Wings of my Heart ~ 1. fejezet

Szürke, sötét és csontig hatolóan hideg köd telepedett egy januári hajnalon Szöul egyik legnépszerűbb parkjára, ami a korai időpontra tekintettel, szinte teljesen kihalt volt. A fák ágait és a még itt-ott szokatlanul zöld fűszálakat most hófehér, kristályos dér lepte be, egészen mesebeli látványt kölcsönözve a még néptelen, csendes környezetnek.

A szárnyak nélküli, vérfoltokkal borított, hófehér, szakadt ruhát viselő és hófehér bőrű angyal, majdhogynem teljesen beleolvadt a tájba, ahogy ott feküdt a földön, eszméletlenül, liluló ajkakkal és kissé deres hajjal. Egyetlen ember, egy hasonló korú fiú járt arra, aki felemelte a teljesen átfagyott, élettelennek tűnő testet, egy plédet tekerve köré ölbe vette, és elindult vele.

*

Utálta az ilyen reggeleket. Hideg, nyálkás, sötét reggel, amikor az ember legszívesebben egész nap az ágyban maradna, nyakig betakarózva, de minimum a legközelebbi fűtőtestre rátekeredve vészelné át ezt az istentelen fagyos időjárást. Ehelyett a félig fagyott, félig latyakos járdát taposta, hogy legalább a második órájára beérjen az egyetemre.

Pontosan annyira szenvedett az időjárás is, mint maga Shin Hoseok. Az időjárás nem tudta eldönteni, hogy olvadjon a jég, ami beterítette az utakat, vagy a jelenleg szemetelő eső (eső, januárban, még csak nem is hó), még plusz jégréteget képezzen a már meglévőkön, még csúszósabbá és undokabbá téve az amúgy sem kellemes sétát az egyetemig. Hoseok csak annyiban volt döntésképtelen, hogy forduljon vissza, és hagyja a fenébe a mai napot, vagy tegye meg azt a még hátralévő tíz lépést, ami az iskola remélhetőleg fűtött aulájába vezeti.

– Gyere már, te szerencsétlen, ne akarjál már meghalni! – jött a döntő, jól hallhatóan vigyorgó és még ilyenkor is energikus hang az iskola főkapujától, ami végül a maradék, már csak nyolc lépés megtételére ösztönözte Hoseokot. – Gratulálok, barátom, látom sikerült élve megtenni azt kőkemény tíz perces utat, ami a kollégiumtól egészen idáig vezetett.

– Hadd szenvedjek már úgy, ahogy én akarok, Minhyuk. Különben is, pont úgy csinálsz, mintha az lenne a normális, hogy te már kora reggel kilenckor így pattogsz – morgott Hoseok, miközben a kabátját hámozta le magáról, de Minhyuk csak vigyorogva beleborzolt a másik világosbarna, enyhén nyirkos, iszonyúan dús hajába. – Ez az, tegyél rá magasról, hogy fél óra volt megcsinálni a hajamat, hogy álljon valahogy, és nem elég hogy ez a nyomorult időjárás már tönkrevágta, tegyél még rá egy lapáttal te is, igazad van – túrt bele lemondóan ő maga is saját hajába, ahogy bevágta a szekrényébe a táskáját, és belenézett az ajtón lévő kis tükörbe. – Hát, ez ennél jobb már nem is lehetne.

– Na, mi van, már megint duzzogást reggeliztél Hoseokkám? – érkezett mögüle egy lusta, de meglehetősen jó kedélyű hang. – Hoztam neked kávét, ne hisztizz.

Hoseok megfordult, és úgy nézett magas, álmos mosolyú szaktársára, mintha maga a megváltó állna előtte.

– Hyunwoo, én téged nagyon, nagyon szeretlek! – vette el tőle remegő kezekkel a kincset érő koffeinadagját, és egy korty után már nem Hyunwoo, hanem ő maga volt az atyaúristen. Legalábbis, ő így gondolta magáról. – Most mit nézel ilyen fejjel, nem fogok rád mászni, nálad azért jobbat érdemlek.

– Visszatért közénk – sóhajtott egyet Minhyuk két kuncogás között. – Igen, barátom, például Choi tanár urat, aki nagy lelkesedéssel vár minket a másodikon a nagyelőadóban, mivel már három perce tart az energetika óránk.

