Dream Glow ~ 3. fejezet

Most, hogy már hárman voltak, Jimin sokkal jobban érezte magát. Kezdte visszaszerezni az iskolai hírnevét, viszont leszokott arról, hogy minden lánnyal randizzon - jobban mondva, eggyel sem randizott. 

Újabban elérhetetlenként ismerték, akinek a szívébe csak a barátai fértek be, senki más, így egyre több olyan diák próbált a közelébe férkőzni, “barátkozás” céljából, akiket sosem látott, nem hogy ő, de se Taehyung, se Jungkook. 

Ez például marhára nem hiányzott neki, sem a “régi” életéből, sem a mostaniból - a hamis barátok, akikkel egészen addig voltak világi nagy haverok, ameddig volt pénz, hírnév és csillogás. Ilyenekből bőven kijutott neki az alatt a nyolc év alatt, végül megtanulta, hogy rajtuk kívül mindenki csak a pénzeszsákot látja bennük, meg a fél perc hírnevet, hogy igen, ő bizony Park Jimin barátja, vagy esetleg éppen barátnője volt. Az ő kis naiv lelkét a kezdetleges időkben ez inkább csak tönkretette, sem mint hogy építette volna. 

Éppen ezért is fintorgott kezdetben Jungkook ötletére.

- Kérlek, megígértem a haveromnak, hogy elmegyek a meccsére, de nincs kedvem egyedül menni.

- Nekem meg egyáltalán nincs kedvem menni Kook. Sosem vonzott igazán a kosárlabda, és nem hiszem, hogy pont ez a meccs lenne a sorsdöntő fordulat az életemben - mondta ezt egy unalmas szombat kora esti időpontban Jimin. - Hívd el Taehyungot, ő biztos szívesen megy veled.

- Nem jó, szobafogságot kapott, mert hármas lett a matek dolgozata, egész hétvégén nem mehet sehova - szontyolodott el Jungkook. - Meg különben is, igazából…

- Igazából? - húzta fel a szemöldökét Jimin, ahogy meglátta pirosló arcát szobatársának, pedig legjobb tudomása szerint most semmi zavarbaejtő dolgot nem csinált. Akkor pedig valószínűleg drága barátja felelőtlenül ígérgetett valakinek valamit, amibe őt is bevonta a tudta nélkül.

- Igazából, a haveromnak egyszer meséltem rólad, és azt mondta, hogy szívesen megismerne, én pedig megígértem, hogy eljössz velem… - hajtotta le a fejét. - Ne haragudj.

Jimin csak megforgatta a szemeit; nem haragszik ő, csak megint el lett felejtve, hogy megkérdezze a véleményét erről, és az utolsó pillanatban lett kész tényként tálalva az ígéret, ami miatt úgy sem fogja visszautasítani, hiszen nem akarja se kellemetlen helyzetbe hozni a barátját, se hazugságba kényszeríteni, hogy találjon ki valamit, hogy miért nem megy. 

- Esküszöm, egyszer még lenyakazlak ezért – sóhajtott egy nagyot Jimin, miközben megdörzsölte arcát tenyereivel. – Mikor kezdődik a meccs?

- A meccs az nyolckor... – hagyta nyitva a mondatot Jungkook, Jimin pedig megforgatta szemeit, ahogy látta, hogy a fiatalabbnak ismét rózsás foltok jelentek meg az arcán.

- Aha. És te mit mondtál a haverodnak, mikorra érünk oda? – emelte fel egyik szemöldökét Jimin, ahogy feltápászkodott az ágyról.

- Nem mondtam, hogy sokkal korábban érünk oda, csak fél nyolcat mondtam, de addigra már bent lesznek úgyis az öltözőben, szóval majd csak a meccs után tudlak bemutatni neki – suttogta még mindig a magasabb, és már látszott rajta, hogy a sírás határán volt.

- Kook – fújta ki az eddig bent tartotta levegőt az alacsonyabb, és odament a másik elé. – Mondtam, hogy nem haragszom, nem? – bizonytalanul bólintott a kisebb. – Akkor meg ne legyél már ennyire kétségbe esve. Nem mondom, hogy örülök neki, hogy nem szóltál hamarabb, de elmegyek veled, mert fontos vagy nekem – Jungkook felnézett a szemeibe, de gyorsan el is kapta a pillantását. – Fontos, hogy te szavahihető ember maradj, hiszen te világ életedben egy őszinte ember voltál, nem akarom, hogy ez már most megváltozzon – úgyis meg fog változni később, de most egy kicsit még abba az álomba akarta ringatni magát Jimin, hogy nem miatta romlott el minden köztük. – Na, vedd a cipődet, kölyök, mert busszal így is több mint húsz perc, mire odaérünk, és már lassan hét óra – ölelte meg Jungkookot, beleborzolt a hajába, és elengedte a fiút, amikor az már nem szipogott.

Fél nyolckor már ott álltak a lelátó első sorában, Jungkook pedig nagyon izgatott volt, hogy hyungjával találkozhat. Jimin nem tudott rájönni, hogy mégis ki lehet a fiatalabb haverja, mert végig csak „hyungként” hivatkozott rá, de ezzel csak jobban ködösített, hiszen Jungkooknál szinte mindenki idősebb volt.

- Most, hogy itt vagyunk, igazán elmondhatnád, hogy mégis kik játszanak egymás ellen – szusszant egyet Jimin, és inkább leült a helyére.

- A BPF játszik az SST-vel  - mondta oda sem pillantva Jungkook, és szinte már pattogott egy helyben.

- Aha, vágom – nézett rá hitetlenül Jimin és felkuncogott, hiszen ez neki nem mondott semmit.

- Jaj, már – dobbantott egyet Jungkook és az idősebb felé fordult. – A Bulletproof játszik a Seoul Sport Teammel – magyarázta, mire felkapta a fejét Jimin. Bulletproof...?

