Wings of my Heart ~ 6. fejezet

Hyungwon még csak három napja költözött be a kollégiumba, de Kihyun annyira ideges volt és féltette őt, hogy a lakásában csak úgy tudott létezni, ha Jooheon fogta a kezét, az egyetemen pedig az összes óraközi szünetben átment a másik szárnyba, vagy lement a büfébe, hogy lássa, Hyungwon tényleg jól van.

Azonban volt is oka az aggodalomra, bár ezt Hyungwon igyekezett eltitkolni előle. Hyungwon elszámította magát, és az, hogy ő maga kezeli le a saját sebét, nem igazán ment. Sőt, már második napja nem kente be a hátát és egyre jobban fájtak a legapróbb, legtermészetesebb mozdulatok is; egy vállrándítás, vagy ne adj’ isten, nyújtózkodás felért nála a világ összes fájdalmával. Hoseokkal pedig azóta nem került szóba a sebe: Hyungwon egyáltalán nem akarta felhozni a témát, Hoseok viszont észrevette, hogy fájdalmai vannak a gyönyörű fiúnak, de nem merte felajánlani, hogy segít neki, hiszen már először is hevesen reagált már csak az ötletre is. Így próbált neki azzal segíteni, amivel tudott – rendet tartott, ha bármi leesett Hyungwon dolgai közül, Hoseok már ugrott is, hogy felvegye, a beágyazást is elvállalta – de ennél többet nem tehetett. 

Kihyun közelében igyekezett természetesen viselkedni, és nem mutatni, hogy bármije is fájna, azonban nem tudta átverni. Kihyun így kénytelen volt az utolsó lehetőségbe kapaszkodni: Minhyukba.

– Kérlek, Minhyuk, te tudod, hogy milyen ez. Ha kell, akkor felőlem erőszakkal is ráveheted, de le kell kezelni a sebét. Látom rajta, hogy iszonyatosan fáj neki, és eddig mindig sokkal jobb lett tőle és szépen is gyógyult.

– Persze, segítek. Bár Hoseok is segíthetne, hiszen elvileg Hyungwon tetszik neki, ráadásul a szobatársa is… – gondolkodott el a szőke fiú. – Gondolom ugyanolyan beszari, mint mindig. De rendben, ne aggódj, ha rajtam múlik, semmi baja nem lesz – mosolygott alacsony barátjára Minhyuk.

– Nagyon köszönöm – pillantott rá hálásan Kihyun. – Ha úgy látod, hogy semmi nem hat rá, akkor nyugodtan mondd el neki. Ha kell, mindent mondj el magadról – nézett a szemeibe, és Minhyuk széles mosolya biztosította az alacsony angyalt arról, hogy rá számíthat.

*

– Hoseok, tudok mozogni. Nagyon édes vagy, hogy segíteni akarsz, de esküszöm nem jelent problémát, hogy felálljak a székből – sóhajtott Hyungwon, Hoseok pedig a fellegekben járt: Hyungwon édesnek tartja őt. Este volt már, majdnem éjfél és lefekvéshez készülődtek. Hoseok éppen a fürdőből jött ki, immár a pizsamának kikiáltott pólóban és melegítőalsóban, amikor látta, hogy Hyungwon arca már csak attól fintorba rándul, hogy megtámaszkodott a szék támláján. Ahogy viszont sikeresen megtámaszkodva, lendületből akart felállni a székről (mert hát ő tud mozogni), hangosan felszisszent, és látszott rajta, hogy azt se tudja, melyik kezével kapjon hova, annyira fájt a háta.

– Hyungwon, ez így nagyon nem lesz jó – szedte magát össze Hoseok. – Hadd segítsek, pontosan tudom, hogy nem tudod ellátni a sebedet, hidd el, én…

– Nem kell! – rivallt rá szobatársa, félbeszakítva ezzel a másik mondanivalóját – Jól vagyok, csak belenyilallt, nem kell segítség – nézett szikrázó szemekkel a már csak tehetetlenül ácsorgó, segítőkész Hoseokra, Minhyuk pedig pont ezt a pillanatot választotta, hogy berontson a szobába a maga lehengerlő élénkségével, még így éjfél tájékán is.

– Hali, csak gondoltam bejövök, ha már Kihyun megkért, hogy nézzek rátok, éltek-e még és nem szedtétek szét egymást. Hallottam hírét, hogy a beköltözés napja nem volt valami fényes – vigyorgott Hyungwonra, aki az új információ birtokában, miszerint az egész baráti körük tud arról, hogy neki bizony „volt pofája matatni a cuccai között”, még szúrósabb tekintettel meredt szobatársára.

– Gondolom feltétlenül fontos volt szétkürtölni – sóhajtott fel, majd Minhyukhoz fordult. – Mint láthatod, ő is él, én is élek, és hozzá képest csillogó rend van a szobában. Én pedig éppen fürödni készültem.