– Akkor ne okozzunk neki csalódást, és tartsuk magunkat a szokásos negyedórás késésünkhöz! – csapta be nagy lendülettel a szekrényét Hoseok, és ráérősen elindult, kezében lóbálva egy füzetet, amiben a rezgéstan és az informatika jegyzetek is megtalálhatóak voltak.

– Várjál, mindjárt teljesen felébred – kapta el Hyunwoo karját Minhyuk, amikor ő is megindult, majd nekidőlt a szekrényének, a legkisebb hajlandóságot sem mutatva arra, hogy a kávétól szociálissá vált barátjuk után induljon. Hyunwoo egy pillanatig értetlenül nézett hirtelenszőke szaktársára, de amikor Hoseok hirtelen hátrafordult, már minden világos volt számára.

– Hohó, várjunk csak! Pótló, tömbösített óra, és vizsgaidőszak van, igaz? – Hyunwoo bólintott, és már előre látta, hogy mi lesz ennek a vége. – Akkor van még húsz percem beérni, hosszabb óra, több késés – vigyorodott el gyalázatosan, majd elindult az ellenkező irányba, kávéját iszogatva, hogy felfedezze a büfé kínálatát.

Végül abból a bizonyos húsz percből több, mint két óra lett, de ez már abban a pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy Hoseok rájött, ez csak pótló óra. Így hát mindhárman nyugodt szívvel beszélgettek és ettek, hangosan fel-felnevetve, abban a biztos tudatban, hogy Kihyun úgyis bent ül az órán, és annak a srácnak a lelke egy angyalé, így ő biztosan szívesen odaadja majd a jegyzetét, hogy ők lemásolják.

– Egyre biztosabb vagyok benne, hogy csak azért barátkoztok velem, mert mindig bent vagyok minden órán, és jegyzetelek is, ellentétben veletek – csapta le a füzetét, nagyjából fél órával később az alacsony fiú a díszes társaság asztalára, és duzzogva levágta magát az egyik székre, mellkasa előtt összefont karokkal.

– Ugyan, Kihyun, tudod, hogy szeretünk – húzta magához Minhyuk mosolyogva az alacsony srácot, aki a nagy duzzogás hevében picit fel is fújta az arcát. – Na, ne legyél ilyen, nézd, vettünk neked a kedvenc szendvicsedből és a kedvenc kávédból.

 Kihyun megtörni látszott. Oldalra nézett, ahol a szélesen mosolygó Hoseok előtt valóban volt két érintetlen szendvics, a másik oldalán pedig Hyunwoo tolt elé papírpohárban egy nagy adag kávét.

– Paradicsom van a szendvicsben? – Hoseok csak mosolyogva nemet intett a fejével. – Uborka sincs benne? – ismét mosoly volt a válasz, és Kihyun leengedte a karjait maga elől. – A kávé fahéjas, sok tejjel és cukorral? – ezúttal Hyunwootól kapott egy álmos mosolyt és egy bólintást, Kihyun pedig megtört, és nagyot sóhajtva húzta maga elé a „fizetségét”. – Az az egyetlen szerencsétek, hogy legalább mindig adtok cserébe valamit – harapott bele jóízűen a szendvicsébe, majd a másik három srác elégedetten és határozottan megkönnyebbülve, széles vigyorral dőlt hátra a székén.

– De hát ez természetes, Kihyun – mosolygott szélesen Hoseok továbbra is, de Kihyun ajkaira egy aljas kis mosoly kúszott, a másik háromnak pedig ebben a pillanatban fagyott le az arcáról az elégedettség.

– Akkor jó, mert rezgéstanon nem leszek bent, ugyanis haza kell mennem. – A hatás döbbenetes volt. Hoseok szemei kikerekedtek, száját enyhén eltátotta, Hyunwoo megfagyott a mozdulat közben, ahogy a szendvicsét a szájához emelte, Minhyuk pedig csak döbbenten, reményvesztetten, és olyan arckifejezéssel meredt Kihyunra, mint aki menten elsírja magát. – Ugye lesztek olyan aranyosak, és jegyzeteltek nekem? De úgy, hogy tanulni is tudjak belőle, mert én az ilyen Shin Hoseok-féle félszavas vázlatokból nem tudok tanulni. Hyunwoo a te kézírásod nem tudom elolvasni, Minhyuk pedig csak minden második mondatot ír le – biggyesztette le szomorúan ajkait. – Dolgozzatok össze a kedvemért. Jegyzeteljetek. Szó szerint. Gyöngybetűkkel – Minhyuk eddig bírta.

