- Mi történt veled, Hyungwon?
A fiatal fiú nem kapta fel nevére a fejét, már nem, akármennyire is hangzott egyszerre értetlennek és kétségbeesettnek. Isten Országa az ő nevétől zengett, mindenki pontosan tudta, mit tett.
- Csak megtörtént, nem én akartam – felelte halkan a fiú. – Az Úr azt mondta, Ő tudta, hogy mi fog velem történni, és nem bánja, hogy egészen idáig a szolgálatában álltam. Azt mondta, örül neki, hogy feltettem a kérdést, mert ez őszinte szívre és jellemre vall. De én nem értem Őt, Uriel – sóhajtotta bánatosan. – Talán pont ez is volt a baj, és ezért nem bánja. Sosem értettem az általa kijelölt utat. Bukott angyal lettem.
Uriel sem mindig értette az Úr szándékait, de feltétel nélkül bízott benne, hogy minden úgy történik, ahogy annak lennie kell. Hogy mindennek megvan a maga oka. De Hyungwon többször is kételkedett. Már egészen fiatal korában, tíz évesen, olyan kérdések fogalmazódtak meg benne és olyan problémákat vetett fel, amiket a tanítóik sem mertek sem kimondani, sem megválaszolni. Az utolsó kérdés, úgy tűnt, az utolsó csepp volt, abban a bizonyos pohárban. Uriel tudta, hogy az Úr nem haragos, és nem véletlenül nem került Lucifer mellé, de hiába volt Hyungwonnak tiszta szíve és jelleme, Isten Országában sem maradhatott, mennie kellett.
- Mihez fogsz kezdeni?
- Itt nem maradhatok, mennem kell. Nem tudom mikor, és nem tudom hova, de Ő már eldöntötte. Lehet, hogy a következő percben, vagy holnap, lehet, hogy csak egy év múlva… csak az Úr tudja, mennyi időm van még – sóhajtása beletörődőnek hangzott. Már elfogadta, hogy el kell hagynia az életét jelentő Mennyországot. Egy ártatlannak szánt kérdés elég volt, hogy bukásra kényszerítse létét végleg. – Lepihenek.
- Nem szoktunk pihenni, Hyungwon, hiszen az, akit őrzöl…
- Már nem az én gondom – vágott Uriel szavába, talán kissé túl durván. – Már nem látom az életútját és az idejét, őt már elvették tőlem. Nem vagyok alkalmas tovább az őrzőangyal rangra – nézett el a főangyal szeméből. – Ha jól tudom, Michael már talált számára új őrzőt.
- Akkor nincs sok hátra – suttogta maga elé Uriel, majd megsimogatta a fiatal angyal piszkosszőke, hullámos haját. – Sajnálom – mondta utoljára, majd elhagyta az őrzők termét.
- Én is – hunyta le a szemét Hyungwon, ahogy most először eleredtek könnyei, majd égető fájdalmat érzett lapockáinál, egész gerincén végigszántott az érzés, aztán kicsúszott a talaj a lába alól. Amikor földet ért, a zuhanás emléke mellett egyetlen egy kérdés visszhangzott lüktetően fájó fejében, mielőtt elájult.
Miért bűn embert szeretni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése