Wings of my Heart ~ 11. fejezet

- Hyungwon, én örülök, hogy komolyan veszed a tanulást, de enned kell valamit. Lassan harmadik napja nem eszel – ült le a szokásosnál is sápadtabb fiú mellé Kihyun és aggódva nézte az arcát. A játékosan ragyogó csokoládébarna szemek, most fénytelenül meredtek az előtte heverő lapokra, füzetekre. Hibátlan, egészséges, világos bőrének mondhatni nyoma sem volt; szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, rózsaszínes ajkai kiszáradtak, bőre pedig egészségtelenül sápadt volt. Mosolyt azóta nem lehetett látni arcán, hogy hozzájuk menekült a kollégiumból.

Hyungwon árnyéka volt régi önmagának.

- Köszönöm Kihyun, de nem vagyok éhes – utasította el aznap másodjára az ételt Kihyun legnagyobb aggodalmára. Az alacsony angyal sóhajtva állt fel, Hyungwon pedig elgondolkodva fordult utána. – Kihyun? Egy tea jól esne… Van hárs és csalántea itthon?

- Hozok mindjárt – mosolyodott el Kihyun. Hyungwon kedvenc teája ennek a kettőnek a keveréke. Ilyen és ehhez hasonló apró jelek mutatták meg, hogy Hyungwon visszakapta emlékezetét és folyamatosan térnek vissza a leghalványabb részletek is.

Amint becsukódott az ajtó Kihyun mögött, Hyungwon nagyot sóhajtva tette le a füzetet, és kisétált az erkélyre, hogy onnan figyelje üveges tekintettel a tájat. Ellátott egészen a parkig, ahová zuhant. Látta a kollégiumot, és az egyetemet, ahol Changkyun tanult. Ő volt az, akit egyszer majdnem fellökött, az is ő volt, akinek nekimenve majdnem elesett, amikor Hoseokkal kergetőzött…

Hoseok… végül megkereste, hogy mi volt az, amit annyira rejtegetett előle a másik. Egy egészen egyszerű dalszövegrészlet. Hallotta máskor is énekelgetni a fiút, azt is tudta, hogy zongorázni szokott kikapcsolódásként. Egyszer Hyungwon hallotta, ahogy Minhyukkal beszélt Hoseok, és Minhyuk csak mosolyogva csóválta a fejét, miközben Hoseok azt hajtogatta „meg sem érdemlem ezt az angyalt”.

- Hát… ha akkor még nem is, most már biztosan tudja, hogy angyal voltam. Ahogyan azt is, hogy az égben köttetett ez a szerelem, amit Changkyun iránt érzek… és akkor azt is tudja, hogy ez mit jelent – suttogta a kellemes nyári szellőbe Hyungwon. Hallotta, ahogy nyílik mögötte az erkély ajtó, pár perc múlva pedig Kihyun lépett ki egy nagybögre teával.

- Min gondolkodsz? – támaszkodott az idősebb Hyungwon mellé, miután átadta a bögrét.

- Csak emlékek… Régiek és újak… - kortyolt bele a teájába Hyungwon.

- Hoseok? – kérdezte bizonytalanul Kihyun, hiszen nem beszéltek róla, mióta visszajött.

- Is – válaszolt tömören Hyungwon, Kihyun pedig ebből tudta, hogy ő még mindig tabu téma.

- Holnap hánykor van vizsgád? – terelte más vizekre a beszélgetést, amitől Hyungwon láthatóan nyugodtabbá vált.

- Tizenegykor, de egy kicsit hamarabb bemegyek. Viszont most visszamegyek tanulni – lökte el magát a korláttól és kiürítette a bögréjét, majd visszaadta Kihyunnak. – Finom lett, köszönöm – ült le ismét az ágyára, az alacsony angyal pedig fejcsóválva csukta be maga mögött az ajtót. Hyungwon pedig ezzel együtt dőlt hanyatt az ágyán, és egy ideig csak a mennyezetet bámulta, majd szemei ismét megteltek könnyel, így párnáját arcához szorítva tompította a lassan feltörő zokogásának hangjait.

Jooheon hallotta a bentről kiszűrődő hangokat, de nem tudta eldönteni, hogy bemenjen-e a fiúhoz, vagy csak hagyja, hogy kisírja magát. Végül az utóbbi mellett döntött, és lement a konyhában főző Kihyunhoz. Egész testtartásán látszott az aggodalom és a feszültség, így Jooheon odasétált mögé, és óvatosan átölelte hátulról, és érezte, ahogy ölelése nyomán ernyednek el a másik izmai és válik egyre nyugodtabbá.

- Megint sír – suttogta bele a konyha csendjébe Jooheon, Kihyun pedig egy bólintással vette tudomásul. – Még mindig nem akar enni semmit?

- De legalább már teát ivott. Ő kérte, hogy csináljak neki hárs-csalánteát – mosolyodott el szomorúan Kihyun. – Jooheon, mondd meg, mit csináljak, hogy jobb legyen neki? Idáig érzem a fájdalmát, de fogalmam sincs, hogy hogyan segíthetnék neki.

- Ez nem az a fajta seb, amit te be tudsz gyógyítani, Kihyun. Itt se te, se én nem tudunk már segíteni, itt már minden rajta múlik – engedte el Kihyunt Jooheon, hogy öntsön magának is a teából, amikor kopogtak, pár másodperccel később pedig Minhyuk jelent meg.

Naponta itt volt egy pár órát Hyungwonnál. Néha beszélgettek, néha pedig csak csendben ültek egymás mellett, de Hyungwonnak sokat jelentett.

- Valami változás? – kérdezte rögtön Minhyuk, de csak fejrázást kapott válaszul. – Megint sír, ugye? – erre már egy bólintást kapott Jooheontól, Minhyuk pedig sóhajtott egyet. – Csodás – csóválta a fejét, majd elindult Hyungwon szobájához, és kopogás nélkül ment be, ahol Hyungwon meglátva az érkezőt, azonnal felült, és próbálta letörölni a könnyeit.

- Szia, hát te? – kérdezte remegő hangon, lényegében teljesen feleslegesen Hyungwon, mert abban a pillanatban, ahogy Minhyuk leült az ágyra, magához húzta Hyungwont, aki megérezve az ölelő karokat, már meg sempróbálta visszatartani a könnyeket.

- Sírj csak nyugodtan… engedj ki mindent…

- Minhyuk… nagyon fáj… nem akarom ezt… nem akarom az emlékeket… én csak…

- Tudom… tudom… semmi baj… - simogatta Hyungwon sötét haját Minhyuk és finoman ringatta ölelésében a fiút. Ennél többet ő sem tehetett.

*

- És ti… ti hogy jöttetek össze Minhyukkal? – kérdezte Hoseok törökülésbe fészkelve magát Hyunwoo ágyán.

Mióta Hyungwon elrohant, minden szabad idejét, tehát lényegében minden percét a két barátja szobájában töltötte, és most az egyszer se Hyunwoo se Minhyuk nem rótta fel neki, hogy nem tanul. Feleannyira nem volt rosszul, mint Hyungwon, de nem egyszervolt, hogy álomba zokogta magát Minhyuk ölelő karjai közt, Hyunwoo pillantásait magán érezve. Nem szólt érte egy szót sem, dehogy szólt, csak sajnálta Hoseokot. El sem tudta képzelni, mit érezhet most. Ennyire még akkor sem volt kibukva, amikor Jihye szakított vele.

- Gyorsabban, mint ti, ez biztos – mosolygott Hyunwoo Hoseok felé, miközben átnyújtott neki egy nagy bögre tejeskávét. – Igazából… Minhyuk gyakorlatilag