- Jól sejtem, hogy mi a BPF-nek szurkolunk, ugye? – kérdezte reménykedve az idősebb, hiszen ez talán azt is jelentheti, hogy találkozik valakivel, aki kötődik a BTS-hez, aki kötődik... hozzájuk.

- Igen-igen, nézd! – kiáltott Kook, és már mutatott is az egyik kijárat felé, ahol felsorakozott a két csapat, és a hangosbemondóban is felzendült a kommentátor hangja, aki köszöntötte a nézőket, és már mutatta is be a két bevonuló ellenfelet. – Ő az, ott, a csapatkapitány, az az alacsony, Hyung! – mutatott lelkesen kiáltva Jungkook a 7-es mezben játszó fiú felé és integetett olyan vehemensen, hogy majdnem átesett a kordonon, mire a kosaras csak felemelte a fejét és eleresztett egy félmosolyt, majd visszaintett neki.

Jiminnek pedig kihagyott egy ütemet a szíve. Vagy tizet. Ott állt tőle pár méterre Min Yoongi teljes valójában. Amikor ez realizálódott benne, olyan iramban próbálta behozni a lemaradást a szíve, hogy hirtelen megszédült, és ő is majdnem átesett a kordonon, ahogy nekicsapódva, hitetlenül, hatalmasra kerekedett szemekkel ingatta a fejét.

- Ő? – kérdezte Kookot, szinte rákiáltva. – Ő a te hyungod? – jártatta Yoongi és Kook között a szemeit szájtátva. Nem akarta elhinni. Fogalma sem volt, hogy vele hogyan is találkozhatna, a többiekkel már nagyjából eltervezte, hogy hogyan is férkőzhetne hozzájuk, de Yoongihoz... És ő még majdnem dühös lett Kookra, hogy elrángatta!

- Igen! Ugye milyen menő? – nézte áhitattal és kisebb pírral az arcán a kisebb a csapatkapitányt, és innentől kezdve se ő, se Jimin nem vették le a szemüket a fiúról.

Annyira... annyira boldog volt Jimin. El sem hitte, hogy végre egy lépéssel megint közelebb került, hogy összeszedje a csapattársait, és eszébe jutott hogy őt egyébként is körülbelül ilyenkor ismerte meg, de fogalma sem volt, hogy hogyan és milyen körülmények között. Képtelen volt levenni a szemét a fiatal, szélsebesenfutó fiúról, akinek annyira precíz volt a labdavezetése és a ziccere, amennyire pontosnak még sosem látta az elmúlt nyolc év alatt.

Egy pillanatra elgondolkodott Jimin, ahogy Yoongi már a második három pontos kosarat dobta be. Az idősebb fiúról mind tudták, hogy szeret és tud is kosarazni, de valahányszor kérdezték interjúkon, műsorokban, vagy ha csak beszélgettek is egymás között erről, mindig azt mondta, hogy ő világ életében a zenével akart foglalkozni – producerként, vagy dalszöveg íróként esetleg zeneszerzőként, mindegy volt, csak a zenéhez köze legyen –, és Jimin, most, hogy itt állta kordon mellett és látta Yoongi szemében a szenvedélyt, ahogy koncentrált a csapattársaira, egyszerűen nem értette.

Miért nem lett Yoongiból világhírű kosaras? Miért hagyta ott a sportot, mikor még egy szigorú sportkritikusnak is feltűnt volna, hogy Yoongi kivételes tehetség?

Jimint fájóan csapta arcul a valóság – mert itt a BTS még gondolat sem volt, nem hogy álom.

Valószínűleg ekkor, nyolc évvel korábban, Yoongi valóban azt tervezte, hogy profi sportoló lesz, és meghódítja a világot... Jungkookkal az oldalán.

Ácsi. Hogy mi van?!

- Szia Apróság – mosolygott szélesen Yoongi, és egy apró puszit adott Jungkook ajkaira. Jungkook ártatlan, tiszta ajkaira!

- Szia, hyung... – vörösödött el Jungkook annyira, hogy félő volt, menten agyvérzést kap a fiú. – Szóval... Ő az, akiről meséltem neked, hyung, ő itt Jimin.

- Áh, te vagy a híres Jimin hyung? – vigyorodott el Yoongi, ahogy Jimin döbbent valójára nézett. – Kookie rengeteget áradozott már rólad – nyújtotta a kezét egy kézfogásra az idősebb, Jiminnek pedig leesett az álla.

Sokat áradozott? Híres Jimin hyung? Végül, és nem utolsó sorban pedig Kookie? Kookie?! Hát mi a szentséges atyaúristen történik itt?

- Heló – fogadta el Yoongi kezét Jimin, bár még mindig nem ébredt fel a döbbenetből, főleg amikor Kookie (!) szégyenlősen, irulva-pirulva, enyhén meglökte könyökével a kosaras fiú kezét, majd az arcát beletemette a másik nyakába. Jimin teljesen elvesztette a fonalat.

Mi a fenét nem vett még észre az elmúlt nyolc évben?

Gondolataiból a félidő lejártának a jelzése ébresztette fel, Yoongi pedig intett neki egyet, Jungkooknak ismét az ajkain landolt egy puszi, majd visszakocogott a csapattársaihoz.

- Jimin...

- Ne! Most ne, Jungkook – fordult vissza a meccshez Jimin, és most már nem az ámulattól nem szólt a fiatalabbhoz, hanem a mérhetetlen... csalódottságtól. Csalódott magában. Kook elvileg a legjobb barátja, erről mégsem szólt neki, egészen biztos, hogy nem szólt neki, mert akkor Jungkook nem reagált volna így, ahogy, és meg se lepte az ő reakciója. Nem bírta tovább. – De úgy mégis, mi a fenét gondoltál, Jungkook? – fordult ingerülten a fiatalabbhoz, és őszintén meglepődött, ahogy a fiú nem a korlátnak támaszkodva, hanem a székére roskadva, tenyereibe temetett arccal sírt. Nem is sírt, zokogott. – Kook... – sóhajtott egyet Jimin, aztán még százat, majd leült mellé, és vállára tette a kezét.

