Teljesen elcsendesült a lakás, mindenhonnan csak halk vagy éppen hangos szuszogás hallatszott. Sötétség honolt a szobákban, csak az utcai fények világítottak be az ablakokon, akik pedig nyitott ajtónál aludtak, azokhoz a konyhából érkező fény is beköszönt.
Jimin ült a konyhaasztalnál a telefonja és egy üveg víz társaságában. Képtelen volt aludni már napok óta, csalódottnak és szomorúnak érezte magát. Felnézett a telefonból, és ellátott a nappali szemközti falán lévő polcon tartózkodó díjakig. Végignézett rajtuk, de nem a büszkeség öntötte el a szívét és a lelkét, csak egyetlen kérdés visszhangzott a fejében.
„Megérte?”
Nem volt mindig biztos a válaszban. A csapatban fokozatosan romlottak a kapcsolatok, az öröknek és barátnak hitt tagok egyre kevesebbet törődtek egymással, egyre kevesebb volt az őszinte nevetés, a nyűgös reggelek varázsa átment egyfajta utálatos rutinná, akit senki sem tett szóvá, mert… ezt vállalták, ezzel járt az a sok aranyszínűre befestett, üvegből készült, valójában semmitmondó díj.
Feladták néhány, az álmuknak hitt fémdarabért a fiatalságukat, az idejüket, a családjukat – eladták a lelküket, hogy ott állhassanak a világ tetején. A világ tetején, ahol senki sem érheti őket el, de ők se látnak semmit, ami lentebb van. Tudták, honnan indultak, de azt is tudták, hogy már régen nem ugyanolyanok, mint akkor, még a legelején…
Nagyot sóhajtott Jimin, letekerte a kupakot a vizespalack tetejéről, és pár korttyal kiitta az üveg tartalmát.
- Bárcsak maradtunk volna átlagos, egyszerű tizenévesek… - suttogta bele a hajnal csendjébe, és inkább a szobájába ment, hogy legalább a látszatát keltse annak, hogy az éjszaka nagy részében ő is aludt, akárcsak a többiek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése