- Hé, állj már...
Meg sem várva, hogy a másik befejezze a mondatot, hangosan becsapta az ajtót maga mögött, ahogy belépett a dormba. Cipőjét lerúgta az előszobában, majd leült a nappaliban lévő kanapéra és oda sem figyelve, mit csinál, elkezdte váltogatni a tévé csatornáit, egy másodpercnél tovább semelyiknél sem időzve.
Eközben újabb ajtócsapódás hallatszott, kisvártatva pedig Jonghyun jelent meg a szobában, minek hatására Kibum is letette a távkapcsolót és a képernyőre meredt, mintha teljes mértékben lekötné figyelmét egy babapopsikenőcs legújabb reklámja. Azonban látóterét hamarosan eltakarta a másik, elérve, hogy Key kis híján felnyársalja szúrós pillantásával.
- Tévét nézek. Leszel szíves elállni az útból?
- És te leszel szíves befejezni a hisztériát? Mégis mi bajod van? - kérdezte Jonghyun, türelme pedig hallhatóan és lathatóan fogytán volt.
- Nem hisztériázom és nincs semmi bajom – válaszolt Kibum jeges és ijesztő nyugalommal hangjában.
- Akkor legalább azt magyarázd el, hogy miért nem vagy hajlandó ebéd óta normálisan beszélni velem!
- Mert nem vagyok beszélgetős kedvemben, és ha most megbocsátasz... - indult ki a szőke a konyhába, de Jonghyun dühös és számon kérő hangja megállította.
- Valóban? De azért az új kölykökkel tudtál nevetgélni meg magadat fényképezgetni, igaz?
- Mert te nem azzal a Bacon gyerekkel hancúroztál egész délután, ugye? Folyamatosan egymás nyakán lógtatok, egy atomrobbanás nem lett volna képes szétszakítani titeket, közben meg rám se hederítettél, ha ott voltam! - fordult vissza hirtelen Key nyugodt álcáját végleg levetkőzve, hangja pedig dühének kieresztésével arányosan növekedett; a végén már teli torokból kiabált.
- Baekhyun a gyerek neve és nem lógott a nyakamon, hanem ő is vezérhang az együttesében, ezért tanácsokat kért tőlem, hogy...
- Az öledben viháncolva? - kérdezett vissza indulatosan, hangja pedig egyre magasabbra szökött.
- Baromkodtunk, na és? - kiáltott most már Jonghyun is, Kibumban pedig elpattant valami.
- Na jó, elegem van – viharzott el szobájába és az ajtót ismételten becsapta maga után.
Mi az, hogy na és? Ott vihorászott meg bájolgott egész nap azzal a gyerekkel, Key-t tökéletesen ignorálva, és még ő van felháborodva?
Átvette a melegítőjét, a sportcipőjét előkotorta a szekrényből és indulatosan kicsörtetett a szobából.
- Most meg hová mész?
- Innen el! - viharzott ki a házból, majd futásnak eredt, teljes erejéből, ahogy a lábai és a tüdeje bírta, minden dühét próbálva beleölni. Ahogy az indulatai csillapodtak sebessége úgy lassult, a harag pedig fokozatosan kezdett átváltozni egészen más érzésekbe: csalódottságba, szomorúságba és félelembe.
Csalódottságba, mert mikor reggel felkelt egészen máshogy képzelte el a napját, az estét meg aztán végképp. Szomorúságba, mert, a fenébe is, féltékeny volt arra a kölyökre és ő nem volt hozzászokva, hogy valaki ne foglalkozzon vele, ahhoz meg pláne nem, hogy ez a valaki épp Jonghyun legyen. Igen is szomorú volt és elhanyagoltnak érezte magát. És félt is, mert az ilyen és ehhez hasonló szóváltások egyre gyakoribbá váltak köztük, ami nem csak az ő kedélyállapotukra nyomta rá a bélyeget, hanem a többiek is megérezték a kettejük közti feszültséget, ez pedig arra a napra teljesen rájuk telepedett és mindenre kihatott, amit csináltak, vagy csinálni akartak. Félt, hogy mind az, amit Jonghyun és ő, fokozatosan, odafigyelve, mindig egy kicsivel többet megengedve, egy kicsivel merészebben próbálgatva egymás határait felépítettek, az majd alig a másodperc töredéke alatt fog romba dőlni. A francba is, szerette őt és nem akarta elveszíteni!
Nem figyelte merre ment, csak akkor vette észre magát, mikor már teljesen besötétedett és a folyóparton sétált. Se órát, se mobilt nem vitt magával, időérzékét teljesen elveszítette – fogalma sem volt, hogy mikor jött el otthonról, vagy hogy mióta sétálgat cél nélkül a parton.