Jungkook nem hogy megnyugodott volna ettől a mozdulattól, még jobban rákezdett, mire Jimin felpattant mellőle és elindult ki a csarnokból. Életében nem sietett még ennyire a büfénél, mert érezte, hogy Jungkook most iszonyatosan megijedt, és ahogy megkapta az üveget, szinte rohant vissza a fiúhoz.

- Jungkook? – ült vissza a fiú mellé, aki egyre erősebben zokogott, és ahogy megpillantotta, hogy barátja visszajött, semmivel nem foglalkozva borult a nyakába. – Kook... Nyugalom, semmi baj – kezdte el simogatni a fiú hátát, majd finoman eltolta magától, kinyitotta a vizespalackot, és megvárta, amíg a fiú iszik egy pár kortyot, csak annyit, hogy kicsit csendesüljön a sírása. Nos, ez nagyjából húsz percet vett igénybe, miközben Jimin folyamatosan simogatta a fiatalabb hátát.

- Köszönöm – szólalt meg akadozva, a sírástól még rekedt és fátyolos hanggal Jungkook. – Jimin, én annyira sajnálom, kérlek, ne utálj meg, Jimin, én tényl-

- Befejezted? – mosolyodott el vérszegényen Jimin. – Nem haragszom, csak elképesztően meglepett, jobban mint bármi valaha – és igazat mondott. A nyolc év alatt most lepődött meg a legjobban, és nem is tudta a helyén kezelni a dolgot hirtelen. Szabályosan leüvöltötte a kisebb fiút, anélkül, hogy az bármit is mondott vagy tett volna, ami rossz. Soha, soha életében nem beszélt még így a kisebbel.

Jungkook nem szólalt meg, és már lassan a meccsnek is vége lett, a két fiú közötti csendet pedig Yoongi szakította meg, ahogy beugrott a kordon mögé, és magához rántotta a csendben hüppögő fiút.

- Nos, Park Jimin, várj meg kint az Aprósággal együtt a csarnok előtt, majd szeretnék veled beszélni – Jimin csak bólintott, és nézte, ahogy Yoongi gyengéden a kezei közé veszi az apró, kipirosodott, könnyáztatta arcot, hüvelykujjával kisimogatta Jungkook szemei sarkából a szomorúság utolsó bizonyítékait, majd egy apró csókot adott a fiú szemeire, az orrára és a szájára, utána elengedte, és ő is elindult az öltözőbe.

Jimin nézte a lehajtott fejű fiút földbe gyökerezett lábakkal, majd megfogta gyengéden a karját, és elkezdte kihúzni, a sorok közül, és a csarnok bejáratáig meg sem állt, csak ott engedte el Jungkook könyökét. Megfordult, és ismét csak nézni tudta a fiút, aki ott állt, átölelve saját magát, lehajtott fejjel, görnyedten, megtörve, szemeiből pedig csendesen folytak a könnyek ismét.

Iszonyatosan szégyellte magát Jimin, elképzelni sem tudta, hogy hogy beszélhetett így a legjobb barátjával, az ártatlan és apró Jungkookkal, a maknaéval, azzal, akit soha nem gondolta volna, hogy valaha is az életben meg fog bántani, és most mégis megtette, nem is akárhogyan.

Hirtelen megragadta Jungkook karját, aki megriadt a hirtelen mozdulattól, de most nem érdekelte, csak magához rántotta és szorosan megölelte, egyik karját a fiú derekán tartva, a másikkal pedig fejét a nyakához hajtotta és haját kezdte simogatni.

- Sajnálom, Kook, annyira sajnálom – suttogta kásás hangon, a gombócot alig tudva lenyelni, ami fojtogatta. Jungkook megremegett, és karjait Jimin teste köré fonta, és ismét kifakadt belőle a sírás, de csak ölelte és ölelte egyre szorosabban az idősebbet, Jimin pedig a világ minden kincséért sem engedte volna el, csak suttogta a másik fülébe a bocsánat kéréseket, miközben simogatta a fiú haját.

- Remélem megérte – szólalt meg mellettük a kosaras fiú, cinikusan, némileg dühösen és szarkazmustól csöpögő hanggal. – Tudod, többet vártam tőled, miután Jungkook akkora szeretettel és rajongással beszélt rólad. Meg sem fordult a fejemben, hogy a „világ legjobb barátja” képes lesz így megríkatni egy kisfiút.

- Sajnálom, hyung – hajtotta le a fejét Jimin. Az egyébként is bűntudattól szorongó szívét Yoongi csak még jobban növelte, egy pillanatig levegőt sem kapott, a mardosó érzéstől, ami már szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Lassan engedte el Jungkookot és Yoongi felé fordult. – Iszonyúan sajnálom, csak... megdöbbentem, érted? Megijedtem – magyarázkodott kínosan Jimin. – Annyira... szégyellem magam.

- Szégyellheted is – lépett közelebb Kookhoz Yoongi, és egy kezével átölelte derekát.

- Kérlek, csak engedd, hogy továbbra is mellette lehessek. Az életemre esküszöm, hogy jó barátja leszek Jungkooknak, csak... értsd meg, hogy féltem őt. Megijedtem, hogy elvesztem az ártatlan Jungkookot, hiszen még annyira fiatal...

- Ne tőlem kérj bocsánatot, és ne nekem magyarázkodj.

- Hyung... – szólalt meg Jungkook is. – Ne bántsd Jimint. Nem mondtam el, hogy van valakim.

- Ez nem mentség – szólalt meg teljesen egyszerre Jimin és Yoongi. Yoongi ekkor ránézett Jiminre, aki lehajtott fejjel állt mellettük, végül Yoongi felsóhajtott.

