Wings of my Heart ~ 6. fejezet

Hyungwon még csak három napja költözött be a kollégiumba, de Kihyun annyira ideges volt és féltette őt, hogy a lakásában csak úgy tudott létezni, ha Jooheon fogta a kezét, az egyetemen pedig az összes óraközi szünetben átment a másik szárnyba, vagy lement a büfébe, hogy lássa, Hyungwon tényleg jól van.

Azonban volt is oka az aggodalomra, bár ezt Hyungwon igyekezett eltitkolni előle. Hyungwon elszámította magát, és az, hogy ő maga kezeli le a saját sebét, nem igazán ment. Sőt, már második napja nem kente be a hátát és egyre jobban fájtak a legapróbb, legtermészetesebb mozdulatok is; egy vállrándítás, vagy ne adj’ isten, nyújtózkodás felért nála a világ összes fájdalmával. Hoseokkal pedig azóta nem került szóba a sebe: Hyungwon egyáltalán nem akarta felhozni a témát, Hoseok viszont észrevette, hogy fájdalmai vannak a gyönyörű fiúnak, de nem merte felajánlani, hogy segít neki, hiszen már először is hevesen reagált már csak az ötletre is. Így próbált neki azzal segíteni, amivel tudott – rendet tartott, ha bármi leesett Hyungwon dolgai közül, Hoseok már ugrott is, hogy felvegye, a beágyazást is elvállalta – de ennél többet nem tehetett. 

Kihyun közelében igyekezett természetesen viselkedni, és nem mutatni, hogy bármije is fájna, azonban nem tudta átverni. Kihyun így kénytelen volt az utolsó lehetőségbe kapaszkodni: Minhyukba.

– Kérlek, Minhyuk, te tudod, hogy milyen ez. Ha kell, akkor felőlem erőszakkal is ráveheted, de le kell kezelni a sebét. Látom rajta, hogy iszonyatosan fáj neki, és eddig mindig sokkal jobb lett tőle és szépen is gyógyult.

– Persze, segítek. Bár Hoseok is segíthetne, hiszen elvileg Hyungwon tetszik neki, ráadásul a szobatársa is… – gondolkodott el a szőke fiú. – Gondolom ugyanolyan beszari, mint mindig. De rendben, ne aggódj, ha rajtam múlik, semmi baja nem lesz – mosolygott alacsony barátjára Minhyuk.

– Nagyon köszönöm – pillantott rá hálásan Kihyun. – Ha úgy látod, hogy semmi nem hat rá, akkor nyugodtan mondd el neki. Ha kell, mindent mondj el magadról – nézett a szemeibe, és Minhyuk széles mosolya biztosította az alacsony angyalt arról, hogy rá számíthat.

*

– Hoseok, tudok mozogni. Nagyon édes vagy, hogy segíteni akarsz, de esküszöm nem jelent problémát, hogy felálljak a székből – sóhajtott Hyungwon, Hoseok pedig a fellegekben járt: Hyungwon édesnek tartja őt. Este volt már, majdnem éjfél és lefekvéshez készülődtek. Hoseok éppen a fürdőből jött ki, immár a pizsamának kikiáltott pólóban és melegítőalsóban, amikor látta, hogy Hyungwon arca már csak attól fintorba rándul, hogy megtámaszkodott a szék támláján. Ahogy viszont sikeresen megtámaszkodva, lendületből akart felállni a székről (mert hát ő tud mozogni), hangosan felszisszent, és látszott rajta, hogy azt se tudja, melyik kezével kapjon hova, annyira fájt a háta.

– Hyungwon, ez így nagyon nem lesz jó – szedte magát össze Hoseok. – Hadd segítsek, pontosan tudom, hogy nem tudod ellátni a sebedet, hidd el, én…

– Nem kell! – rivallt rá szobatársa, félbeszakítva ezzel a másik mondanivalóját – Jól vagyok, csak belenyilallt, nem kell segítség – nézett szikrázó szemekkel a már csak tehetetlenül ácsorgó, segítőkész Hoseokra, Minhyuk pedig pont ezt a pillanatot választotta, hogy berontson a szobába a maga lehengerlő élénkségével, még így éjfél tájékán is.

– Hali, csak gondoltam bejövök, ha már Kihyun megkért, hogy nézzek rátok, éltek-e még és nem szedtétek szét egymást. Hallottam hírét, hogy a beköltözés napja nem volt valami fényes – vigyorgott Hyungwonra, aki az új információ birtokában, miszerint az egész baráti körük tud arról, hogy neki bizony „volt pofája matatni a cuccai között”, még szúrósabb tekintettel meredt szobatársára.

– Gondolom feltétlenül fontos volt szétkürtölni – sóhajtott fel, majd Minhyukhoz fordult. – Mint láthatod, ő is él, én is élek, és hozzá képest csillogó rend van a szobában. Én pedig éppen fürödni készültem.

– Oh, tényleg, a hátad hogy van? – álcázta udvarias érdeklődésnek a rábízott feladat végrehajtásának első lépését. De mielőtt bármit is mondhatott volna a magas szárnyavesztett angyal, Hoseok szólalt meg.

– Szarul. A legapróbb mozdulatokra is fintorog, éjszaka akárhányszor fordul az ágyában, felszisszen, ráadásul nem tudja normálisan ellátni a sebét, azt meg nem engedi, hogy segítsek – panaszolta Hoseok, Minhyuk pedig valódi aggodalmat vélt felfedezni hangjában, így egészen halványan, egy pillanatra elmosolyodott.

– Mert nincs rá szükségem. Ahogy arra se volt, hogy mindezt ismételten elmondd valakinek, akire nem tartozik – reagált Hyungwon, elsötétült tekintettel. Nem kell tudnia a fél világnak az ő nyomoráról. Majd szépen lassan elmúlik és kész. De nem, muszáj volt elmondani Kihyun egyik legjobb barátjának, aki természetesen be fog számolni róla az anyai ösztönökkel megáldott volt lakótársának. 

– Ha úgy van, ahogy Hoseok mondja, akkor igenis szükséged van segítségre, úgyhogy indíts befelé a fürdőbe, Hoseok, te meg lemész az éjjel-nappaliba és hozol kamillateát. Igen, Hoseok, most! – mordult rá a hitetlenkedő fiúra, majd megvárta, amíg becsukódik mögötte az ajtó és visszafordult Hyungwonhoz. – Hyungwon, miért nem engeded, hogy segítsen? – szólt most már kedvesen és törődően a fiúhoz.

– Nem akarom, hogy lássa a sebemet. Pont elég, hogy Kihyun és Jooheon tudnak róla, és a kialakulásáról – motyogta Hyungwon, lehajtott fejjel, de Minhyuk magára vonta a fiú figyelmét, ahogy megérintette a vállát.

– Én is itt vagyok – mosolygott rá bíztatóan, de Hyungwon csak értetlenül nézett rá. – Hadd lássam, mennyire súlyos a sebed!

– Nem, megmondtam, pont elég, hogy…

– Tudom, mivel jár a szárnyvesztés, Hyungwon – nézett ismét a mélybarna szemekbe, ezzel minden további tiltakozást elfojtva Hyungwonban. Nem sokáig ültek néma csendben, Minhyuk nem arról volt híres, hogy sokáig tudjon csendben maradni, pláne így, hogy úgy nézett ki, a nála is jóval magasabb fiú sokkot kapott. – Oké, tudom, hogy ez így iszonyú hirtelen.

– Jól érzékeled – pislogott Hyungwon fókuszálatlanul bámulva a szoba padlóját, miközben leült az ágyára. – Mióta tudod? Kihyun mondta el, igaz? Ki van még beavatva, netalán Hoseok is tudja, mi vagyok, vagy mi voltam? Komolyan, mindenki többet tud rólam, mint én saját magamról? – fakadt ki a fiú, és dühös könnyek szöktek a szemébe, de nem engedte őket szabadon. - Már lassan kezdtem elfogadni, hogy lényegében nem rendelkezem múlttal, erre kiderül, hogy a környezetemben mindenki tud rólam mindent, csak én nem tudok semmit! – kiáltott Hyungwon egyre inkább a sírás határán.

– Hyungwon…

– Ne Hyungwonozz! Fogalmad sincs róla, hogy ez milyen – ez volt az utolsó csepp a pohárban, Hyungwon arcán pedig végigperegtek a könnyek. – Azt se tudom, hogy…

– Volnál szíves befejezni és végighallgatni? – emelte fel hangját Minhyuk, nem kis döbbenetet kiváltva ezzel a másikból. Sosem gondolta volna, hogy Minhyuk tud… dühös is lenni. – Na, végre – ült le Hyungwon mellé. – Először is, csak én tudok rólad Kihyunon és Jooheonon kívül. Hoseok nem tud semmit, Hyunwoo pedig csak rólam tud. Másodszor pedig, hidd el, nálam jobban senki nem tudja, hogy milyen ez – Hyungwon csak még jobban összezavarodott Minhyuk szavaitól. Hogy érti, hogy nála jobban senki nem tudja. – Kihyun nem mondta, hogy különösen ritka az a fajta szárnyvesztés, amit te éltél át? – Hyungwon csak tétován bólintott; mintha rémlett volna neki erről valami. – Nos, annyira ritka, hogy te vagy a második angyal a történelemben, aki így vesztette el a szárnyát. Az első ugyanis én vagyok – mosolyodott el Minhyuk, és hogy szavait megerősítse, felhúzta a pólóját, hogy megmutassa a hátán a két heget, ahová valaha a szárnyai tartoztak.