az ölembe hullott – ült le Hyunwoo Hoseokkal szemben, és elmerengve nézett ki a szoba ablakán. – Először a tavaszi vizsgaidőszak utolsó hetében… találkoztunk. Késő éjszaka úsztam itt, a koli medencéjében, teljesen egyedül, amikor egy csobbanást hallottam mögülem. Odaúsztam, és Minhyukot láttam meg, ahogy lassan merült a vízben. Kihoztam a medencéből, csak akkor láttam meg a hátán a sebeket. Felvittem a szobámba, hiszen jobb ötletem nem volt, és leápoltam a sebeit. Csak harmadnap ébredt fel, iszonyatos fejfájással, szédült és hányt. Emlékezett mindenre, ami ő volt, és el is mesélte nekem, de természetesen nem hittem neki. A sebe viszont rendkívül gyorsan gyógyult, amit nem tudtam hova tenni, ekkor kezdtem kérdezősködni tőle, hogy hogy is van ez az angyalosdi – mosolyodott el Hyunwoo, Hoseok pedig figyelmesen hallgatta.

Eszébe jutott, hogy mindig is gyönyörű volt Minhyuk, valóban és hihetetlen mosolygós. Sokkal nyitottabb, mint… Hyungwon. Ő is nyitott volt, de valahogy mégis visszahúzódó, egyben öntörvényű, viszont érzékeny, amit nem szeretett kimutatni. Azon a napon látta először sírni… Voltak napok, amikor nem szóltak egymáshoz, voltak olyanok is, amikor Hyungwon csak indokolatlanul odaült Hoseok ágyára és a vállára hajtotta fejét. Viszont ilyet Minhyukkal is sokszor csinált, ezért nem akart benne hinni, hogy valóban kellhet Hyungwonnak – egészen a születésnapjáig.

- A gyorsabban az mit takar? – kérdezett rá bátortalanul Hoseok.

- Konkrétan? Én kezdeményeztem. Két hete volt még csak itt a Földön, és fagyizni mentünk. Végig szövegelte az oda- és a visszautat is. Mosolygós volt, vidám, és egyáltalán nem mutatta, hogy bármi problémája lenne. Hihetetlenül erősnek mutatta magát, és mikor visszaértünk a suliba összeszedni a cuccaimat, nem vártam tovább: nekitoltam az egyik szekrénynek és megcsókoltam, ő pedig rögtön viszonozta – Hyunwoo felnevetett. – A mai napig az én hibámnak mondja, hogy a hét főbűn egyikébe belesett.

Hoseok is elmosolyodott. Ez annyira Minhyukra vallott, semmit nem változott azóta. De egy pillanat alatt elkomorult az arca.

- Hyunwoo… Szerinted… szerethet még engem Hyungwon? Vagy… szerethetett igazából? Hiszen nem engem szeretett, mikor elvesztette a szárnyait – suttogta a bögréjének Hoseok, sírásra görbülő ajkakkal, de tartotta magát.

- Úgy érted, mennyire volt látványos, ahogy szinte kis rózsaszín szíveket eregetett minden alkalommal, amikor rád nézett, vagy mennyire volt feltűnő, hogy amikor bármelyikünk megemlítette a nevedet egy idétlen, bár megjegyzem, roppant bájos mosoly terült el az arcán? – mosolygott elnézően Hyunwoo. – Én még embert ennyire szerelmesnek sose láttam, mint Hyungwont. Azt viszont – sóhajtott egyet Hyunwoo –, sajnos nem tudom megmondani, hogy mennyire ragaszkodik a régi emlékeihez és mennyire ragaszkodik az újakhoz.

Ez volt a végszó, amikor Minhyuk enyhén nyúzott arccal becsukta maga mögött az ajtót és se szó, se beszéd, Hyunwoo ölébe ült, és szorosan átölelve őt, nyakába fúrta arcát, és egy halk szeretleket suttogott a fiú bőrére. Túl édes és túl meghitt volt ez a pillanat ahhoz, hogy Hoseok továbbra is a szemtanúja legyen, vagy megszakítsa, így csak elszoruló torokkal hagyta ott őket, és ment fel a saját szobájába.