- Rendben van – bólintott egyet Yoongi és hátranézett, ahogy a kisbusz előtt már csak az edzőjük állt. – Mennem kell, Apróság -nyomott egy apró puszit a fiatalabb nedves, piros arcára -, ti pedig – nézett ezúttal Jiminre -, beszéljétek ezt meg. Bízom benned, Park Jimin – ezzel elindult, majd még hallotta, hogy Jimin utána kiált egy köszönömöt, Yoongi pedig elmosolyodott. Tulajdonképpen pont ezt várta tőle, és tényleg bízott benne. Látta rajta, hogy csak féltette a kisebbet, ez pedig megnyugtatta. Park Jimin valóban jó barátja Jungkooknak.

Aznap éjszaka Jungkook álomba sírta magát, de nem volt egyedül. Park Jimin szorosan ölelte egész éjszaka, és folyamatosan sajnálomokat suttogott a kisebb fülébe.

Nem így képzelte el az első találkozást Yoongival.

Dream Glow ~ 2. fejezet

Mióta Jimin rájött, hogy az a nyolc év, amit ő átélt, tulajdonképpen nem is létezik, úgy élte a napjait, mint egy élőhalott, álmok és célok nélkül. Csak Jungkook van neki, mással nagyon nem is beszél, az osztálya középpontjából kikerült és a szürke kisegerek közül is a legintrovertáltabb, legcsendesebb lett. 

Jungkook pedig nem érti, hogy hova lett az életvidám, álmokkal és vágyakkal teli Park Jimin, aki soha nem esett kétségbe, aki a legszorgalmasabb és még így is a legnépszerűbb volt mind a lányok körében, mind a fiúkéban - minden lány az ő kegyeit kereste, Jimin pedig ezt úgy élvezte, mint soha semmi mást, a fiúk pedig tőle kértek tanácsokat, hogy mégis mi a titka.

- Jimin, mi a baj - ült le a fiú ágyára Jungkook, amikor már nem tudta tovább nézni, ahogy a fiú szépen lassan a legsötétebb árnyéka lesz régi önmagának. 

- Nincs semmi baj, Kook  - mosolyodott el halványan Jimin. - Csak fáradt vagyok, ez minden, ne aggódj - simogatta meg a fiatalabb haját, és közben élvezte, ahogy még ebbe is belepirult az ekkor még ártatlan Jungkook. Mindemellett egy beszélgetésük alkalmával kiderült számára, hogy sosem becézte a kisebbet, hiszen a fiú mélységesen elvörösödött és mondhatni kikelt magából, amikor reflex-szerűen így szólította. 

- Te sosem vagy fáradt, most mégis két hete csak ezt mondogatod - hajtotta le a fejét a fiatal fiú. - Régebben mindent elmondtál nekem, most viszont úgy érzem, hogy semmit nem tudok rólad… - szipogott egyet Jungkook, ez pedig még Jiminnek is új volt. Régen valóban érzékeny volt a fiú, viszont sosem mutatta ki, ha megbántották, csak az éjszaka leple alatt sírt magában, a párnáját arcához szorítva. Most pedig itt ül előtte, és szabályosan potyognak a könnyei. - Megbántottalak, vagy csináltam valamit, amiért így viselkedsz? Haragszol rám? 

- Dehogyis Jungkook, ugyan már - mosolygott kedvesen és magához húzta a síró barátját. - Nem, dehogyis. Csak tudod… egy ideje, olyan üresnek érzem magam, mintha hiányozna egy részem. 

- Hát azt látom - törölte meg orrát Jungkook. - Mindig csak olyan elnézően és szomorúan mosolyogsz mindenkire, főleg rám. Lassan két hete nem hallottalak nevetni - motyogta az orra alatt, néha köhögve egyet a sírástól. 

- Igyekszem visszaváltozni a régi Jiminné - próbált meg rávigyorogni a kisebbre, de annyira bénán sikerült, hogy Jungkook elnevette magát. - Hé, én próbálkozom, te pedig csak kinevetsz - húzta egy szélesebb mosolyra ajkait Jimin. - De, ha annyira úgy érzed, hogy nem ismersz, akkor játsszunk. Teszek fel kérdéseket, és ha helyesen válaszolsz rájuk, akkor megcáfoljuk ezt is, én pedig cserébe ismét a két héttel ezelőtti Jimin leszek. Na? - nézett a kisebb szemeibe. Így legalább megtudja, hogy a tizenhat éves átlagos önmaga milyen is volt vagy lett volna valójában és mennyit is változott azóta, azon kívül, hogy sokat komolyodott.

A fiatalabb gyorsan, csillogó szemekkel ment bele a “játékba”, és egészen este tizenegyig tartott a kérdezz-felelek, mikor is Jungkook két kérdés között elaludt, Jimin pedig mosolyogva takarta be a fiút.

A saját elvetemült sasaeng fanjának érezte magát, aki rákényszerítette a legközelebbi tagra, hogy meséljen el mindent Jiminről, amit csak tud. 

Nos, egész sok dolgot tudott meg magáról, amit már régen elfelejtett, vagy egyáltalán nem tudott; például három helyzetben simítja hátra a haját: ha dühös, ha magabiztosnak és szexinek érzi magát, és amiről nem tudott, ha zavarban van (ez csak azért érdekes, mert szinte csak Jungkook jelenlétében csinálja, nagyobb szociális közegben nem - illetve koncerteken, mert a fanok megbolondultak érte, de ez a lehetőség ebben az időben nem állt fenn).

Hogy Jungkookon kívül nincsenek is barátai - mármint jelenleg, egyébként rajta kívül még öt barátja is van, meg azon felül két-három, csak őket még nem ismeri. Úgy döntött, ezen nagyon gyorsan változtatnia kell, mert a két hét alatt bebizonyosodott, hogy hatuk nélkül levegőt is alig kap, nem hogy önmaga legyen, vagy teljesíteni tudjon, ne adj isten, jó kedve legyen. Ők hatan együtt és külön-külön is létszükségletek számára. Valószínűleg Jungkook az egyetlen ok arra, hogy miért nem csavarodott még be teljesen.