Pár perc csendre volt szüksége Hyungwonnak, hogy legalább az egy tizedét megeméssze annak, amit Minhyuk rázúdított. Angyal volt? Ő is… neki is kitépték a szárnyait? De hát… Minhyuk tud bármi olyat elkövetni, amiért szárnyvesztés jár? Várjunk csak… az emlékei…

– Te is… te miért veszítetted el a szárnyad?

– Ugyanazért, amiért te: ember akartam lenni.

– De miért akartál ember lenni?

– Ezek szerint még nem tértek vissza az emlékeid – mosolyodott el Minhyuk, ebből pedig Hyungwon pontosan tudta, belőle sem fog tudni kihúzni semmit. 

– Valóban… De azt mondtad, Hyunwoo tud rólad. Hogy-hogy? Ő is angyal, vagy…

– Nem-nem, semmi ilyesmi – nevetett halkan Minhyuk. – Mennyire vagy tisztában Hoseok elméleteivel a barátaival kapcsolatban? – nézett az asztala felé, és olyan hirtelen pattant fel az ágyról, mint akit megégettek. – Shin Hoseok, te piszok disznó, te kis nyomorult… Ezért biztosan kinyuvasztom! – vágtatott az asztal felé, és letépte a falról a róla készült képet, ahogy édesdeden alszik a füzetén, épp csak össze nem nyálazza a papírjait, amikre, ha jól látja, a rezgéstan alapjaiból van néhány foszlány lejegyezve. – Lehetetlen, trehány, illetlen, neveletlen, barom! 

Hyungwon kicsit feloldódott ettől a jelenettől. Ez a Minhyuk már az a Minhyuk, akit ő is ismer, aki minden nap szócsatákba keveredik Hoseokkal. Talán valahogy ezért is lepte meg annyira a tény, hogy Minhyuk valaha angyal volt. 

– Milyen elméletekre gondolsz? – tért vissza az eredeti kérdéshez Hyungwon. – Hogy te egészen biztosan halálosan szerelmes vagy Hyunwooba, csak a szegény srác annyira lassú, hogy ezt nem veszi észre, ő pedig puszta jófejségből szólogat be neked ezzel kapcsolatban, hogy leessen Hyunwoonak a tantusz? – vigyorodott el végre. – Amennyiben erre gondolsz, igen, tökéletesen tisztában vagyok vele.

– Pazar – forgatta meg szemeit Minhyuk és visszaült Hyungwon mellé. – Nos, azt kell, mondjam, Hoseok annyira nem is hülye. Egy szóval se említsd ezt neki! – nézett figyelmeztetően Hyungwonra, majd ellágyult az arckifejezése. – Hyunwooval tényleg együtt vagyunk, ezért is tud rólam, többek között – vallotta be széles mosollyal.

– Tudtam! – kiáltott fel szélesen vigyorogva a levegőbe bokszolva Hyungwon, hogy aztán fel is jajduljon a hirtelen mozdulattól. – Basszus… – harapta be alsó ajkát és szorította össze szemét, hogy több hangot ne adjon fájdalmának. – De attól még tudtam. Őszintén szólva osztottam a véleményét – vigyorodott el újra, de ahogy ismét hátradőlt volna, megint felszisszent.

– Na, akkor most már tényleg jöjjön az, amiért eredetileg idejöttem – keményedett meg Minhyuk pillantása. – Hol van az a kenőcs, amit Kihyun csinált? – Hyungwon az éjjeliszekrény felé biccentett, Minhyuk pedig már nyúlt is érte. – Nos, azt tudod, hogy Kihyun gyógyító, ugye? – bólintás volt a válasz. – Ez volt az egyik fő oka az aggodalmának – tekerte le a tégely tetejét Minhyuk és belenyúlt a zselészerű krémbe. – Azért is volt különösen hatásos ez a krém, ha ő kente be a hátad, mert ő az érintésével is csillapította a fájdalmad, a gyógynövények hatásai mellett. Én csak annyit tudok tenni, hogy bekenem a sebedet, és akkor egy kicsit jobb lesz, csak engedd meg, hogy minden nap lekezeljem, vagy engedd meg Hoseoknak – gyűrte fel a szabad kezével Hyungwon pólóját a hátán, hogy már csak a látványtól felszisszenjen. – Te mi a fenét műveltél, hogy ennyire meg van duzzadva a környéke és ilyen vörös?

– Pakoltam…? – válaszolt bátortalanul Hyungwon, mire Minhyuk finoman fejbecsapta.

– Gratulálok! Legalább kímélnéd, ha már nem hagyod Hoseoknak, hogy segítsen! – kezdte el lassan ellátni a sebeket, és Hyungwon felszisszent, ahogy a hűsítő krém hozzáért a bőréhez. – Tényleg… Miért is nem engeded neki? – Hyungwon már épp szólásra nyitotta a száját, de Minhyuk megelőzte. – Nem fogsz azzal beetetni, hogy nem tartozik rá, és már így is túl sokan tudják… – Hyungwon elfordította a fejét és a szoba egy teljesen más pontját kezdte fixírozni.

– Csak nem akarom, hogy lássa – motyogta halkan, de tisztában volt vele, hogy Minhyuk ennyivel nem fog megelégedni. – Alapból rosszul indítottam ezzel a rendezkedős témával, azóta kínosan figyel arra, hogy rend legyen, mintha… minden mozdulata gúnyos lenne. Esküszöm, ha leesik bármi a földre, legyen az egy nyavalyás zsebkendő, ceruza, tényleg akármi, szinte hallom, amikor lehajol érte, hogy „jaj, inkább felveszem, csak ne kezdjen megint hisztizni”! – és Hyungwon teljesen megnyílt, ahogy érezte, végre valakivel tud beszélni. – Nem akarom, hogy ennél is jobban utáljon. Ha meglátná a hátamat, az csak egy okkal több lenne arra, hogy ne tetsszek neki – csúszott ki akaratlanul is a száján, Minhyuk pedig gyalázatosan elvigyorodott.

– Szóval bejön Hoseok.

– Nem! – tagadta rögtön Hyungwon, felkapva a fejét, de rájött, hogy ez nem volt a legjobb ötlet. – Csak… nem akarom, hogy utáljon, ez minden, tényleg – próbálta menteni a menthetőt, de nem tudta, hogy Lee Minhyuk előtt semmi ilyesmi nem maradhat titokban.

– Ugyan már, miért utálna? – kérdezte mosolygós hangon Minhyuk. – Szerintem csak látja rajtad, hogy nehezedre esett a mozgás, ezért segített, amit te gúnyolódásnak vettél. Én azt látom rajta, hogy a maga kis béna módján próbál neked segíteni, ha más nem, azzal, hogy rendet tart.  Különben meg – engedte le Hyungwon pólóját, amint végzett a sebek bekenésével, így Hyungwonnal szembe tudott fordulni -, szerinted, ha annyira utálna, rá tudtam volna venni pont én, pont Hoseokot arra, hogy háromnegyed tizenkettőkor, éjszaka, lemenjen kamillateáért? Jut eszembe, hol a fenében van már ez a rakás szerencsétlenség? – nézett ki a szoba ablakán, ahol látta, hogy Hoseok épp most lépett be a kollégium ajtaján két szatyorral a kezében. – Atyaég! Na, most azt hiszem rá fogsz jönni, hogy inkább aggódik érted ez a tökfej, mintsem utálna – csóválta meg a fejét, pár másodperccel később pedig valóban a szóban forgó, barna hajú srác lépett be az ajtón.

– Ne haragudj, Minhyuk, de itt az éjjel-nappaliban nem volt kamillatea, így az egyetem mellettibe kellett elmennem. De amellett meg ott volt a gyógyszertár, így beugrottam és vettem kötszert, sebtapaszt, meg fertőtlenítőt, ha esetleg valamire szüksége lenne Hyungwonnak… – hadarta el gyorsan, Minhyuk pedig mindentudóan nézett Hoseokra, Hyungwon pedig döbbenten bámult szobatársára. – Mi van? Miért nézel így? Mondtam, hogy segítek szívesen, Minhyuk te pedig rohadtul ne nézz így! Ne, világos! Nem!

– Dehogy is nem! – vigyorodott el Minhyuk. – Na, indíts, csinálj egy kamillateát, azzal még borogatom egy kicsit Hyungwon hátát, utána hagylak titeket – Hoseok pedig el is tűnt a kis konyharészén a szobának, Minhyuk pedig odasúgott Hyungwonnak. – Na, ugye megmondtam? 

Hyungwon beharapta alsóajkát és próbálta elfojtani a mosolyát, több-kevesebb sikerrel, de mire Hoseok visszaért a teával, sikeresen lenyugodott. Minhyuk pár percig óvatosan törölgette Hyungwon hátát, szigorúan úgy, hogy Hoseok ne lásson semmit a sebekből, utána magára hagyta őket, hatalmas vigyorral az ajkain.

– Hoseok… – szólalt meg halkan pár perccel később Hyungwon.

