Wings of my Heart ~ 2. fejezet

– Azt ne mondjátok, hogy ezt tényleg ti írtátok – pislogott Kihyun nagy szemekkel a legalább három oldalas jegyzetre, amit Hyunwoo, Minhyuk és Hoseok toltak az orra elé, amint beért másnap az egyetemre. Átfutotta az oldalakat és valóban, az Hoseok és Minhyuk kézírását egyaránt tartalmazta, majd felpillantott Hyunwoora, aki büszkén kihúzta magát és arcán megjelent az a tipikus széles és álmos mosoly.

– Én diktáltam, mert nem tudták elolvasni az írásomat, viszont én voltam az egyetlen, aki szó szerint jegyzetelt le mindent. Úgyhogy befogtam őket, hogy csináljanak is valamit – dicsekedett, mégis olyan volt a mosolya és a hangja, hogy még ez is szerénynek hatott tőle. Kihyun pedig elmosolyodott. Nem gondolta volna, hogy tényleg megcsinálják, pont ezért is kérte meg egy másik szaktársát, hogy jegyzeteljen neki, de ezek után ezt nem volt szíve elmondani a fiúknak.

– Hát srácok… büszke vagyok rátok – mosolygott szélesen Kihyun. – Hmm… talán gyakrabban kellene ezt kérnem tőletek… - ahogy meglátta a fiúk arckifejezését, hangosan felnevetett. – Nyugi csak vicceltem, nem lesz több ilyen, vagy csak nagyon ritkán. Viszont most, ha nem haragszotok, vizsgám lesz és utána megyek is haza, mert van pár elintéznivalóm – intett nekik Kihyun és otthagyta őket egy-egy vállveregetés után. Tényleg, igazán megkedvelte és jó barátokra talált a három srácban, mióta lejött a Földre.

Pár óra múlva haza is ért, és miután konstatálta, hogy Jooheon alszik, bement Hyungwon szobájába, és ő vigyázott a fiúra, aki bár már éberebb volt, még mindig aludt. Nem is számított másra, legalább három napra számított, hogy csak utána fog felkelni. Lassan mögé ment és a takaróját felemelve megnézte a sebet, ami még mindig nagyon csúnya volt, de legalább nem látszott rajta, hogy el lenne fertőződve. Hyungwon halkan nyöszörgött, mikor épphogy hozzáért a sebhez. – Nem csodálom, hogy ennyire fáj, de talán tudok rajta javítani valamennyit – suttogott halkan, majd Hyungwon lapockáihoz tette a kezét.

Ezért volt itt Kihyun. Két éve élt a Földön, mint átlagosnak tűnő egyetemista. Maga Isten küldte, hogy amikor Hyungwon érkezik, legyen, aki vigyázzon és figyeljen rá, amíg fel nem épül. Ebből is látszott, hogy az Úr számára kedves volt Hyungwon, de sajnos a kételkedése és a hibái miatt nem maradhatott tovább a Mennyországban, büntetése pedig a legfájdalmasabb szárnyfosztás és az emlékezetvesztés volt. 

Kihyun angyalként érkezett és élt a Földön, szárnyait gondosan elrejtve, melyeket csak és kizárólag otthon engedett ki. Kihyun gyógyító angyal volt, ezért próbált valamennyit enyhíteni Hyungwon fájdalmain, de mivel emberként vették el a szárnyait… így sokkal-sokkal lassabban gyógyult, mint ahogyan kellett volna, és valószínűleg a heg is csúnyább marad utána, de ennél többet Kihyun nem tehetett. 

Hyungwon megmozdult és a hátára feküdt, amitől Kihyun nagyon megijedt, hiszen ennél fájdalmasabb pózban nem is fekhetett volna, de legnagyobb meglepetésére egy fájdalmas fintoron kívül semmi mást nem váltott ki a fiúból. Kihyun sóhajtott egyet; úgy nézett ki, hogy a látszat ellenére mégsem gyógyul olyan lassan a seb, ha elég volt neki mindössze öt percig a lapockáin tartania a kezét, hogy a fájdalom veszítsen az intenzitásából.

– Hogy van? – jött be a szobába Jooheon is, és elkerekedett szemekkel figyelte, hogy Hyungwon a hátán fekszik. – Ilyen gyorsan gyógyul a háta? 

– A vártnál határozottan gyorsabban, de még mindig lassan – mosolyodott el halványan Kihyun. – Ha ebben a tempóban gyógyul, akkor szerintem holnap már fel fog ébredni. Hoznál nekem két vizes törölközőt?  – fordult Jooheon felé, aki már indult is és egy perccel később a törölközővel a kezében tért vissza. – Jó hír, hogy a szervezete is küzd a gyógyulásért, ugyanis hőemelkedése van, de szerintem pár órán belül ebből láz is lehet – hajtotta négybe az egyik törölközőt, majd rátette Hyungwon homlokára, a másikat pedig a csuklója köré tekerte.

– Szerinted, ha… – kezdte Jooheon, de ekkor egy aprót nyöszörgött Hyungwon, és nagyon lassan nyitogatni kezdte a szemeit. Összenéztek Kihyunnal: a vártnál sokkal hamarabb felébredt. Hyungwon pislogott párat, majd lassan elfordította a fejét, és Jooheon mosolyával találta szemben magát. – Jó reggelt, Csipkerózsika, hogy érzed magad? 

– Öhm… fáradtan, azt hiszem, iszonyatosan sajog a hátam – válaszolt halkan, rekedtes hanggal Hyungwon. – Ne haragudjatok, de ti kik vagytok?

– Én Jooheon vagyok, ő pedig Kihyun, és… mondjuk úgy, hogy mi vigyázunk rád – mosolygott kedvesen, de Kihyuntól csak egy szúrós pillantást kapott. 

– Vigyázni? Miért kellene rám vigyázni? – ráncolta homlokát Hyungwon, majd megpróbált felülni, de éles fájdalom nyilallt lapockáiba, így visszaesett az ágyra egy hangosabb nyögés kíséretében.

– Hé-hé, óvatosan! – szólt rá Kihyun aggodalmasan, de amint rájött, hogy nem történt semmi komolyabb, bíztatóan a szemébe nézett. – Mondd csak… mi mindenre emlékszel?

Hyungwon elgondolkodott, majd pár perc gondolkodás után kétségbeesetten nézett a két fiúra. Semmire nem emlékezett, sem arra, hogy hány éves, hol lakik, kik a szülei, mi történt vele, miért fáj a háta, hova járt iskolába, kik a barátai… Semmire nem emlékezett. Egyedül a nevét tudta.

– Hyungwon… Azt hiszem, Hyungwonnak hívnak, de… semmi másra nem emlékszem – felelte halkan, egyre szaporább légzéssel. – Miért nem emlékszem semmire? – fordította hirtelen Jooheon felé a fejét, és kétségbeesetten ránézett. 

– Csss, nyugalom – vette le a törölközőt Hyungwon homlokáról, és helyére a kezét tette, a fiú pedig szépen lassan megnyugodott és a légzése is kezdett normálisra lassulni. 

Ezért volt Kihyun társa Jooheon. Később érkezett, mint Kihyun, nagyjából az előtt egy héttel, hogy Hyungwon is a Földre „érkezett”. Jooheon maga volt a megtestesült nyugalom és vidámság, és képessége szerint másokat is könnyen meg tudott nyugtatni és felvidítani. Ő felelt azért, hogy amíg Hyungwon lábadozik, ne izgassa fel magát túlságosan semmi miatt, és mint az előbbi esetben is, megnyugtassa, ha szükség van rá. Kihyun, bár hiába volt nagyon kedves és törődő, lobbanékony volt, csak nem mutatta ki, ezért kellett Jooheon. Illetve, azért is, hogy ne essen depresszióba a fiú rögtön az után, hogy felébred, és később se más okokból kifolyólag.

– Valószínűleg a fájdalom miatti sokktól veszthetted el az emlékeidet, illetve nagyon beüthetted a fejed, amikor… leestél – próbált minél finomabban fogalmazni Kihyun. Nem akarta egyből rázúdítani, hogy „Óh, semmi gond, csak Isten vette el az emlékeidet, mert angyalként nem bíztál benne eléggé. Ja, igen, angyal vagy, vagyis, most már nem, mert ki lettek tépve a szárnyaid a helyükről, egyébként ezért is fáj a hátad”. 