És egy kifejezetten meglepő információ is a birtokába jutott Jungkook által; Park Jiminnek barátnője van. Két hónapja. Igazából ezt rendkívül furcsállta, hiszen a két hét alatt nézett tükörbe és esélytelennek tartotta, még kontaktlencsével is, másrészt egyetlen lány se jött a közelébe, de értelmet nyert, mikor a fiatalabb mondta, hogy valami három hetes kiránduláson van Európában, és elvileg két nap múlva jön haza.

- Hiányzik? - jött a kérdés Jungkooktól, Jimin pedig teljesen értetlenül nézett vissza rá. A “régi” élete? Hogy a francba ne hiányozna? Hiszen mindig mindent heten csináltak…De ő erről nem is tud, hiszen… de akkor mire gondol?

- Mi?

- Nem mi, hanem ki, te gyökér. A barátnőd, Sara - oh, szóval Sarának hívják.

- Hát, kicsit talán igen - azt se tudja, hogy néz ki, vagy mennyire volt komoly, vagy milyen a személyisége. Igazából inkább kíváncsi volt rá.

- Fura, az elmúlt két hétben nem is hallottam, hogy említetted volna - persze, mert azt se tudta, hogy van barátnője.

- Szerintem csak próbáltam nem gondolni a tényre, hogy nincs itt - ez nagyjából hihető,  nem?

- Kár, nem bírom azt a csajt - nézett félre.

- Mert? - nézett rá Jimin értetlenül. Az esetek nagy százalékában, ha valakit Jungkook nem bírt, annak oka volt, és általában akit ő nem bírt, azt Jimin se kedvelte, erre itt van az állítólagos barátnője, aki viszont nem szimpatikus neki. Ez érdekes.

- Annyiszor megbeszéltük már… De nem az én barátnőm, nem nekem kell szeretni - rántott vállat nemtörődöm stílusban. 

- Mindegy is, nem akarok beszélni róla - róla, akiről fogalma sincs, hogy ki is egyáltalán. - Viszont, lassan itt az ideje, hogy ismét a középpontba kerüljön Park Kibaszottul Népszerű Jimin - vigyorodott el, és Jungkookra nézett, aki kikerekedett szemekkel pislogott rá vissza. - Most mi bajod? - nevetett az idősebb.

- Te mióta beszélsz csúnyán? - hebegett Jungkook. Hoppá. Akkor ezek szerint sosem káromkodott és ezt a sztárság nevelte bele, vagy a fene tudja. Hát, pedig erről leszokni nem fog, majd legfeljebb mérsékelt szinten tartja.

-  Úgy látszik, Kook, ezt még te sem tudtad rólam - kacsintott a fiatalabbra, majd tekintettel az ártatlanságára, bement a fürdőbe, hogy ott vegye át “pizsamáját”, visszamenve pedig lefeküdjön aludni. Holnap pedig elkezdi a tervét; szépen lassan, de újra heten lesznek.

~*~

Matematika. Ha volt tantárgy, amit valaha utált Jimin, akkor az a matematika volt. Viszont ez volt az egyetlen olyan óra, amit csoportbontásban tanultak, és ez volt az egyetlen óra, amit egy másik osztállyal közösen tartottak - azzal az osztállyal, amiben Taehyung is tanult.

Nem fogja ráerőltetni magát, viszont pontosan tudta, hogy Taehyung mindig is magának való volt, ez az egy nem változott. Nem beszélgetett vele senki, nem szívesen volt a környezetében senki, és nem ült mellette senki. Ez valahol elszomorította Jimint, hiszen ő, az évek alatt megtapasztalta és pontosan tudta, hogy ez a fiú mennyire értékes ember. A legértékesebb, akivel valaha találkozott. 

Mivel múltkor Jungkook felvilágosította, hogy ő viszont népszerű volt, így kihasználta, és mindenkit meglepett egyetlen mozzanatával - leült Taehyung mellé. A fiú szintén  meglepődött, és elkezdte összepakolni a felszerelését, és odafordult Jiminhez.

- Ne haragudj, nem tudtam, hogy a helyeden ülök - és már állt is volna fel, hogy másik helyet keressen magának, amikor Jimin mosolyogva megfogta a karját, és visszahúzta.

- Nem ülsz a helyemen, nyugodtan maradj itt. De szólj, ha zavarlak, és akkor átülök én.

Taehyung hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel és halkan válaszolt Jiminnek, miszerint nem zavar, majd ismét letette a felszerelését, és a továbbiakban nem is beszélgettek. Jiminnek pont ennyi volt a célja, hogy megszokja a közelségét, hogy ne kerülje az embereket, és mivel ő volt Park Jimin, pontosan tudta, hogy egy kis idő elteltével meg fogja szokni mindenki, hogy a furcsa és magának való Taehyung társaságát keresi. Mellette ült ebédszünetben, matematika órán, az órák utáni tanulási időben, a könyvtárba is vele ment, és Taehyung is lassan megszokta, hogy Jimin igényt tart a társaságára. Ahogy pedig számított rá, ebéd szünetekben és a délutáni tanulási időkben Jungkook is csatlakozott hozzájuk.

Az egyetlen, amivel Jimin elfelejtett számolni, az Sara volt. Visszajött a tanulmányi kirándulásáról, és ő is folyamatosan Jimin társaságát kereste. 

Sara nem volt csúnya lány, de kifejezetten szépnek sem gondolta. A személyiségében volt némi kivetni valója, mégpedig, hogy a lány szóvá tette, hogy miért barátkozik a tőlük jóval fiatalabb “pisis Jeon fiúval” és “azzal a fura kis hülyével az osztályából”. Jimin világéletében utálta, ha a barátait lenézték és negatívan minősítették, éppen ezért úgy érezte, hogy itt az ideje ennek a végére pontot tenni.