– Hm?

– Tényleg… tényleg nem utálsz engem? – kérdezte bátortalanul a szárny nélküli angyal.

– Tessék? – fordult felé Hoseok hitetlenkedő hanggal. – Már miért utálnálak? Meg egyáltalán, hogy jutott ilyen az eszedbe?

– Csak a múltkori, hogy pakoltam, meg minden… – pontosan annyira tűnt elveszettnek és bájosnak Hoseok szerint, mint egy pár hetes kiscica, és legszívesebben oda is ment volna hozzá, hogy nyugtatóan megsimogassa a dús, sötétszőke haját, de ezt még nem merte megtenni, ennyire még ő sem volt bátor, hiába mutatta a külvilágnak, hogy ő bárhol, bárkit és bármikor megkaphat.

– Azt már régen elfeljtettem – mosolygott kedvesen. – Csak aggódom, mert mostanában sokat fájlaltad a hátad, és annyira szeretnék segíteni, de hanem engeded…

– Hát… reggel úgyis be kellene kenni a hátamat, szóval… – inkább nem fejezte be a mondatot Hyungwon, és kifejezetten örült, hogy tisztes távolságban van a másik ágya az övétől, mert érezte, hogy kezd felforrósodni az arca. – Mindegy, felejtsd el, megoldom.

– Persze, mint eddig, mi? – nevetett fel halkan Hoseok. – Szívesen segítek reggel – mosolyogva fordult a fal felé az ágyán, bár úgy érezte, belül szétveti az öröm, hogy Hyungwon talán kezd megbízni benne.

Wings of my Heart ~ 5. fejezet

- De Hyungwon, erre semmi szükség, mi nagyon…

- Ne aggódj, Kihyun! – vágott az alacsony angyal szavába Hyungwon. – Azt mondtátok, hogy csak addig kell rám vigyáznotok, ameddig fel nem ébredek és valamennyire be nem gyógyul a szárnyam helye, ez pedig megtörtént – mosolygott rá, majd folytatta a pakolást.

- Még mindig ápolni kell a sebedet, és hiába hiszed ezt, nem vagy a terhünkre. Ágyad is van… - próbált Kihyun hatni rá, de a szőkeség hajthatatlan volt.

- A kollégium közelebb van és te is tudod, mennyire szeretek aludni – vigyorodott el. – A sebemet én is le tudom kezelni, nézd! – fordított hátat az aggódó angyalnak, és háta közepénél, egyik kezét alulról, a másikat felülről hátra téve, összekulcsolta ujjait. – Látod? – tapogatta meg mindkét lapockáját, bizonyítva, hogy megoldja egyedül is a sebei ápolását. – Nem lesz semmi gond.

Kihyun beletörődően sóhajtott és segített összecsukni a két bőröndöt.

- Azért szólj, ha valamire szükséged van, Jooheon és én is itt vagyunk bármikor.

- Tudom, és köszönöm, de remélem tisztában vagy vele, hogy nem egy másik kontinensre költözöm, és ráadásul pont a te közbenjárásoddal, egy egyetemre is járunk. Találkozni fogunk minden nap úgy is, minimum a büfénél – borzolt bele az alacsonyabb hajába, aki szinte rögtön, fintorogva lökte el a kezét.

- De ezt mégis mikor intézted el, és miért nem szóltál hamarabb? Ha szóltál volna, akkor Jooheon biztos nem megy ma dolgozni, hanem segített volna, így is csalódott lesz kicsit, hogy köszönés nélkül mész el…

- Még mindig nem örökre megyek és még mindig nem a világ végére – nevetett fel Hyungwon. – Tényleg kezdesz egy anyára hasonlítani… Egyébként a TO nem csak neked áll nyitva, plusz beszéltem a HÖK-nél a Kollégiumi Bizottsággal, és ennyi – vont vállat, aztán átölelte Kihyunt. – Megyek, délig be kellene költöznöm, és már így is tíz óra van – Kihyun már vette a levegőt, de Hyungwon megelőzte. – Igen, anya, felhívlak, ha beköltöztem és mindenről beszámolok – vigyorodott el gyalázatosan.

- Ne is lássalak! – fújta fel arcát egy kissé Kihyun, Hyungwon pedig még egyszer megölelgette és bőröndjét maga után húzva, másik táskáját a vállára véve elindult, Kihyun pedig addig nem ment vissza a házba, míg Hyungwon le nem fordult a sarkon. 

*

- Jó lesz ez így, Uram? Hogy elköltözik? – kísérte figyelemmel útját Hyungwon volt tanítója, és aggodalommal telve fordult az Úrhoz, amikor látta, hogy elköltözik a két angyal házából.

- Ne aggódj, Uriel! Te is pontosan tudod, hogy elég szem figyeli őt és vigyáznak rá. Nem lesz vele semmi gond – szólalt meg a távolból a kedves, mély hang. – Hyungwon hiába kételkedő, és hiába Lucifer fia, az anyja földi asszonyból lett angyal volt, ezért húzott a szíve az emberek közé. Lucifer pedig bármekkora szörnyűséget is tett, legkedvesebb és legbölcsebb angyalaim egyike volt. Hyungwon ezért kételkedik; Lucifer bölcsessége tükröződik vissza benne, kedvessége pedig édesanyjáéval vetekszik. Hyungwon tud vigyázni magára és jó kezekben is van.

Uriel felsóhajtott, ahogy legkedvesebb volt tanítványa átlépte a kollégium falait, ezzel véglegesen kiköltözve a két őrangyalától.

*

Hyungwonnak olyan érzése volt, amikor belépett a jövendőbeli szobájába, mintha egy háborús övezetben járna éppen. Bár a földön nem volt semmi, de mindkét ágyon ruhák, a székeken egyaránt, az egyik íróasztalon – bár egy darab tankönyvet nem látott – halomban álltak a papírok. 

Letette táskáit a szekrény mellé, és egy kicsit körbenézett a szobában. Előre félt a fürdő látványától, de legnagyobb meglepetésére ott katonás rend uralkodott, bár legalább annyi bőr és hajápoló spray és krém volt elő, mintha egy lány fürdőjébe nézett volna be. 

Visszament az íróasztalhoz, és próbált néhány információt szerezni leendő szobatársáról, bár ahogy rápillantott egy füzetre, máris tudta, hogy kivel fog együtt lakni az év hátralévő részében. Hyungwon egészen biztos volt benne, hogy az első dolog, amire szükségük lesz, az egy takarítási rendszer. Meglátott pár képet az asztal fölött a falon, ahonnan újdonsült barátai vigyorogtak rá, vagy itt-ott egy-egy titokban készült fotó is visszanézett rá, ahogy a többiek aludtak, vagy az ágyban, vagy az előadói csendélet részeként. Hyungwon vigyorogva futtatta végig a fényképeken a tekintetét, és megakadt a szeme a lányon, akivel egy szakon vannak, de nem egy évfolyamon, ugyanis a lány most volt negyedéves, míg ő maga csak harmadéves. Jihye a lány neve, ha jól emlékszik. Több kép is volt róla a falon, de ahogy lepillantott az asztalra, az egyik kihúzott fiókban is látott róla képeket, a falnak pedig egy része gyanúsan üres volt. Valószínűleg mostanában szedhette le őket a tulajdonosuk.

Hyungwon nekiállt a ruháit kipakolni a szekrénybe, legalább annak az egyik fele üres volt, így ott pontosan tudta, hogy melyik is az ő része. Mindkét ágyon voltak eldobált, még egyszer sem használt ruhák, bár való igaz, csak az egyik ágyon volt… hát a megágyazva erős túlzás, inkább csak felhúzva a paplanra és a párnára a huzat. Szintén mindkét íróasztalon voltak a fiúnak füzetei, könyvei, egyéb apróságai, csak a képek egyértelműsítették, hogy melyik is szobatársa asztala.

Nem tudta, mennyire allergiás rá a másik, ha hozzányúlnak a cuccához, de Hyungwon nem tudta tovább nézni (és el se fért), így nekiállt rendet rakni. Először csak összehajtogatta az ágyán eldobált pulcsikat és pólókat, amikről tökéletesen biztos volt, hogy tiszták, és betette a szekrényébe (ahol szintén elképesztő rend uralkodott). Utána megágyazott magának, a következő célpont pedig az íróasztal volt. Nem tett el semmit, csak egy kupacba rendezte az azonos dolgokat, így rövidesen három kupacban tornyosultak szobatársa asztalán a füzetek, a kitépett és egyéb lapok, valamint néhány könyv. Most, hogy az egyik íróasztal már szabad volt, Hyungwon is kipakolta a dolgait. Szobatársa ágyához viszont már nem akart nyúlni, az már tényleg teljesen az intim szférája volt a fiúnak. Elég, hogyha ennyiért pofátlannak tartja, bár nem akart az lenni, tényleg, de ő abban az állapotban, ami eddig a szobán uralkodott, nem tudott meglenni. Legfeljebb bocsánatot kér, és megmondja, hogy nem fordul elő többet. Vagy csak közli vele, hogy ha nem akarja, hogy a cuccaihoz nyúlkáljon, akkor tartson rendet maga körül, majd kiderül, hogy reagál rá. 

Amikor úgy ítélte Hyungwon, hogy ebben a környezetben már képes megmaradni, az órára pillantott, és örömmel konstatálta, hogy még csak egy óra múlt, ami azt jelenti, hogy még legalább két órája van addig, míg szobatársa vissza nem érkezik. Beletúrt hát a táskájába és kivette az egyik Jooheonék szobájából elhozott regényt, és leheveredve az ágyra elkezdte olvasni. Háta egészen kicsit fájt, hiszen míg Kihyunékkal lakott még ennyit sem csinált, mint most, elszokhatott a teste a mozgástól, így inkább hasra fekve folytatta az olvasást. Délután négy körül Hyungwon ajtócsapódásra és egy döbbent kiáltásra ébredt (észre sem vette, hogy elaludt volna).

- Mi a fene történt a szobámban?! – kiáltotta el magát Hoseok, ahogy bevágta maga mögött az ajtót.

- Összepakoltam egy kicsit, remélem nem baj – ült fel az ágyon Hyungwon, egyik szemét dörzsölve. Hoseok pedig odakapta a fejét és nem akart hinni a szemének. Hyungwon az ő szobájában, ott alszik az egyik ágyon. 

- Te mit keresel itt? Pláne az én szobámban! – kérdezte már visszafogottabb hangon, de még mindig indulatosan.

- Pláne, hogy ez már a mi szobánk, ugyanis a mai naptól itt lakom és szobatársak vagyunk – felelt higgadtan Hyungwon és nyújtózkodva felállt az ágyról. – Nem akartam több gondot okozni Kihyunéknak, így kiköltöztem tőlük, de a reakciódat látva, át kellene gondolnom, hogy hol is van jobb helyem…

- Engem nem te zavarsz, hanem hogy hozzányúltál a cuccaimhoz! Még jó, hogy az ágyamhoz nem nyúltál!

- Igen, mert az már teljesen az intimszférád.

- Amíg be nem költöztél, az egész szoba az intimszférám volt – morgott az orra alatt Hoseok, és idegességében hátrafésülte a haját. – Hova tetted a ruháimat?

- Be a szekrénybe, a helyükre – vont vállat, és fintorgott egyet a hirtelen mozdulatra. Talán mégsem volt jó ötlet több mint két órán keresztül pakolnia, most fáj az egész háta.

- Te… benyúltál… a szekrényembe…

- De csak addig, ameddig betettem a pulcsikat meg a pólóid, nem turkáltam, nem kutakodtam, csak betettem a ruháid. Egyébként meglepő, hogy mekkora rend van a szekrényedben a szobához képest.

- De az kurvára az én szekrényem és az én ruháim – akadt ki teljesen Hoseok, majd ahogy az asztalra vezette a tekintetét, azt hitte felforr az agyvize. – Az asztalomon is pakoltál, elképesztő vagy – csóválta meg a fejét, majd inkább leült az ágyára. Már úgysem tud mit kezdeni a helyzettel. 

- Csak egy helyre raktam a füzeteket, a papírokat meg a könyveket, nem olvastam bele semmibe és nem nyitottam ki semmit – valamiért sokkal rosszabbul érezte magát Hyungwon, mint amennyire gondolta. Számított rá, hogy Hoseok ki fog akadni, de arra nem, hogy ennyire. – Sajnálom, többet nem fordul elő – ült vissza az ágyára ő is, lehajtott fejjel. Mégis csak bocsánatkérés lett a vége.

- Még jó! – válaszolt dühösen Hoseok, de ahogy meglátta a lehajtott fejű szőkeséget, akinek az egész testtartásából a megbánás áradt, felsóhajtott és visszavett a hangerőből és a stílusából is. – Figyelj, szerintem te sem szereted, ha a dolgaidat piszkálják, indulj ki ebből. Most már mindegy, de a jövőben takarítási rohamaidat, légy szíves előre jelezd, és akkor én is összepakolok – kelt fel az ágyról, és odaült Hyungwon mellé. – Hozzá voltam szokva, hogy egyedül vagyok a szobában, így nyilván nem érdekelt, hogy melyik ruhám vagy füzetem a szoba melyik szegletében hever éppen. Ezentúl én is igyekszem rendet tartani, cserébe nem nyúlsz a dolgaimhoz, oké? – karolta át a hátát Hoseok, mire Hyungwon felszisszent egy pillanatra. – Ne haragudj, elfelejtettem a hátad…

- Ha rendet tartasz, akkor nem leszek én sem ilyen, ígérem – nézett fel Hoseok szemeibe egy halvány mosollyal, Hoseoknak pedig abban a pillanatban ismét ellepte az agyát a rózsaszín köd. – Amúgy… jó képek, remélem nem baj, hogy megnéztem őket – nézett a fal felé Hyungwon. – Nem is tudtam, hogy Jihye a barátnőd – a lány nevének említésére Hosoek is újra képben volt.

- Csak volt a barátnőm – dörzsölte meg tarkóját zavarában, és felkelt az ágyról. – Már le akartam szedni a képeket…

- Oh… miért lett vége? – kérdezte ártatlanul, Hoseok pedig felnevetett Hyungwon hihetetlen közvetlenségén, ami már-már az udvariatlanság határait súrolta. – Mármint… nem kell elmondani, ha nem akarod, csak érdekelt… - na, plusz pont.

- Nem, igazából nem lényeges, nem illettünk össze, nagyon sok mindenben különbözött a véleményünk, és egy idő után ez már nem volt jó egyikünknek sem, így hát közös megegyezéssel elengedtük egymást – nézett végig a képeken Hoseok. Határtalan szeretettel beszélt a lányról, mégis lehetett hallani hangjában a szomorúságot.

- Pedig helyesek voltatok együtt – észrevette Hyungwon a hangulatváltozást, ezért témát váltott, de azért maradt a képeknél. – Egyébként ti minden órán alszotok, vagy mi van? – lépett Hoseok mellé mosolyogva, Minhyuk képére mutatva.

- Ő az egyik, aki a legtöbbet alszik előadásokon, én vagyok a másik – vigyorodott el a barna hajú, és oldalra pillantva vette csak észre, hogy milyen magas is Hyungwon.  – Bizonyíték, hogy ő is alszik, mégis mindig cseszeget, hogy sosem figyelek órákon és sosem jegyzetelek…

- Pedig úgy hallottam, évfolyamelső – csodálkozott Hyungwon.

- Csodás, megint én lettem a feketebárány, inkább meg sem szólalok – morgott az orra alatt Hoseok, mire Hyungwon felnevetett, és a barna hajú fiú oldalra pillantva, nem hitte el, amit látott. Pontosabban csak... nem értette, hogy hogy lehet Hyungwon ennyire... gyönyörű és hogy lehet valakinek ennyire… angyali a nevetése.

- Ehhez képest mégis Kihyun a megmentőtök – folytatta Hyungwon szélesen mosolyogva. – Bár így már érthető. Kihyun jegyzetel, míg ti alszotok az órán, csak Minhyuk tanul is Kihyun jegyzeteiből, míg neked csak szimplán itt hever valahol a papírkupacban.

- Kihyun a mi őrangyalunk, az tény – válaszolt álmodozó hangon, és Hyungwonnak egy pillanatra az arcára fagyott a mosoly. Az nem lehet, hogy tudják. Áh, biztos nem, csak szófordulat, nem tudhatják, hogy Kihyun őrangyal.

- Kihyun egy angyal, az biztos – mosolyodott el Hyungwon is, ahogy az alacsony barátjára gondolt, majd hirtelen meg is rémült. – Basszus, megígértem neki, hogy felhívom, ha ideértem, szerintem már hülyére aggódta magát! – nyúlt is a telefonjáért, és rögtön az első csörgés után fel is vette a telefont az alacsony angyal, és még Hoseok is hallotta, ahogy belekiáltott a telefonba. – Ne haragudj, elfelejtettem, de itt vagyok, élek, jól vagyok, nyugi! – nyugtatgatta Kihyunt. – Keresd meg Jooheont, és leszel szíves engedni, hogy a válladon legyen a keze, amíg telefonálunk – ült le az ágyára Hyungwon. – Hoseok a szobatársam. Mi, most mit vagy úgy kiakadva? – Hoseok elsápadt egy pillanatra, hiszen múltkor Minhyuk csodálatosan levezette az elméletét Hyungwonnal kapcsolatban, és azt Kihyun is végighallgatta… Ha most elszólja magát… - Nem, jól megvagyunk, kicsit összekaptunk a… rend miatt, de nincs gond. Igen anya… igen anya, rendben anya – vigyorgott a telefonba. – Nem, biztos nem, megoldom egyedül is, nem kell a segítsége. Eszem ágában sincs odaadni neki a telefont, mi, hé! Add vissza a telefonom! – kiáltott Hoseokra, de addigra már késő volt.

- Szép napot Kihyun, mondjad! – vigyorgott szélesen Hoseok, majd szépen lassan el is sápadt. – Persze… Rendben, segítek neki. Bekötni be kell? Akkor csak bekenem, rendben. Szia! – adta vissza Hyungwonnak a telefont, de mire a szőke beleszólt volna, Kihyun már kinyomta.