Magába roskadva rogyott le az egyik padra a vízzel szemben, arcát tenyerébe temette. Kénytelen volt beismerni, ezt megint ő szúrta el. Mint mindig, most is ő kapta fel a vizet, lényegében teljesen feleslegesen és jogtalanul. Az a szerencsétlen kölyök csak most az egyszer és akkor sem ült tovább három percnél az ölében, mégiscsak ő maga volt az, aki mindig, mindenhol más és más embereket ölelgetett, puszilgatott, valamint ült vagy éppen feküdt az ölükbe. Jonghyun pedig ezt egyszer sem rótta fel neki, mert ismerte, tudta, hogy ilyen és ezt el is fogadta. Ehhez képest ő, az első adandó alkalommal leordítja még a haját is a fejéről, mikor lehet, hogy tényleg... valljuk be, biztos, hogy csak hülyéskedésről volt szó. Igazából a segítség kérés is elég valószínű volt, tekintve, hogy nagyobbrészt a a zongora mellett ültek mindketten és elég sokszor látott olyan mozdulatokat Jonghyuntól, mint amilyeneket az énektanáruktól szokott látni, emellett néha akár hallhatta is ahogy a két aranytorkú énekes kiereszti a hangját.
Minél tovább ült ott a padon Kibum, annál többször ért vissza a kiindulóponthoz, miszerint ő egy orbitálisan nagy marha és tényleg csak hisztériázott.
Lassan elindult vissza, útközben felnézve az egyik hatalmas digitális kijelzőre: tizenegy óra. Ezek szerint, ha jól számolt, nagyjából három órája jöhetett el otthonról és még minimum egy óra, mire hazaér a folyótól, futni meg már nem fog. Szinte látta maga előtt, hogy Jinkiék éppen most téphetik ki az utolsó hajszálaikat, Taemin pedig már vagy háromszor akarta hívni a rendőrséget, hogy Kim Kibum is felkerüljön az eltűnt személyek listájára, már ha azt nézzük, hogy eléggé feldúlt állapotban sikerült rávágnia Jonghyunra az ajtót – kívülről –, elérni pedig nem tudják.
Meg ahogy azt ő elképzelte.
Beérve a házba teljes sötétség és síri csend fogadta. Egyedül a konyhából szűrődött ki némi fény, de az is csak a mikró lámpája volt, mert nyitva maradt az ajtaja. A nappaliba benézve is csak a szétdobált videojátékok és pár tányér hevert a földön. Tehát a díszes társaság már megint bent vacsorázott, pedig hányszor elmondta már nekik, hogy ne hozzanak be kaját a szobába, hanem a konyhában egyenek. Összeszedte hát a tányérokat és a poharakat, kivitte a mosogatóba, majd elindult a szobák felé. Benyitott a másodikba, ahol Taemin szokás szerint Minho mellkasára hajtott fejjel aludt, aki félkézzel átölelte vállait. Elmosolyodva ingatta meg fejét, ahogy meglátta a Jonghyun helyén, kezét-lábát szétvetve alvó Jinkit, a takarója pedig ott feküdt mellette a földön. Bement, hogy betakarja a láthatóan teljesen kimerült leaderüket és Taeminen is feljebb húzta a takarót. Halkan csukta be az ajtót, amikor kiment a szobából és belépve a sajátjába, egy fejét térdeire hajtva alvó Jonghyunt pillantott meg az ágyán. Fejét csóválva ült le mellé, és beletúrva a kócos, barna hajba, végigsimított a fején néhányszor.
A simogatásra felébredt fiú résnyire nyílt, duzzadt, vörös szemekkel nézett maga mellé. Amint meglátta, hirtelen kapott utána és ölelte magához szorosan Key-t, ő pedig elmosolyodva újra simogatni kezdte a fiú fejét és hátát, amint megérezte Jonghyun testének enyhe rázkódását és meghallotta szipogását a nyakánál.
- Te idióta... tudod mennyire aggódtam? - suttogta Kibum nyakának, mire ő eltolta magától és könnyeit letörölve, apró kezei közé fogta Jonghyun arcát.
- Tudom és sajnálom. Ezt is és azt is, hogy kiabáltam – suttogta a fiú homlokának és csókot nyomott rá, majd a szájára is. - Mosd meg az arcod és vetkőzz le; addig én is lefürdöm, aztán jövök vissza – nyomott még egy csókot a szemeire és kiment a fürdőszobába.
Mire visszaért, a fiú ott feküdt az ágyon a szokásos, pizsamaként funkcionáló atlétájában és melegítőalsójában. Kibum, neki háttal, bebújt mellé, mire rögtön Jonghyun szoros ölelésében találta magát, arcát a nyakába fúrva. Végigsimított a karján, mire egy hangos szusszantás és egy csók volt a válasz, amit a tarkójára nyomott az idősebb.
Beszélgetni pedig ráértek még – most az volt a fontos, hogy őt, a kis kiflit öleli a nagy kifli. Ennyi pont elég volt.