Lefeküdt Hyungwon ágyára és egy fotó nézett vissza rá. A születésnapja előtti reggelen csinálta Hyungwon, amikor Hoseok épp csak felébredt, kócos volt és az

emeletes ágy felső részébe még be is vágta a fejét. Hoseok utálta ezt a képet, Hyungwon imádta. Órákig képes volt nézegetni tanulás helyett. Mindig, amikor megkérte Hoseok, hogy vegye le, ad neki másikképet, Hyungwon csak ennyit válaszolt: „Dehogy adom. Ezen pont annyira vagy idétlen, mint amennyire szeretlek. Nagyon.” Az édes mosoly, ami ehhez a magyarázathoz párosult, nem hagyott esélyt Hoseoknak az ellenkezésre.

Észre sem vette, hogy folynak a könnyei, csak amikor megrezdült a telefonja a zsebében, és felült, hogy megnézze az üzenetet. „Holnap 11-től vizsgázik Hyungwonie. Nem tőlem tudod. Sőt nem is tudod. Csak a véletlen műve, hogy holnap pont ekkor be kell kísérned engem vizsgázni. – M”

*

- Na? Hogy érzed magad?

- Hm… életemben először tudni fogok mindent egy vizsgán. Érdekes érzés – mosolyodott el halványan Hyungwon. – Illetve döntöttem.

- Döntöttél? Miben? – kérdezte Kihyun óvatosan, hogy még véletlenül se törölje le azt a halvány görbületet a másik arcáról, ami napok óta először tűnt fel.

- Adok magamnak egy esélyt. Egy esélyt annak, hogy megtudjam, valójában milyen is Changkyun. Még tegnapeste elhívtam Jihyét és őt fagyizni ma délutánra, és mindketten örömmel mondtak igent – szélesedett ki egy kicsit Hyungwon mosolya, Kihyun pedig nem tudta, hogy ennek örüljön, vagy sem.

A helyzetet Jooheon mentette meg, aki hátulról ugrott Hyungwon nyakába.

- Szimuláns. Itt vigyorog, délután meg fagyizni megy. Nem volt ennek semmi baja, csak nem volt mersze megmondani, hogy hiányzott a törődésünk. Fogadjunk, hogy igazam van – vigyorgott Jooheon, ahogy eleresztette Hyungwont, aki felnevetett.

- A fenébe, most lebuktam – vette fel cipőjét, de az ajtóból még visszafordult. – Ezért a csúnya leleplezésért minimum három bögrényi teát kérek, mire hazaérek – csapta be maga mögött az ajtót, Jooheon pedig felsóhajtott.

- Ha mire hazaérsz is így fogsz nevetni, akár a csillagos eget is megkapod, Hyungwon.

*

- Esküszöm, amikor te vizsgázol, nem vagy ennyire ideges, Hoseok – lógatta a lábait Minhyuk a korláton ülve. – Ki ne ess már a szemeiden, Jézusom. Beszélget Jihyével. Legalább jól érzi magát. Tegnap este még lázasra sírta magát, mielőtt eljöttem.

- Én örülök… tényleg örülök neki! De… mégsem velem nevet és ez azért… - ült le végre Hoseok folyamatosan szemmel tartva Hyungwont, egészen addig, ameddig be nem ment a terembe, hogy vizsgázzon. – Úgyis ötös, nem is csinált úgy, mintha izgulna. Legalább a múlt heti vizsgáján olyan volt, mintha legalább egy kicsit ideges lenne, bár… Ahogy mondtad, a tanulásba temette magát.

- Pontosan. Most pedig szépen megvárod, amíg bemegyek, és új vizsgalehetőséget kérek, mert kivételesen tényleg nem tanultam semmit, meg nem jelenésért pedig nincs kedvem fizetni – ugrott le a korlátról Minhyuk és besétált a terembe, aztán fél óra múlva úgy jött ki a teremből, mintha megnyerte volna az olimpiát.

- Téged mi lelt?

- Bementem, és a kezembe nyomott egy tételt a tanár, mondta, húsz percem van kidolgozni. Hát összemakogtam róla pár fontosabb képletet meg tételt bizonyítottam, aztán, idézem, „az órai teljesítménye és a zárthelyi dolgozatai alapján eltekintek ettől a feleletétől. Egyetlen kérdésem van magához, elfogadja a megajánlott négyest?” Hát hülye lettem volna nemet mondani.