- Felejtsd el! Csak akkor kell a segítséged, ha megkérlek rá – nézett Hoseokra Hyungwon, de észrevette a hangnemét, így megköszörülte a torkát. – Nincsen semmi baj, csak Kihyun túlaggódja a dolgot, meg tudom oldani egyedül is. Ha tényleg nagyon bénázok, akkor úgyis megkérlek, hogy segíts – mosolyodott el Hyungwon, majd felkapva a törölközőjét és egy alsót, bevonult a fürdőszobába, magára hagyva a még mindig sokkos állapotban lévő Hoseokot. Bent a fürdőben, levette a pólóját és hátatfordított a tükörnek, hogy megállapítsa, sokkal vörösebb a sebe, mint gondolta. Finoman hozzáért, de el is kapta a kezét, egy halk szisszenéssel. – Még a végén Kihyunnak lesz igaza, és Hoseokot kell megkérnem, hogy lefertőtlenítse a sebet…

Wings of my Heart ~ 4. fejezet

A feszültség, ami eddig is uralkodott a nappalin, miután a fiúk elmentek már szó szerint tapinthatóvá vált. És hangossá. Lassan tíz perce kiabált egymással Kihyun és Hyungwon, és akárhogy próbálkozott Jooheon, nem tudta őket lenyugtatni.

– Különben is, mi a fenéért kellene elhinnem azt a baromságot, amit próbáltatok nekem bemesélni? Angyal, én? Ugyan már, Kihyun, nem vagyok gyerek, hogy bevegyem az efféle dajkameséket! Te meg ne fogdoss már, az isten verje meg! – tépte ki a karját Jooheon gyenge szorításából, de ez a mondata volt az utolsó csepp a pohárban.

Hirtelen fülsiketítő csend lett a nappaliban, ahogy Kihyun tenyere csattant Hyungwon arcán, a fiú pedig döbbenten fordult vissza az alacsonyabb felé.

– Még egyszer meghallak szitkozódni, és nem érdekel az Úr akarata, kiváglak az utcára, és mehetsz, amerre látsz! – fújtatott dühösen Kihyun. – Szerinted miért van az a két hatalmas és mély seb a hátadon? Angyal voltál Hyungwon, fogd fel végre, nem viselkedhetsz így! 

– A kulcsszó a voltam! Úgy viselkedek, ahogy akarok! – nézett a szemeibe Hyungwon ijesztően nyugodt és mély hangon, Jooheon pedig riadtan kapkodta kettejük között a fejét, és hirtelen sírni támadt kedve. Pontosan tudta, hogy Kihyun másodpercek alatt veszti el a türelmét, de ezt még tőle sem várta volna. – Ti pedig tudtommal még mindig angyalok vagytok, habár semmi bizonyítékotok sincs… - Hyungwon szavai elakadtak, ahogy Kihyun indulatosan széttárta hatalmas, hófehér szárnyait. – Oké, de ez még nem bizonyíték, ez lehet bármilyen trükk, ami…

– Nem trükk – szólalt meg halkan Jooheon is. – Két esetben látható az angyalok szárnya. Egyik esetben csak isteni lény láthatja, azaz angyal, vagy bukott angyal, a másik eset, hogy hívő ember. A szárnyunkat épp ezért kell láthatatlanná tennünk, ha emberek közé megyünk, hiszen Isten Országáról egyszerű ember semmi mást nem tudhat meg, mint amit maga az Úr is kijelentett – magyarázott türelmesen Jooheon. – Mivel előszeretettel szitkozódsz, és alapvetően a hitetlenséged vezetett a szárnyvesztéshez, nem vagy hívő ember, így te csak azért láthatod, mert isteni lény voltál. Angyal voltál. Most pedig, hogy van bizonyítékod arra is, hogy valóban angyal voltál, és arra is, hogy mi valóban angyalok vagyunk, kérlek titeket, fejezzétek be. Sehova nem vezet, ha ordítoztok egymással. 

Hyungwon csak dühösen szusszantott egyet, hiszen ezzel nem tudott és igazából nem is akart vitába szállni, inkább csak visszament a hálószobájába, és maga után becsapva az ajtót jelezte a két angyalnak, hogy nem szeretné őket pár órán keresztül látni. Levetette magát az ágyra, majd a hátára fordult, de hangosan fel is szisszent. Nem volt még annyira jól a háta, mint amennyire látszott. Sajgott, zsibbadt, és néha a karjait is alig tudta mozgatni, annyira nyilallt bele a fájdalom, de… nem akarta ezekkel traktálni Kihyunékat.

Hiába nem mutatta, Hyungwon imádott velük lakni és egészen idáig egyszer sem veszekedett egyikükkel sem. Jooheonnal egyszerűen lehetetlen is lett volna, neki teljesen elhitte, hogy valamiféle endorfin-túltengéses angyal, és emellett birkanyugalommal is rendelkezett, ami határozottan ragadós volt. Kivéve most. Iszonyúan felidegesítette Hyungwont a tény, hogy Kihyun a tudta nélkül intézkedett. Pedig alapvetően imádta Kihyunt. Volt benne valami anyai attitűd, egyfajta féltőn szeretés és gondoskodás, amit Hyungwon, mióta itt lakott, minden nap megtapasztalt. Lehetett szó ebédről, vagy csak arról, ha bármire szüksége volt, a sebei óvatos és gyengéd kezeléséről, a kedves, bár néha idegesítő hajborzolásról. Viszont hihetetlenül lobbanékony természete miatt imádta cukkolni is, amit Kihyun már kissé nehezebben viselt, de olyankor Jooheon vigyorogva nyugtatta le az ideges angyalt. Igen, személyiségénél fogva Hyungwon tökéletesen elhitte, hogy Kihyun is egy angyal, csak ha tovább folytatták volna a veszekedést, még az is az alacsonyabbik hibája lett volna, hogy télen korábban sötétedik.

Sóhajtva masszírozta meg a halántékát, majd levett a polcról egy pár napja Jooheon szobájából elcsent könyvet és az ágyra visszahasalva folytatta tovább, ahol abbahagyta. Egyszer csak kopogásra lett figyelmes, mire felkapta a fejét és döbbenten konstatálta, hogy már erősen este lehet, hiszen odakint teljesen sötét volt. 

– Gyere! – szólt Hyungwon és pár másodperc múlva Kihyun dugta be a fejét az ajtón.

– Bejöhetek? – válaszul Hyungwon csak becsukta a könyvet, aminek már a vége felé járt, és az ajtóval szembefordulva felült az ágyon, mire Kihyun is beljebb lépett, majd becsukva az ajtót, leült az ágyra. – Hogy van a hátad? – kérdezte gondoskodóan, Hyungwon pedig legszívesebben elmosolyodott volna. 

– Tűrhetően. Nem fáj, csak ha hirtelen dőlök hátra, vagy ha sokáig támaszkodom az alkaromon.

– Megnézhetem? – kérdezte Kihyun csendesen, Hyungwon pedig már le is kapta magáról a pólót és hátat fordított az angyalnak. Kisvártatva megérezte a langyos tenyeret hátán, ahogy óvatosan végigsimított rajta, és hitetlenkedve elmosolyodott. Ugyanazzal a gondoskodással ért hozzá Kihyun, mint a veszekedésük előtt, és pontosan ugyanaz a féltés és törődés csillogott a szemeiben amikor belépett a szobába, mint mikor először felébredt. Igen, Kihyun tényleg egy angyal volt. – Megerőltetted, vagy megütötted a hátadat vagy a karodat?

– Nem, miért? – pillantott hátra Hyungwon, ahogy megérezte Kihyun ujjait a sebek felületén.

– Pirosabb, mint szokott lenni, és körülötte kicsit be van lilulva. Biztosan nem történt semmi? 

– Nem csináltam semmit, ne aggódj, nem fáj. Nem egy átlagos sérülés, nem is gyógyul átlagosan –mosolyodott el Hyungwon, majd felvette a pólóját és Kihyunnal szembefordult. 

– Az arcod…? – kérdezte bátortalanul Kihyun, és nem is nézett Hyungwon szemébe, de a szőkeség is inkább a kezeit fixírozta az ölében.

– Nem fáj igazából… legalábbis fizikailag nem fáj. Nagyobbat csattant, mint amekkorát ütöttél – mosolyodott el vérszegényen Hyungwon. – Plusz meg is érdemeltem. Gyakorlatilag azóta nyafogok, hogy idekerültem, és hiába tudom, hogy… azok vagytok, amik, mégis szitkozódom. Meg se köszöntem, hogy lényegében elláttok, nekem csak annyi a dolgom, hogy élek…

– Ugyan – mosolyodott el Kihyun, és megpaskolta Hyungwon térdét. – Igazából… abban a pillanatban megbántam, ahogy megütöttelek. Soha nem bántottam még senkit, hiába vagyok hirtelenharagú… Fogalmam sincs mit fogok ezért kapni az Úrtól – nevetett kényszeredetten, mire Hyungwon elsuttogott egy „Ne haragudj!”-ot. 

– Kihyun? – a kérdésre csak bíztatóan nézett rá a másik, hogy folytassa. – Megmutatod még egyszer a… szárnyaidat? – kérdezte bizonytalanul a szőkeség, mire Kihyun csak elmosolyodott és az ágy végéhez állt, majd egészen minimális légmozgást keltve széttárta a szárnyait. Hyungwon elbűvölten nézte a szárnyakat, Kihyun pedig visszaült mellé. – Megfoghatom?