– Várj! Azt mondtad… elvesztettem. Nem azt, hogy emlékezet kiesésem van, vagy felejtettem, hanem hogy elvesztettem az emlékeimet. Miért ezt a szót használtad? – nézett rá kíváncsian, és már millió alkalommal felpattant volna, hogy felüljön, és úgy nézzen a másik kettőre, ha tudott volna. Jooheon tanácstalanul nézett Kihyunra, aki elhúzta a száját. Igen, ezt mind a ketten elfelejtették: azért volt ennyire kételkedő természete Hyungwonnak, mert nagyon figyelt a legapróbb részletekre is, és sokkal gyorsabban vágott az esze, mint a többieknek. Plusz, a lázadó angyal fiaként, meglepő is lett volna, ha semmi kétség nem vetődik fel benne semmi iránt.

– Azért, mert így van. Te magad mondtad, hogy semmire nem emlékszel, a neveden kívül – adta meg végül a logikus választ Kihyun, de pontosan tudta, hogy Hyungwon nem erre volt kíváncsi.

– Szóval nem is fognak visszatérni az emlékeim, ez zseniális – újra kapkodni kezdte a levegőt és könnyek csillantak meg a szemében a fájdalomtól és a tehetetlenségtől egyaránt. Jooheon most csak a vállára helyezte a kezét, de ez is elég volt, hogy megnyugtassa.

– Van rá esély, hogy visszanyerd az emlékezeted, de… őszintén szólva, én magam sem tudom, hogy mennyi – vette le a fiú csuklójáról a törölközőt, kissé meglegyezte, majd visszatekerte. – Tudom, hogy iszonyatosan sablonosan fog hangzani, de akkor nyerheted vissza az emlékeid, hogy ha találkozol és beszélsz azzal, aki miatt elveszítetted.

– Jó, hogy nem csak akkor, ha megcsókol a herceg, akinek fehér lova van – morogta Hyungwon. – De ezek szerint valaki miatt veszítettem el az emlékeimet – gondolkodott Hyungwon, és megpróbált még egyszer felülni, de ekkor már Kihyun és Jooheon is segítettek neki. Hyungwon elgondolkodva nézett Kihyun szemeibe, majd Jooheonéba, de ő rögtön elnézett. – Pontosan tudjátok a múltamat – nem volt értelme tagadni, így Kihyun bólintott. – Oké, akkor az első kérdésem hozzátok: miért fáj ilyen istentelenül a hátam?

Kihyun és Jooheon egyszerre szisszentek fel, ahogy Hyungwon kiejtette a száján, hogy „istentelenül”. Sokáig fog tartani megszokni, hogy a fiú nem emlékszik rá, hogy egykor angyal volt. Sóhajtottak egyet, majd úgy döntöttek, hogy egy pár „apró” részletet igazán elmondhatnak neki.

– Jooheon, megtennéd, hogy… - Jooheon azonnal megértette, és megfogta Hyungwon kezét, aki rögtön el akarta húzni, azonban Jooheon bátorítóan felé mosolygott. – Nos, hiába nem fogod elhinni, amit most fogok mondani, de kénytelen leszel elfogadni, mert ez az igazság. Azért fáj a hátad, mert... – a fene se gondolta, de főleg nem Kihyun, hogy ezt ennyire nehéz lesz kimondani úgy, hogy a fiú már ébren van és szemmel láthatóan megőrizte kétkedő személyiségét. – Van rajta két seb, közvetlenül a lapockádnál. Két… iszonyúan mély seb.

– Ebben az esetben megtudhatnám, hogy miért itt vagyok és miért nem egy kórházban, vagy valami? – kérdezte Hyungwon számonkérő, de Jooheonnak köszönhetően, nyugodt hangon.

Oké, tehát tisztában van a földi dolgokkal, ez zseniális, akkor nem olyan vészes az emlékezetvesztés.

– Azért, mert ezek egyáltalán nem olyan sebek, mint amilyennek gondolod. Nem csak két egyszerű, de mély vágás. Ez… most morbid lesz, de azért olyan mély, mert a szó szoros értelmében kiszakítottak belőled valamit, ami hozzád tartozott – Hyungwon szemei hatalmasra kerekedtek. – A szárnyaidat. Megfosztottak a szárnyaidtól. Angyal voltál, Hyungwon.