- Sara, ne haragudj, élveztem veled ezt a három hónapot, de nem tűröm, hogy a barátaimról náluk értéktelenebbek így beszéljenek. Szakítok veled. Értsd meg és viseld kérlek méltósággal a döntésemet - ennyit mondott, majd sarkon fordult és ott hagyta a lányt.

Nem alázta meg, nem csinált belőle felhajtást, nem az iskola legforgalmasabb folyosóját választotta a szakítás színhelyéül, nem kiabált vele, nem szégyenítette meg a lány barátai előtt. Iskola után, hazakísérte a lányt és ott beszélte meg vele a dolgot, hogy ne legyenek se szem-, se fültanúi ennek, hiszen tudta, hogy kellemetlen helyzetbe hozta a lányt és lényegében értéktelennek minősítette, de volt benne annyi tartás, hogy este tizenegykor ne engedje haza egyedül. Mert Park Jimin ilyen volt.

 Visszament a kollégiumba, Jungkook pedig ébren várta, amit nem értett, hiszen jóval elmúlt már éjfél.

- Hol voltál? – kérdezte a fiatalabb álmos hangon.

- Hazakísértem Sarát – közölte tárgyilagos hangon, és észrevette Jungkook szemében az ideges csillanást, amit mindig látott, ha Saráról volt szó. – Szakítottam vele. Nem tűrtem tovább, hogy ócsároljon titeket. Ha zavarják a barátaim, akkor nem hozzám való. Keressen valaki olyat, akinek szimpatikusak a barátai.

- Kidobtad? – nézett rá hatalmas szemekkel Jungkook, és Jimin megmosolyogta azt a boldog csillogást a fiatalabb szemeiben, és a tényt, hogy a fiúnak csak az volt fontos a mondandójából, hogy nincsenek végre együtt.

- Ki - rántott vállat Jimin. - Nekem többet ér a barátságod, mint bármelyik lány.

Másnap Taehyung furcsállta, hogy Sara nem ül az asztalnál ebédnél, amit szóvá is tett.

- Jimin, a barátnőd hol van? - kérdezett rá. Végre megnyílt annyira a fiúknak, hogy kimutassa valódi személyiségét, amit a barátai társaságában nem pont a tapintatosság jellemzett. Jungkook pedig tagadni sem tudta volna boldogságát.

- Képzeld, szakított vele Jimin - vigyorgott teli szájjal a fiatalabb.

- Komolyan? - tátotta el a száját Taehyung, mire Jimin mosolyogva bólintott. - De miért?

- Kooknak már mondtam tegnap, de neked is elmondom Tae, és jól jegyezd meg - fordult évfolyamtársa felé. - A barátaim mindennél és mindenkinél értékesebbek számomra, és ezt senki és semmi nem fogja megváltoztatni. Ti nem voltatok szimpatikusak neki, így hát úgy éreztem jobb, ha külön utakon járunk ezentúl. És nem - folytatta gyorsan, ahogy látta, hogy Taehyung közbeszólna -, nem bántam meg.

- Hál istennek, ki nem állhattam - sóhajtott egyet Taehyung, de rajta látszott, hogy meghatódott Jimin szavaitól. Hogy felfogta, hogy Jimin a barátjának tartja, és mindennél értékesebbnek gondolja.

- Hát én sem - folytatta az ebédjét Jungkook, mire Jimin jóízűen felnevetett.

- Bevallom, én sem - nevetett tovább, de most már Jungkook és Taehyung is csatlakozott hozzá. 

Már hárman voltak, és Jimin szíve kezdett ismét megtelni reménnyel.

Dream Glow ~ 1. fejezet

- Jimin – szólt hozzá valaki csendesen, miközben finoman megrázta a vállát. Ismerősnek tűnt a hang, meg nem is. Tudta, hogy kihez tartozik, de valahogy mégis más volt most. – Kelj fel, Jimin! Már megint elaludtál az asztalnál – hallotta ismét a hangot, majd frissen főtt kávé illatát érezte. 

Lassan kinyitotta a szemét, és ahogy megpillantotta a hang tulajdonosát, elkerekedett a szeme. Meglepetésében hirtelen hátradőlt a széken, azzal a lendülettel pedig hanyatt is esett, hangos csattanással érkezve a konyha hideg járólapjára.

- Szellemet láttál, vagy mi bajod, hogy így elvágódtál? – nevetett fel a másik.

- Jungkook? – tette fel a kérdést bizonytalan, és furcsán vékony hangon Jimin. Jó, sose volt rettenetesen mély hangja, de most különösen magasnak hallotta.

- Jesszus, neked tényleg kell az a kávé – nézett rá furcsán Jungkook. – Tessék, pont ahogy szereted, sok tejjel, három cukorral – vigyorgott édesen a fiú, és letette az asztalra a bögrét. – Oké, én most készülődök tovább, te meg szedd össze magad, nagyon furán viselkedsz.

Jimin csak döbbenten nézte az asztalra tett kávét, és komolyan kezdett megijedni. Még hogy ő viselkedik furán? Jungkook legalább annyira kölyökképű, mint a debütálásuk előtt, ráadásul a kávét már legalább három éve tej nélkül és egy cukorral issza. 

Tekintetét elfordította a kávéról, de nem jutott messzire, mert újabb abszurd kép fogadta, és még mindig csak az asztalt nézte. Egy könyv volt nyitva és mellette egy füzet. Közelebb lépve becsukta a könyvet, hogy hitetlenkedve lássa meg, hogy az bizony egy történelem tankönyv. Kapkodva vette kezébe a füzetet, amiben saját kézírásával – csak egy kicsit szebb változatban –, és egy rendkívül bő vázlattal találta szemben magát a koreai háborúról.

Most vagy nagyon durván beverte a fejét a konyha padlójába, vagy megbolondult. Lenézett most a földre, ahol újabb furcsaság várta; a csempe világos barna volt, pedig határozottan emlékszik rá, hogy a többiekkel közös lakásuk konyhájában fehér a járólap. Felkapta fejét és körülnézett a főzőhelyiségben. 

Most már egészen biztos volt benne, hogy valami nagyon nincsen rendben. Tuti, hogy nem a lakásukban volt, ugyanis ez egy egészen pici konyha volt, és kísértetiesen hasonlított a volt kollégiumi konyhára. 

Mi a fene folyik itt? – ez az egy mondat visszhangzott Jimin fejében. Kinézett az ajtóból, sehol a nappali, helyette egy kétágyas szoba látványa várta, és egy éppen a szobában fogat mosó Jungkook, telefonnal a kezében. Egy nagyon régi telefonnal a kezében.

Visszalépett a konyhába, leült a székre, beleivott a borzalmasan édes, semmi erejű kávéjába, és homlokát a tenyerén támasztotta meg. 

Határozottan emlékezett rá, hogy lefeküdt aludni. Azon gondolkodott elalvás előtt, hogy nem így képzelte el a sztárságot és visszakívánta a normális életét. Felkapta fejét és majdnem félrenyelte a kávéját.

„Bárcsak maradtunk volna átlagos, egyszerű tizenévesek”

Nem. Az lehetetlen. 

Normális élet. Jungkook jelenleg minden bizonnyal tizenéves, tehát nagy valószínűséggel ő is. 

Pár perccel később Jungkook sétált be egy üres bögrével a kezében.

- Mi a fene van rajtad?! - nézett rá Jimin, szinte hisztérikusan kérdezve, már teljesen abban a hitben, hogy vagy Jungkook, vagy ő, vagy a világ, de valaki vagy valami megbolondult a rendszerben.

- Az egyenruhám? - válaszolt Jungkook bizonytalanul, és gyanakvóan nézett végig Jiminen. - És jobb lenne, ha te is felvennéd, mert utolsó évben nem kellene, hogy kirúgjanak a suliból a szabályzat megsértése és figyelmen kívül hagyása miatt.

- Oké, nem érzem jól magam, azt hiszem ma itthon maradok - mondta egy nagy sóhajjal, végleg összezavarodva, mire Jungkook kezéből kiesett a táskája és a száját is enyhén eltátotta. - Mi van?

- Semmi, csak… jó, hát tényleg furán viselkedsz, biztosan beteg vagy… Csak te még sosem hiányoztál, úgy értem, amikor magas lázad volt, akkor is bejöttél, most pedig… Nem tudom mi a baj, de tényleg maradj itthon, remélem délutánra már jobban leszel. Majd jövök - lépett ki a fiatalabb a szobából, egyedül hagyva Jimint.

Besétált a szobába és leült vélhetőleg a saját ágyára, kezeibe temette arcát és próbálta végiggondolni, hogy mi is történhetett. Nagyon rossz napja volt, a depresszió egy újabb jele mutatkozott rajta, hajnalig fent volt és gondolkodott. Hova lett a saját és a fiúk régi lelkesedése? Hova lett az öröm, amit egy-egy díj megszerzése váltott ki? Hova lett a boldog fáradtság? 

Kezdték ismét ellepni Jimin agyát a negatív gondolatok, mikor felpillantott tenyeréből, hogy ismét megállapítsa, ez nagyon nem a lakásuk. 

Tegnap valóban azt kívánta, hogy lehessen normális élete, hiszen annyi minden kimaradt az életéből, ami gyakorlatilag az emberek kilencven százalékának teljesen normális. Hát, úgy néz ki, megkapta. Itt van, és itt ül, tizenvalahány évesen - ezt már inkább büntetésnek érezte, hiszen a gondolatai még mindig a huszonnégy éves, szupersztár Jimin gondolatai, és ehhez képest szó sincs róla, hogy sztár lenne, hogy valamelyik fiú is híres lenne közülük. Vagy, a fene tudja, ekkoriban lehet, hogy nem is ismerte a többieket. 

Tulajdonképpen azt se tudja, hányat írnak. Amikor a nappaliban ült, akkor még határozottan 2018-at írtak, ma meg úgy ébredt, hogy Jungkook szobatársa a kollégiumban - haját hátrasimítva lépett az ablakhoz -, és Szöulban vannak. Legalább ez nem változott. 

Pár órával később kénytelen volt elfogadni ezt a helyzetet, hiszen akárhogyan, akármennyit pisloghatott, alhatott néhány percet, vagy egy-két órát, mindig amikor kinyitotta a szemét, ugyanabban a szobában találta magát a két ággyal, a konyhának csúfolt lyukkal, és a nagyjából három négyzetméteres fürdőszobával - ha  jól emlékszik, ugyanis ma még nem járt ott. 

Benyitott a fürdőbe, hogy egy egészen apró helyiségbe lépjen, ahová a zuhanyzó, a mosdókagyló és a vécé is be volt préselve. A mai nap folyamán most először nézett a tükörbe és tátott szájjal meredt a tükörképére. 

Sötét bőr, természetesen sötétbarna szemek, pufók arc, szemüveg, szinte fekete haj. Jimin szerint botrányosan nézett ki, hirtelen nem is értette, hogy miért gondolta azt, hogy ő valaha is pop-bálvány lesz. Lenézett magára, és a jó öreg “póló, amit nem használok és egy rövid nadrág, amit szintén nem használok” pizsamáját látta magán. 

Eszébe jutott, hogy mennyire szégyenlős volt ekkoriban, és elmosolyodott. A huszonnégy éves önmaga lassan azon csodálkozik, ha egyszer az életben nincs kint valamilye a fellépő ruhájából, ha pedig mégis normálisan felöltöztetik, minimum a pólóját fel kell emelnie, vagy lerángatni a fél válláról a felsőt. Szégyenlősködni, ugyan már… idejét se tudja, hogy mikor volt rendes pizsamája és nem csak az első alsógatyát rángatta magára, ami a kezébe akadt. 

Habár… Jungkook végtelenül szégyenlős volt ebben az időben, ha “előreszaladna az években” és elkezdene csak egy alsóban aludni, a fiatalabb biztos rettenetesen zavarban lenne. Jót kuncogott magában az ötleten, ahogy maga elé képzelte a piros arcú és - rápillantott a naptárra - mindössze tizennégy éves Jungkookot. 

Jó ég… most döbbent rá, hogy jelenleg 2010-et írnak, ami egyet jelent azzal, hogy… ő jelenleg a tizenhat éves Jimin. Ez pedig azt is jelenti, hogy az elkövetkező, vagy elmúlt - nem egészen biztos  benne, hogy is fogalmazzon, meg se történt, és valóban, ahogy Jungkook mondta, végzős az alsó középiskolában. Tehát még nem ismeri a többieket. Se Seokjint, se Namjoont, se Yoongit, se Hoseokot, de még Taehyungot se. 

Persze, miért is ismerné őket, hiszen ők jelenleg most átlagos tinédzserek, biztosan más is az álmuk, minthogy világszerte ismert fiúbanda legyenek. Bár most így belegondolva, Jimin el se tudna képzelni magának más jövőt, minthogy énekes és táncos legyen. Fogalma sincs, hogy jelenleg hogyan állnak a szülei a terveihez, álmaihoz; valószínűleg még sosem említette, hogy ő gyakornok lesz valamelyik ügynökségnél, hiszen ha így lenne, akkor már most gyakornok lenne, és Jungkook sem azon aggódna, hogy nem vesz fel egyenruhát, hanem azon, hogy így hogy fog ma vele gyakorolni. 

Hirtelen elkezdett Jiminnel forogni az egész szoba, és le kellett ülnie. Gyorsan kezébe vette a telefonját és végigpörgette a képeket, ahol egy-két képet talált Jungkookkal, de ezen kívül nem sok minden volt, ami érdemleges. Átnézte a zenéket, de semmit nem talált, ami a sajátjuk lenne.

Eszébe jutott a régi füzete, amibe a dalszövegeket írta; feltúrta az íróasztalát, de ott csak tankönyveket és iskolai füzeteket talált, ahogy az iskolatáskájában is és az ágya alatt is (szóval, ez a szokása nem változott, már ekkor is az ágya alatt tartott egy-két dolgot). Nincs meg a füzete, tehát ekkor ez a füzet még nem is létezett, sőt, eszében sem volt ilyenekkel foglalkozni, hogy dalszövegeket írjon, és mivel nem talált semmit a telefonjában, konkrétan nem is volt minek vagy mihez dalszöveget írni, amit meg kellene tanulni.

Hirtelen ötlettől fogva elővette az ellenőrzőjét, és fellapozta az ének jegyeit, rádöbbenve, hogy ezt finoman fogalmazva is leszarta. A legjobb jegye is egy négyes volt, azt is zenetörténet dolgozatra kapta. Még csak nem is ének feleletre vagy valami hasonlóra, hanem egy nyomorult dolgozatra.

Elkezdett egyszerre fájni a feje és a mellkasa is szúrt, legszívesebben sírt volna, ahogy realizálta magában az elkeserítő valóságot.

Megkapta, amit akart, amit tegnap éjszaka még feleslegesnek gondolt és hiábavalónak érzett, valami olyat, amiért úgy érezte, nem éri meg fáradni. És most itt volt, hiába tudta, hogy még csak 2010-et írtak, de az ő emlékei tartalmazták az elmúlt, vagy elkövetkező éveket, nem érdekelte, hogy is áll helyt most ez a megfogalmazás. Nyolc évnyi fáradságos munka, szenvedély, szeretet, barátság emlékei, mind-mind csak úgy eltűntek. Nyolc év az életéből nem létezik.

A BTS nem létezik. 

Dream Glow ~ Prológus

Teljesen elcsendesült a lakás, mindenhonnan csak halk vagy éppen hangos szuszogás hallatszott. Sötétség honolt a szobákban, csak az utcai fények világítottak be az ablakokon, akik pedig nyitott ajtónál aludtak, azokhoz a konyhából érkező fény is beköszönt.

Jimin ült a konyhaasztalnál a telefonja és egy üveg víz társaságában. Képtelen volt aludni már napok óta, csalódottnak és szomorúnak érezte magát. Felnézett a telefonból, és ellátott a nappali szemközti falán lévő polcon tartózkodó díjakig. Végignézett rajtuk, de nem a büszkeség öntötte el a szívét és a lelkét, csak egyetlen kérdés visszhangzott a fejében.

„Megérte?”

Nem volt mindig biztos a válaszban. A csapatban fokozatosan romlottak a kapcsolatok, az öröknek és barátnak hitt tagok egyre kevesebbet törődtek egymással, egyre kevesebb volt az őszinte nevetés, a nyűgös reggelek varázsa átment egyfajta utálatos rutinná, akit senki sem tett szóvá, mert… ezt vállalták, ezzel járt az a sok aranyszínűre befestett, üvegből készült, valójában semmitmondó díj.

Feladták néhány, az álmuknak hitt fémdarabért a fiatalságukat, az idejüket, a családjukat – eladták a lelküket, hogy ott állhassanak a világ tetején. A világ tetején, ahol senki sem érheti őket el, de ők se látnak semmit, ami lentebb van. Tudták, honnan indultak, de azt is tudták, hogy már régen nem ugyanolyanok, mint akkor, még a legelején…

Nagyot sóhajtott Jimin, letekerte a kupakot a vizespalack tetejéről, és pár korttyal kiitta az üveg tartalmát.

- Bárcsak maradtunk volna átlagos, egyszerű tizenévesek… - suttogta bele a hajnal csendjébe, és inkább a szobájába ment, hogy legalább a látszatát keltse annak, hogy az éjszaka nagy részében ő is aludt, akárcsak a többiek.