– Persze – nevette el magát az alacsony angyal.

Hyungwon megbabonázva, lágyan simított végig a hófehér és puha tollakon. Kisebb és nagyobb tollak voltak rétegződve szabályos rendben. Annyira igazinak, élőnek és… egyáltalán nem eviláginak tűntek a hatalmas szárnyak. 

– Nekem is ilyen szárnyaim voltak? – kérdezte Hyungwon, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az elbűvölő tollazatról, amit Kihyun mosolyogva figyelt. – Már értem, hogy miért fájhatott annyira, valahogy sokkal… kisebbnek képzeltem, és nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire a részed. Ezt érzed? – pillantott Kihyunra és egy ujjal végigsimított egy tollon a szárnya töve közelében, mire Kihyun kuncogott egyet.

– Érzem, és csikis, szóval nyugodtan befejezheted – vigyorodott el, ahogy lefogta Hyungwon kezeit. – Igen, ezért mondtam azt, hogy lényegében kiszakítottak belőled valamit, ami a részed volt, és hozzád tartozott. Hogy mondjak egy morbid példát, lényegében olyan érzés lehetett, mintha most valaki odamenne egy emberhez, és kitépné a karját a helyéről – Hyungwon elfintorodott és elengedte Kihyun szárnyát. – Szóval teljesen a lényünk része. Régebben az embereknek is volt szárnya, de ez a kiváltság megszűnt, és ma már csak a helye van meg, a lapockacsont. 

– És… komolyan tudtok vele repülni is? – kérdezte gyermeki naivsággal és kíváncsisággal Hyungwon, mire Kihyun elnevette magát. – Most mi van? Nekem fogalmam sincs róla, nem emlékszem – ült Kihyun mellé a szőke és átölelte felhúzott lábait, állát pedig térdére fektette.

– Igen, tényleg tudunk repülni. Mit gondolsz, hogy hozott el észrevétlenül Jooheon a városközpontból ide, miközben te teljesen eszméletlen voltál? – Hyungwon csak megvonta a vállát, az alacsony angyal pedig sóhajtott egyet. – Tudod mire jó még a szárnyunk? – csak egy morgást kapott válaszul. – Ülj egy kicsit közelebb! – Hyungwon teljesen Kihyun mellé ült, szinte összeért a lábuk, mire Kihyun elmosolyodott, és egyik szárnyával körbeölelte Hyungwon testét és teljesen magához húzta. Hyungwon döbbenten pislogott a szárny ölelésében, ahogy az kellemes meleget, meghatározhatatlanul tiszta és kellemes illatot árasztott magából és olyan biztonságosnak tűnt, mintha már soha többé nem tudná bántani senki. – Na, milyen érzés? – kérdezte halkan Kihyun, ahogy megérezte, hogy a fiatalabb a vállára hajtja a fejét.

– Nem is tudom… talán – gondolkodott el. – Olyan, mintha… hazaértem volna – válaszolt halkan, mosolygós hangon, ebből a válaszból pedig Kihyun biztosan tudta, hogy egyszer vissza fognak térni Hyungwon emlékei. Pár perc elteltével viszont hirtelen ült fel és fordult szembe Kihyunnal, aki szépen lassan visszahúzta a szárnyait. – Egyébként… miért pont irodalom szak? – Kihyun láthatóan megkönnyebbült a kérdéstől, egészen idáig feszült volt. Nem tudta, hogyan hozhatná fel újra a témát úgy, hogy a szőke fiú ne legyen dühös, de így sokkal egyszerűbb volt.

– Odafent, mikor egyszer-kétszer láttalak, mindig olvastál valamit, és az egyetlen dolog, amit komolyan vettél, az a költészet volt – mosolyodott el Kihyun nosztalgikusan. – Illetve mostanában rejtélyes módon tűnnek el a legkülönbözőbb könyvek a szobánkból és valami még rejtélyesebb oknál fogva, mindig itt találjuk meg őket, a polcodon, az éjjeliszekrényeden, vagy – pillantott Hyungwon mellé – az ágyadban.

– Érthetetlen – húzódott Hyungwon szája is egy széles mosolyra. – Úgy látszik, sokkal többet tudtok rólam, mint amennyit elárultok.

– Nem feltétlen. Én csak párszor láttalak téged és csak mendemondákat hallottam rólad. Te voltál a fiú, aki semmit nem hitt el. Mindenre magyarázatot vártál, és ez mostanra sem változott. Vannak dolgok, amiket viszont tudunk, és tényleg nem mondhatunk el neked. Az Úr akarata, ne forgasd a szemed – keményedett meg Kihyun hangja, de a következő pillanatban ismét ellágyult. – Egyébként csak azt akartam megkérdezni, hogy kérsz-e vacsorát.

Hyungwon felnevetett a kérdés hallatán, de amikor meglátta Kihyun kérdő pillantását, csak megrázta a fejét és mosolyogva válaszolt.

– Nem, anya, nem kérek – most Kihyun forgatta a szemét és Hyungwon hajába beleborzolva kiment a szobából.

*

Tíz perc feszült csend után Minhyuk nem bírta tovább és Hoseoknak szegezte a kérdést.

– Mondd, mit csinálsz?

Hoseok felnézett egy könyvből és értetlenül nézett szőke barátjára. 

– Úgy értem, mit csinálsz itt, a könyvtárban. Az elmúlt három évben nem láttalak a könyvtárban, most pedig… már a vizsgaidőszaknak is vége van, a félév második hete, szóval… még különösebb, hogy itt látlak. Tehát… miért vagy itt?

Hoseok lerakta a tollát a füzetre, amibe jegyzetelt és az asztalra rakta a tankönyvet is, ami eddig az ölében pihent.

– Tanulok – ebben a pillanatban Minhyuk kiejtette a kezéből a tollat. – Most mi van? Kupi van az íróasztalomon a szobában, és lusta voltam összepakolni, ezért bejöttem a könyvtárba tanulni.

Jó, hát, akkor még teljesen nem vesztette el a barátját, ez határozottan megnyugtatta Minhyukot, aztán Hyunwoo ült le az asztalukhoz.

– Sziasztok! Hát te, Hoseok? – nézett a fiúra meglepődve Hyunwoo is, mire Hoseok szemforgatva válaszolt.

– Tanulok.

Újabb három perc telt el kínos csendben, és csak a többi tanuló halk sutyorgását, könyvlapozgatást és Hoseok tollának kopogását lehetett hallani, ahogy a könyvből jegyzetelt.

– Szerintem hazudik – szólalt meg végül újra Minhyuk, miután realizálta, hogy barátjuk tényleg a könyvből jegyzetelt és tényleg ahhoz a beadandóhoz gyűjtött anyagot, amit megadott a tanáruk. Tizenöt percig intenzíven bámulták mind a ketten a barna hajú srácot, aki végül ledobta a tollát és idegesen pillantott rájuk.

– Tudjátok, elég zavaró ám, ha a pofámba bámultok mind a ketten, mintha minimum cirkuszi majom lennék. Igen, tanulok, váó, lépjetek túl rajta, tudok ilyet is. Vagy zavar? Abbahagyhatom, de Minhyuk, te rinyáltál érte a legtöbbet, hogy sosem tanulok…

– Isten ments! Én csak örülök, hogy úgy döntöttél, használod is azt, ami a fejedben van és jobb helyeken agynak hívják, csak tudod…

– Meglepő – fejezte be a szőke gondolatát Hyunwoo, mire a másik hevesen bólogatni kezdett. 

Hitetlenül elnevette magát Hoseok, és inkább becsukta a könyvet, tudva, hogy ma már nem fog a könyvtárban tanulni, különben barátai a végén még szívrohamban fog meghalni, ha netalántán még lapoz is egyet a könyvben. 

– Tudjátok mit? Inkább menjünk, mert fél óra múlva előadásunk lesz és én még venni akartam magamnak kaját – dobálta bele cuccait a táskájába és megindult kifelé, a másik kettő pedig mögötte indult meg teljesen letaglózva az előbb hallottaktól. 

Amint lementek a büfébe, ahogy véget ért az előadásuk, és Hoseok egy „Nincs értelme az életemnek!” felkiáltással dőlt az egyik asztalra, már tényleg nem értették a fiút. Körbenéztek, majd Minhyuk felsóhajtott, és levágódott az asztal másik oldalán található székbe. Minden értelmet nyert.

– Hát ennek meg mi baja van már megint? – érkezett meg Kihyun is négy kávéval a kezében, hogy odaadja a többieknek.

– Élete jelenlegi szerelme éppen élete volt szerelme társaságában eszik egy szendvicset, és még beszélgetnek is – mutatott maga mögé Minhyuk, és Kihyun arra az irányba nézve meglátta, ahogy Hyungwon épp Hoseok volt barátnőjével beszélget, és néha nevetgélnek.

– Hyungwon szociális életet él, meg a barátnőd is. Na és? Én is szoktam nevetni a bődületes baromságaidon, sőt, múltkor még kávét is vettem neked. Mi a különbség? – kérdezte Hoseokot Hyunwoo, és biccentett egyet Kihyunnak köszönet képpen a kávéért.