- Beszarok, hogy mekkora mázlista vagy… Kijött! – kapta oldalra fejét Hoseok, de pár másodperc múlva kialudt a fény a szemeiben, és üres tekintettel bámult a másik terem felé. – Menjünk…

- Mi? Mi történt? – fordult oda Minhyuk is, hogy még elkapja a jelenetet, ahogy Changkyun beleborzol Hyungwon hajába, aki ezt egy édes pirulással fogadta. Majd Changkyun egyik karjával Hyungwon, másik karjával Jihye vállát karolta át és elindultak így hárman ki az iskola épületéből. – Hoseok…

- Mindegy, csak… menjünk vissza a koliba, jó?

*

- Mesélj magadról valamit, Hyungwon! Azt már tudom, hogy nagyon rendes vagy és már látom azt is, hogy igazat mondott Jihye, amikor azt mondta, hogy gyönyörű vagy – mosolyodott el kedvesen Changkyun. – Bevallom először féltékeny voltam, de most már megértem.

- Hát… én… - kanalazott a fagyijába Hyungwon, hogy ezzel is késleltesse a választ és remélte, hogy a hideg fagyi érzése le fogja hűteni lángoló arcát is. – Annyira nem vagyok érdekes ember… Szeretek olvasni, van pár barátom… teljesen átlagos vagyok.

- Nincsen barátod, vagy barátnőd? Mikor ilyen gyönyörű vagy? – kérdezett rá teljesen nyíltan Changkyun, mire Jihye fejbe is csapta. – Mi van, mit bántasz?

- Attól, hogy tegnap összevesztünk, még itt vagyok, és nem kellene ennyire nyilvánvalóan ráhajtanod – fonta össze maga előtt karjait Jihye, mire Changkyun adott egy puszit az arcára.

- Nyuszi, meg ne sértődj már, nem foglak elhagyni, hé. Viszont tény, ami tény… nem zavarnám ki az ágyamból Hyungwont, ha egyszer véletlen mellém keveredne – vigyorodott el a srác és még Hyungwonra is kacsintott, Jihye pedig itt döntött úgy, hogy ő ide nem kell, és inkább ott hagyja őket. Changkyun pedig utána indult.

Hyungwon pedig pipacsokat megszégyenítő pirossággal kanalazta a fagyiját, és próbálta magát kivonni a békítő folyamatból, amit Changkyun próbált bevetni Jihyén. Legalább addig is tudott gondolkodni. Hogy van-e valakije? Nem tudja… nem beszélt napok óta Hoseokkal ésnemis kérdezősködött felőle. Hiányzott neki, szó se róla, de itt van Changkyun, aki… aki annyira nyíltan bókol neki, akár a barátnője jelenlétében is, hogy nem tudja hova tenni a srácot. De… tetszik neki. A mosolya, a szeme, a hangja, a csipkelődése… a bókjai. Eddig még semmi nem rontott az összképen, amit odafent az égben kialakított róla magában.

Felkapta a fejét, ahogy Changkyun visszaült Jihye kíséretében.

- Na? Szent a béke? – kérdezte egy félszeg mosollyal Hyungwon.

- Egyelőre. De nagyon érik a szakítás. Még egy megjegyzés a fiatalúr részéről és itt hagyom, de akkor már nem jövök vissza – nézett szúrós szemekkel barátjára Jihye.

- Viszont nem válaszoltál a kérdésre, Hyungwon – tért vissza az előző beszédtémájához Changkyun, Hyungwon pedig kicsit lejjebb csúszott a székében. – Barát? Barátnő?

- Nincs… nincs senkim – dadogta Hyungwon, és úgy érezte, a szíve egy kicsit jobban meghasadt.

- Tessék? – kapta fel a fejét Jihye. – És Hoseok? Mi történt? Hiszen pénteken még akkora volt a szerelem! Összevesztetek, vagy mi történt? – kérdezte aggódva a lány.