– Kihyun, ne tedd ezt velünk… kérlek – könyörgött a szőke, és még életében nem alakította ennyire élethűen a kivert kiskutyát szomorú és könnyes tekintetével, mint most. Kihyun már majdnem megingott. Majdnem.

– Sajnálom fiúk, de tényleg haza kell mennem – azzal fogta a kávéját és magához vette a második szendvicsét, majd bájosan mosolyogva visszafordult hozzájuk. – Kösz az ebédet és csak ügyesen! – indult el sietős léptekkel hazafelé, maga mögött hagyva a három reményvesztett fiút.

Pár másodperccel később egy hatalmas koppanást lehetett hallani a büfé területén, ahogy Hoseok feje az asztalt érte, amit egy elkeseredett nyöszörgés kísért: Mind meghalunk.


Fél órával később Kihyun aggódva lépett be lakása ajtaján, egyből a hálószoba felé sietve, ahonnan abban a pillanatban lépett ki Jooheon, a társa.

– Nem kell aggódni, alszik, nem ébredt fel egy pillanatra sem, és nem látott meg senki – mosolyodott el, ahogy látta Kihyun arcán a megkönnyebbülést. – Az oldalán fekszik, nem értem a hátához, de le kell majd mosdatni; nem tudom mit tett, de eddig ez a legdurvább szárnyvesztés, amit valaha láttam.

Kihyun nem szólt egy szót sem, csak bement a szobába, leült a fiú mellé és felemelte róla a takarót, hogy vessen egy pillantást a hátára, de rögtön felismerte a sebet. Ennyire mély seb szárnyfosztáskor csak egy esetben keletkezik.

– Ennek a fiúnak… már emberként vették el a szárnyait.

– Hogy vették volna már el emberként, Kihyun. Az embereknek nincsenek szárnyaik, és különben is, pontosan láttam, ahogy lezuhant. Akkor már nem voltak meg a szárnyai, és te is tudod, hogy…

– Angyal volt – szakította félbe Kihyun a heves magyarázatot. – De emberré lett, még a mennyekben, és csak utána fosztották meg szárnyától. Ez a fiú ember akart lenni… hogy szerethessen. 

Csend telepedett rájuk. Hosszú, nehéz és fojtogató csend. Jooheon meredten bámulta a kétségtelenül angyali arcot, ahogy Kihyun szétvágta a már így is szakadozott anyagot a sérült háton, hogy jobban hozzáférhessen. Magához vette a meleg vízben áztatott törölközőt, és óvatosan elkezdte vele törölgetni a fiú hátát a két mély seb körül. Meg-megrebbentek a szempillái az alvónak, ahogy néha véletlenül hozzáért az anyag az érzékeny sérüléshez, de nem ébredt fel. Amikor megmosta a hátát, Kihyun óvatosan a feje alá nyúlt és megemelte, hogy Jooheon levehesse a felsője maradványait, így a többi, az esés következtében keletkezett horzsolást is le tudta tisztítani Kihyun.

– Azt mondtad emberként vették el a szárnyait, akkor – gondolkodott el Jooheon – ő az első ember, aki látta Isten Országát. Szerinted… maradtak emlékei?

– Ha a fájdalom okozta sokk még hagyott is bármi emléket Hyungwonnak, azt is kitörölték Urielék – mondta Kihyun, majd meglátva Jooheon kérdő arcát, folytatta. – Ember nem rendelkezhet akkora tudással, hogy mesélhessen az Úr országáról. Emlékszel a kisfiúra, aki mindig is kételkedett szinte minden tanítójának az összes szavában? Aki mindig olyan kérdésekkel állt elő, amire tiltott és szinte lehetetlen volt válaszolni? – Jooheon bólintott. – Ő az, Hyungwon – simogatta meg szeretettel az alvó, szárnya vesztett angyal haját.

– Úgy érted, hogy ő az a fiú, akit mindenki csak nehezen fogadott el, hogy angyal? Ő lenne…

– Igen – bólintott Kihyun. – Ő Lucifer fia.