– De te ezt nem értheted! – szólalt meg elgyötört hangon a még mindig az asztalon fetrengő fiú. – Ő… ő Hyungwon, érted? Irodalom szakos, és… és nézz már rá! – továbbra sem értették a fiú problémáját, pontosabban, Minhyuk sejtette, de a többiek nem értették. – Még csak nem is köszönt ide nekünk, fel sem ismert minket, pedig alig van másfél hete, hogy találkoztunk vele és…

– Oké, Hoseok, felfogtuk, rá vagy indulva Hyungwonra. Megértelek, tényleg szép a srác, de…

– Nem simán szép, Minhyuk… ő… gyönyörű, és a mosolya…

– Jó, oké, akkor gyönyörű – szakította félbe a következő ódáját a szőke srác -, de attól, hogy leült valakivel beszélni, még nem járnak, ne csinálj már úgy, mint aki meg van halva – forgatta szemeit Minhyuk. – Fogadjunk, hogy azért voltál a könyvtárban, mert irodalom szakos és őt vártad, hátha felmegy, és azért tanultál, hogy ne higgyen a srác segghülyének, igazam van? – vigyorodott el mindentudóan Minhyuk, mire csak egy rajtakapott nyögés hagyta el Hoseok száját. – Tudtam.

Wings of my Heart ~ 3. fejezet

– Valami nem stimmel. Valami nagyon-nagyon nem stimmel Kihyunnal – osztotta meg véleményét barátaival Hoseok. 

– Miért is gondolod ezt? – húzta fel egyik szemöldökét Minhyuk, miközben nagy unalmában a kólája maradékát szürcsölgette. – Törődnél inkább a vizsgáiddal. Tudod, nincsen negyedik vizsgalehetőség, szóval jó lenne, ha ezen már átmennél. Ha én paráztam tőle, akkor szerintem van okod egyszer az életben emberien tanulni.

– Minhyuk, ne nyafogj már! Te melyik vizsgától nem paráztál? Ne csinálj úgy, mintha jelen pillanatban is tanulnod kellene! – hadonászott a jegyzetnek kikiáltott pár lappal Hoseok, hogy azért a látszat és az érzés meglegyen. – Csak rinyáltál, hogy nem lesz meg, jaj, mi lesz, ha nem lesz meg, majdnem sírva mentél be, erre kijössz, és ötös. 

– Legalább neki megvan a vizsgája, csak szolidaritásból bejött, hogy ne unatkozz és legyen kinek pofáznod, ha már úgysem tanulsz – vonta meg a vállát Hyunwoo, és békésen tűrte, hogy a szőke nekidőljön a hátának, köszönetképp, amiért megvédte.

– Neked sincs meg a vizsga, ne prédikálj!

– De legalább tanultam erre – mélyedt bele újra a kidolgozott tételeibe. – Egyébként én nem buktam kétszer, csak lusta voltam felvenni a két előző időpontot, tehát nekem ez lesz az első vizsgám ebből a tárgyból.

– Utállak titeket – fordult el tőlük tüntetőleg , de látóterébe megint befutott Kihyun, azonban mire Hoseok kettőt pislogott, már ott se volt. – De valami akkor sem oké Kihyunnal.

– Tényleg nem fogja befogni – sóhajtott lemondóan Hyunwoo, majd inkább letette maga mellé a tételeit, és a barna hajú felé fordult, így Minhyuk már nem a hátán, hanem a vállán pihent.

– De nézd meg! Fel-alá futkározik, mint a mérgezett egér, és a héten három órát is kihagyott – csóválta a fejét Hoseok. - Mindemellett olyan elvarázsolt tekintettel nézelődik, mint ahogy Minhyuk szokott rád nézni – ebben a pillanatban egy köteg papír csapódott a folyamatosan beszélő fiú fejének, nem csekély többleterővel, mire döbbenten fordult a szőke felé. – Most mi bajod van?

– Dobálózhatnékom volt, és pont útban voltál – vont vállat Minhyuk pár árnyalattal vörösebb arccal. – Különben meg minek jött volna be azokra az órákra, amikből már vagy két hónapja megajánlott ötöse van?

– Nekem akkor is gyanús. Attól nem néz ki… így – mutatott Kihyun általános irányába, aztán pár pillanattal később el is kapta a karját, és visszahúzta maga mellé az éppen elsuhanó alacsony fiút. – Szervusz Kihyunkám, mi újság veled mostanában, hogy csak futtában találkozunk? Elhanyagolsz minket – biggyesztette le alsó ajkát Hoseok, miközben lerántotta a maga melletti székre.

Kihyun pár pillanatig csak döbbenten pislogott a hármasra, de Minhyuk bocsánatkérő tekintetére megeresztett egy apró mosolyt, aztán sóhajtva vette tudomásul, hogy rajtakapták. Elvégre két hete, mióta Hyungwon náluk lakik, tényleg alig beszélt a többiekkel, és soha nem mondta meg, hogy miért nem ér rá, csak… haza kellett mennie.

– Dolgom volt és van otthon. Most pedig papírokat intéztem a Tanulmányi Osztályon – adta meg végül a még így is vérszegény magyarázatot.

– Mi dolgod van neked újabban állandóan otthon?

– Attól, hogy a te koliszobád úgy néz ki, mint egy atomvillanás sújtotta terület, az én lakásomnak nem feltétlenül kell ilyen állapotokban végeznie. Főleg mióta a lakótársaim… – és elszólta magát.

– Lakótársaid? – fordultak felé hirtelen mind a hárman. – Arról se tudtunk, hogy lakótársad lenne, nem, hogy több! – háborodott fel Minhyuk, akivel mindent megosztott Kihyun. Nos… szinte mindent. – Még a végén annak a lusta dögnek lesz igaza, ott melletted. Minden rendben, Kihyun?

– Mi az, hogy lusta dög? – kapta fel a fejét Hoseok, de gyorsan túllendült a sértésen és visszafordult alacsony barátjához, és összeszűkített szemekkel nézett rá. – Dalolj szépen, Pacsirtám, mi mindenről nem tudunk még? 

Ez volt a vég. Hoseok gyakran próbálta rávenni minden hülyeségre, és pofátlanul kérdezgetett mindenfélét a magánéletéről, de most, hogy nem csak az ő, hanem Hyunwoo és Minhyuk kíváncsi tekintete is rászegeződött, úgy érezte, kénytelen lesz mesélni. De mégis hogyan? Nem mondhatja el, hogy ő maga tulajdonképpen egy angyal, és az egyik lakótársa szintén angyal, a másik pedig egy ex-angyal, akinek ráadásul még a korát is csak megsaccolni tudják, hiszen itt a Földön másképp telik az idő, mint odafent a mennyben. 

– Srácok, ez… egy nagyon hosszú történet – bújt inkább valami sablonos hárító szöveg mögé, de meglepetésére Minhyuk volt az, aki hajthatatlan volt. 

– Semmi gond, Hoseok a következő vizsgázó, utána pedig Hyunwoo megy, addig szépen átgondolhatod az egész történéssorozatot, utána pedig mindannyiunknak pont lesz arra ideje, hogy elugorjunk hozzád, és mesedélutánt tarthass, igaz? – fordult a másik két érintett felé, akik bőszen bólogattak. Most már az ő oldalukba is kezdett lyukat fúrni a kíváncsiság. Kihyun pedig csak sóhajtva elővette a telefonját, hogy dobjon egy üzenetet Jooheonnak, hogy ma lesz három vendégük.

*

Húsz perc. Ennyi ideje ültek teljes csendben Kihyun nappalijában, jelenleg öten. Kihyun, Hoseok, Hyunwoo, Minhyuk és Jooheon. Kihyun pedig a poharát szorongatva folyamatosan azon gondolkodott, hogy mi a jó életet találjon ki, hogy mit csinál Jooheon, hogy ismerték meg egymást, és, hogy mit fog válaszolni minden egyéb kérdésre, amit Minhyuk biztosan fel fog tenni. Bár látszólag a fiúkat egyelőre teljesen lefoglalta Kihyun nappalijának csendes felfedezése.

Nem volt egy túl nagy nappali, és meglepően narancssárga volt. Nem túl erős, de nem is igazán halvány, csak olyan… narancssárga. Határozottan meleg és otthonos hangulatot keltett mindenkiben, de valahogy nem gondolták volna, hogy ilyen színű lenne barátjuk nappalija. Viszont teljesen az ő stílusában volt berendezve; mindenhol tökéletes rend uralkodott, a könyvek betűrendben, méret szerint helyezkedtek el a polcokon, itt-ott néhány fénykép, de egyik sem embereket ábrázolt, hanem többnyire utcarészletek voltak, és mind Szöulban készültek. 

A bútorok nagy része fából készült, sötét páccal voltak bevonva és lakk borította őket. A padlószőnyeg barnás árnyalatú volt és tökéletesen illett a szobához, a kanapé és a fotelek pedig világos krémszínűek voltak, ahogy a függönyök is. Emellett pedig határozottan kellemes illat volt a lakásban. Nem tudták behatárolni, hogy mihez hasonlít: édeskés volt, de nem tömény. Némi kávéillat is keveredett bele, amit Jooheon megjelenése a nappali ajtajában meg is magyarázott, ahogy öt kávésbögrét egyensúlyozott egy tálcán, hogy ne ejtse le, amíg a dohányzóasztalig elér velük. Észre sem vették, mikor ment ki.

