtól, nem pedig eltaszítjuk magunktól! – tajtékzott Hoseok.

- Ne vele ordítsd, idióta! – kelt fel Hyunwoo is. – Örülj neki, hogy elmondjuk mi a helyzet és nem hagyjuk, hogy azon szenvedj, hogy mi történt Hyungwonnal! Igen, másba szeretett bele odafent, de idelent te volt ál az, te szerencsétlen gyökér, akibe beleszeretett! Eshetett volna Changkyun ölébe is és akkor most epekedhetnél utána, de sose kapnád meg! Ami az égben elrendelt szerelem, az nem szakad meg. De Hyungwont szándékosan nem hozzá küldte az Úr! Úgyhogy most lenyugszol öcsém, és meghallgatod, hogy mit mond Minhyuk, és még egyszer ne merészeld vele szemben felemelni a hangod! – ült vissza Minhyuk mellé Hyunwoo.

- Édes, erre nem volt semmi szükség…

- De volt, mert ez a szerencsétlen nem látja az összefüggéseket…

- Jó, elég. Hoseok, ülj vissza és hallgass meg, kérlek – nézett az alacsony srácra Minhyuk, Hoseok pedig úgy tett, ahogy kérték tőle. – Lényegében… igaza van Hyunwoonak. Több okból sem teljesedhet be ez a szerelem. Hyungwon és Changkyun féltestvérek, ha azt nézzük. Az pedig, hogy megismert téged… Terve van ezzel az Úrnak. Viszont… van egy hátulütője a dolognak. Erre Hyungwonnak is rá kell jönnie. Ha ő erre nem jön rá magától, akkor el kell engedned. De tudnod kell – fogta meg Hoseok kezét Minhyuk. – Hyungwonnal most nem beszélhetsz jó ideig. Jó kezekben van Kihyunnál és Jooheonnál. Mindketten angyalok és ők azért vannak, hogy vigyázzanak Hyungwonra. Rájuk pedig mindennél nagyobb szüksége van most Hyungwonnak, hiszen… most ő szenved. Nem csak fejfájás, és szédülés… neki most… majdhogynem kettéhasadt a szíve. Mert mindkettőtök felé húzza és… ezért rohant el. Nem tud úgy a szemedbe nézni, hogy lehet, mást szeret. Hagyj neki időt. Tudom, hogy nehéz, de… ismerem Hyungwon szívét. Csak hagyj neki időt…

*

- Jól mondta az Úr, jó kezekben van Hyungwon – mosolyodott el Uriel. 

- Elvégeztetett, az Úr most megpihen. Most először a döntés Hyungwon kezében van. A büntetés beteljesedett, már csak Hyungwonon múlik, hogy a láncok elengedik-e a szívét, vagy sem…