- Mi… nem vesztünk össze, csak… - nem jöttek a szavak Hyungwon szájára. Nem mondhatott semmit, hiszen pontosan tudta, hogy a lány nem tudja, hogy ő angyal, és ahogy hirtelen látta, azt sem tudja, hogy Changkyun kicsoda. Bár lerí róla… Az elmúlt fél órában a hét főbűnből legalább nyolcat elkövetett… Bár benne valahogy… még ez is vonzó volt Hyungwon számára. – Sok minden történt még aznap… úgy is fogalmazhatunk, hogy… szünetet tartunk Hoseokkal… miattam…

- Szünetet? – suttogta a lány. – Anno én is így szakítottam Hoseokkal… először szünetet kértem, aztán… az a szünet végleges lett…

- Szegény srác – szólalt meg Changkyun is. – Fogalma sincs mit veszített. Holnap szerintem beszélgessünk egy kicsit, mint férfi a férfival, és akkor elmesélheted, hogy mi is történt, ha szeretnéd. Meg beülhetünk egy filmre, vagy valahova kajálni, na? Mit szólsz? Kicsim, nem baj, ugye?

- Nem, nem baj, menjetek nyugodtan – mosolygott Jihye Hyungwonra. Tulajdonképpen szakítottak Hoseokkal, érthető, hogy akkor most bárkivel szívesebben tölti az idejét, mint valaki olyannal, akinek köze van hozzá.

Viszont Hyungwon ereiben megfagyott a vér. Lényegében Changkyun… randira hívta. Vagy ez még nem az? Hyungwon nem tudott dűlőre jutni. De… Hoseokkal sose mentek sehova kettesben… Áh, biztos nem randi, hiszen Jihye se szólt közbe…

- Hát… hát rendben – eresztett meg egy halvány mosolyt Hyungwon, mire Changkyun arcán egy széles mosoly terült szét.

*

- Hyunwoo, nagy a baj – fészkelte magát párja ölébe Minhyuk.

- Mi a baj, Édes? Hoseokot hol hagytad? – ölelte át a derekánál a szőkeséget Hyunwoo.

- Ez a baj. Hoseok meglátta, hogy Changkyunnal meg Jihyével meg valahova Hyungwon… És most Hoseok egyedül akar lenni… - hajtotta a széles vállra fejét Minhyuk. – Féltem Hoseokot. Sokkal szerelmesebb volt Hyungwonba, mint valamikor Jihyébe… teljesen össze fog törni…

- Édes, ebbe mi nem szólhatunk bele. Hyungwonnak kell rájönnie, hogy kit akar valójában… Ha neki Changkyun kell, nem kényszeríthetjük rá Hoseokot, maximum reménykedhetünk abban, hogy Hyungwon jól dönt.

- Legyen neked igazad, Hyunwoo… legyen neked igazad – hajolt egy csókért Minhyuk, Hyunwoo pedig érezte ebből a csókból, hogy Minhyuk minden eddiginél is sokkal jobban aggódik most.

*

Jooheon csendben figyelte, ahogy Hyungwon kevergeti a teáját, és hiába volt egy mosoly az arcán, érezte a feszültséget. Odaült hát a gyönyörű fiú mellé és térdére tette kezét, aminek hatására Hyungwon elengedett egy megkönnyebbült sóhajt.

- Changkyun… elhívott moziba és… utána enni, hogy beszélgessünk – mosolyogta a teájába Hyungwon, Jooheon pedig félve kérdezett vissza.

- És az… az jó?

- Jooheon, Changkyun annyira… Nem tudom, hogy mondjam, de, kedves, aranyos, csipkelődő. Olyan a mosolya, hogy elolvadok tőle, a szemeiben képes lennék elveszni egy örök életre, és hiába tudom, hiába érzem, hogy Lucifer fia, egyszerűen nem zavar, érted? Nekem ő…

*

- Ő tökéletes Jihye, érted? Életem szerelme, nem fogom túlélni, ha tényleg elhagy – zokogott keservesen Hoseok, ahogy Jihye átölelte. – Annyira… annyira tökéletes volt minden… annyira szeretem, és azt hittem, hogy ő is szeret engem, erre… tudtam én, hogy ő túl jó nekem. Tudtam, hogy nem érdemlem meg… Egy ilyen angyal nálam jobbat érdemel, Jihye… sokkal jobbat…