– Oké, én nem bírom tovább ezt a szótlanságot. Szóval, Kihyun szaktársai vagyunk az egyetemen, én Minhyuk vagyok, balra tőlem Hyunwoo jobbra pedig Hoseok. Te pedig, mint megtudtuk, Kihyun lakótársa vagy… – nézett kérdően a vörös hajú srácra, és várta, hogy bemutatkozásával befejezze a mondatot.

– Jooheon vagyok, Kihyun barátja. A közelben dolgozom egy kávézóban és albérletre volt szükségem, és egy beszélgetésünk során a kávézóban Kihyun felajánlotta, hogy neki van egy szabad szobája, amit nem használ semmire, és ha gondolom, akkor beköltözhetek, cserébe segítenem kell itthon néhány dologban – mosolygott kedvesen, miközben magában imádkozott és kegyelemért esedezett, amiért vízfolyásként hazudott a három srác szemébe. Egyelőre nem tartotta okos gondolatnak az angyalos dologgal traktálni őket, bár határozottan barátságosnak tűnt mind a három srác.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetünk – viszonozta a mosolyt Minhyuk, utána pedig Kihyunra nézett. – Azt mondtad, hogy van még egy lakótársad, ő…?

– Hyungwon alszik – vette magához a szót újra Jooheon. – Későn kelő típus, illetve most sok pihenésre van szüksége, mert pár napja lázas volt. 

– Fiatalabb nálatok? – szólalt meg végre Hyunwoo is. Lassacskán kezdtek feloldódni, ahogy elnézték a csupa mosoly vörös hajú srácot, és volt valami megnyugtató abban, hogy ilyen könnyedséggel és barátságosan beszélt velük. Kihyun pedig még mindig a bögréjét szorongatva ült az egyik fotelban, és szemmel láthatóan nem volt a helyzet magaslatán.

– Nálam idősebb, Kihyunnál fiatalabb. Miből gondoltad, hogy fiatalabb lenne?

– Csak a hangsúlyodból. Úgy beszéltél róla, mintha az öcséd lenne, akire kötelességed vigyázni, bár nem tartod tehernek – mosolyodott el, azzal a jellegzetes, széles és álmos, határozottan hyunwoos mosollyal, Jooheon pedig egyetértően bólogatott.

– Bár idősebb nálam, olyan mintha az öcsém lenne, igazad van. Szeretek róla gondoskodni, igazán rendes fiú, bár a stílusa hagy némi kívánnivalót maga után…

– Jól gondolom, hogy rólam van szó? – hallatszódott a konyha felől egy kellemes hang, amire mind az öten odakapták a fejüket.

Egy meglehetősen álmos arcú, ennek ellenére hatalmas, barna szemű, szőke fiú ácsorgott az ajtófélfának dőlve, egy egyszerű túlméretezett fehér pólóban, ami félre volt csúszva, így majdnem látni engedte a vállát, és egy melegítőnadrágban, ami szintén lógott rajta. Egy jókora bögrét tartott a kezében, amit lassú mozdulattal emelt az amúgy sem elhanyagolható méretű ajkaihoz, bár most még kicsit fel is voltak puffadva az alvástól. 

– Végszóra, mint mindig – vigyorgott szélesen Jooheon. – Fiúk, ő itt a másik lakótársunk, Hyungwon. Hyungwon, ők Kihyun barátai és egyben szaktársai.

– Üdv – köszönt nekik Hyungwon, miután végignézett a díszes társaságon és egy gyönyörű mosolyra húzta ajkait.

– Nagyon örvendek – szólalt meg Hoseok, rá egyáltalán nem jellemző, illedelmes és felettébb elvarázsolt hangon, majd nyelt egy nagyot, ahogy végignézett a fiún, és Kihyunhoz fordulva elővette a már jól megszokott számonkérő hangját. – Oké, most már komolyan tudni akarom, hogy mi a fenéért nem tudtad elmondani, hogy van két lakótársad, hiszen… semmi kivetnivaló nincs bennük.

– Hát, én… - kezdte volna Kihyun, de Hyungwon a szavába vágott, Hoseok pedig már fordult is felé és minden figyelmét a gyönyörű fiúra fordította.

– Igazából, én csak két hete lakom velük, szóval engem még nem ismernek annyira, így gondolom nem volt túl sok mesélnivalója, de örülök neki, hogy elhozta a barátait bemutatni nekünk.

– Hyungwon, nem vagy az anyám, ne beszélj úgy, mintha a potenciális párjelöltjeimet hoztam volna bemutatni – morgott Kihyun, de Jooheon pár lépéssel mögötte termett és a vállára helyezte a kezét, aztán a fiúkhoz fordult. 

– Hyungwon, ülj le, én hozok be valami kaját, mert nem tudom, hogy vagytok vele, de én farkaséhes vagyok – ezzel el is tűnt, Hyungwon pedig letelepedett a szőnyegre Kihyun és Hoseok közé, aki azóta sem vette le róla a szemét.

Minhyuk alig tudta visszatartani a nevetését, ahogy Hoseokot szinte láthatóan ellepte a rózsaszín köd, és majdnem kiesett a saját szemein, annyira megbámulta Hyungwont. Úgy érezte, ideje a kezébe venni a beszélgetést, mert elvarázsolt barátja biztosan nem fogja megszólítani a srácot még egyszer.

– Szóval Hyungwon… hány éves is vagy? 

– Két hete lettem huszonkettő, amikor ideköltöztem. Az ajándékom pedig egy csodálatos hátsérülés volt – pillantott Kihyunra szemtelenül, aki összeszűkített szemeket villantott a földön ülőre.

– Miért, mi történt? – kérdezett rá Minhyuk, ahogy azt alacsony barátjuk rögtön gondolta is, hiszen a srác eléggé aggódó típus volt.

– Hát… fogalmazzunk úgy, hogy elég magasról leestem, és… bevertem a lapockámat – húzta félmosolyra ajkait, Kihyun pedig felszusszantott. Muszáj ilyen drámaian előadnia magát, és természetesen kellett beszélnie a hátsérüléséről, nem lehetett volna átugrani ezt a részt, de tényleg nem. De akkor, ha már szóba jött, legalább kiderítheti, hogy van.

– Egyébként, hogy van a hátad, nagyon csúnya? – kérdezett rá Kihyun, aztán nem törődve a fiú válaszával, mögé ment, felemelte a fiú pólóját a hátán, és megdöbbenve figyelte a már szinte teljesen behegedt sebet. Nagyon gyorsan gyógyul, sokkal gyorsabban a vártnál. – Na, már egész szép. Még este bekenem és szerintem pár nap múlva már nem lesz semmi baja – ült vissza a fotelbe, aztán ahogy felnézett, három pár döbbent tekintettel találta szembe magát. – Mi van?

– Semmi, csak… furcsa téged látni, ahogy… gondoskodsz valakiről – rázta meg fejét mosolyogva Minhyuk, majd elvette a saját kávéját az asztalról. – Bár az is egyfajta gondoskodás, hogy ellátsz minket jegyzetekkel…

– Jut eszembe, jegyzetek – jött vissza Jooheon legalább öt tál nasival a kezében. – Tanulmányin voltál ma bent?

– Voltam, persze – mosolyodott el Kihyun, azzal a mosolyával, ami nem sok jót ígért.

– Ajaj, itt baj lesz – szólalt meg Minhyuk. – Kihyun, nem teheted ezt velünk, nem passziváltathatsz, belőled élünk, te vagy az egyetlen és pótolhatatlan reményünk! Csak nézz rá Hoseokra, nézz rá! – mutatott az említett irányába, aki még mindig Hyungwont figyelte, bár már nem olyan feltűnően, de észre sem vette, hogy róla van szó. – Szerinted ő így hogy fog átmenni bármelyik vizsgáján? Kihyun, nem... 

– Minhyuk? – szól közbe Kihyun.

– Igen?

– Kuss – mosolyodott el ismét Kihyun. – Szóval… mielőtt ez a tökkelütött félbeszakított volna, azt akartam mondani, hogy igen, voltam a Tanulmányin és kitörő örömmel jelentem be, hogy Hyungwon a tavaszi félévtől keresztféléves képzésben az egyetemünk tagja lesz, az épület másik szárnyában, irodalom szakon! – vigyorgott gyalázatosan, mire a földön ülő szőkeség kikerekedett szemekkel nézett rá.

– Most csak szívatsz – szólalt meg pár pillanattal később Hyungwon. – Nem, ennyire nem lehetsz szemét. Ennyire még te sem. Jooheon, nyugtasd le, vagy nem is, inkább engem nyugtass le – Jooheon pedig már szaladt is és Hyungwon vállaira tette a kezét, és már lehetett is látni, ahogy Hyungwon légzése visszaáll normálisra.

– Én nem tudom, ti hogy vagytok vele – szólalt meg Hoseok álmodozó hangon -, de én nagyon örülök neki, hogy Hyungwonie is hozzánk fog járni…

– Azt mindjárt gondoltuk – forgatta szemeit Minhyuk, aztán bevetve örökös jókedvét, letérdelt Hyungwon elé, és emlékezve a hátsérülésére, finoman átölelte. – Üdv az egyetemen, Hyungwon!