– Oh, tényleg, a hátad hogy van? – álcázta udvarias érdeklődésnek a rábízott feladat végrehajtásának első lépését. De mielőtt bármit is mondhatott volna a magas szárnyavesztett angyal, Hoseok szólalt meg.

– Szarul. A legapróbb mozdulatokra is fintorog, éjszaka akárhányszor fordul az ágyában, felszisszen, ráadásul nem tudja normálisan ellátni a sebét, azt meg nem engedi, hogy segítsek – panaszolta Hoseok, Minhyuk pedig valódi aggodalmat vélt felfedezni hangjában, így egészen halványan, egy pillanatra elmosolyodott.

– Mert nincs rá szükségem. Ahogy arra se volt, hogy mindezt ismételten elmondd valakinek, akire nem tartozik – reagált Hyungwon, elsötétült tekintettel. Nem kell tudnia a fél világnak az ő nyomoráról. Majd szépen lassan elmúlik és kész. De nem, muszáj volt elmondani Kihyun egyik legjobb barátjának, aki természetesen be fog számolni róla az anyai ösztönökkel megáldott volt lakótársának. 

– Ha úgy van, ahogy Hoseok mondja, akkor igenis szükséged van segítségre, úgyhogy indíts befelé a fürdőbe, Hoseok, te meg lemész az éjjel-nappaliba és hozol kamillateát. Igen, Hoseok, most! – mordult rá a hitetlenkedő fiúra, majd megvárta, amíg becsukódik mögötte az ajtó és visszafordult Hyungwonhoz. – Hyungwon, miért nem engeded, hogy segítsen? – szólt most már kedvesen és törődően a fiúhoz.

– Nem akarom, hogy lássa a sebemet. Pont elég, hogy Kihyun és Jooheon tudnak róla, és a kialakulásáról – motyogta Hyungwon, lehajtott fejjel, de Minhyuk magára vonta a fiú figyelmét, ahogy megérintette a vállát.

– Én is itt vagyok – mosolygott rá bíztatóan, de Hyungwon csak értetlenül nézett rá. – Hadd lássam, mennyire súlyos a sebed!

– Nem, megmondtam, pont elég, hogy…

– Tudom, mivel jár a szárnyvesztés, Hyungwon – nézett ismét a mélybarna szemekbe, ezzel minden további tiltakozást elfojtva Hyungwonban. Nem sokáig ültek néma csendben, Minhyuk nem arról volt híres, hogy sokáig tudjon csendben maradni, pláne így, hogy úgy nézett ki, a nála is jóval magasabb fiú sokkot kapott. – Oké, tudom, hogy ez így iszonyú hirtelen.

– Jól érzékeled – pislogott Hyungwon fókuszálatlanul bámulva a szoba padlóját, miközben leült az ágyára. – Mióta tudod? Kihyun mondta el, igaz? Ki van még beavatva, netalán Hoseok is tudja, mi vagyok, vagy mi voltam? Komolyan, mindenki többet tud rólam, mint én saját magamról? – fakadt ki a fiú, és dühös könnyek szöktek a szemébe, de nem engedte őket szabadon. - Már lassan kezdtem elfogadni, hogy lényegében nem rendelkezem múlttal, erre kiderül, hogy a környezetemben mindenki tud rólam mindent, csak én nem tudok semmit! – kiáltott Hyungwon egyre inkább a sírás határán.

– Hyungwon…

– Ne Hyungwonozz! Fogalmad sincs róla, hogy ez milyen – ez volt az utolsó csepp a pohárban, Hyungwon arcán pedig végigperegtek a könnyek. – Azt se tudom, hogy…

– Volnál szíves befejezni és végighallgatni? – emelte fel hangját Minhyuk, nem kis döbbenetet kiváltva ezzel a másikból. Sosem gondolta volna, hogy Minhyuk tud… dühös is lenni. – Na, végre – ült le Hyungwon mellé. – Először is, csak én tudok rólad Kihyunon és Jooheonon kívül. Hoseok nem tud semmit, Hyunwoo pedig csak rólam tud. Másodszor pedig, hidd el, nálam jobban senki nem tudja, hogy milyen ez – Hyungwon csak még jobban összezavarodott Minhyuk szavaitól. Hogy érti, hogy nála jobban senki nem tudja. – Kihyun nem mondta, hogy különösen ritka az a fajta szárnyvesztés, amit te éltél át? – Hyungwon csak tétován bólintott; mintha rémlett volna neki erről valami. – Nos, annyira ritka, hogy te vagy a második angyal a történelemben, aki így vesztette el a szárnyát. Az első ugyanis én vagyok – mosolyodott el Minhyuk, és hogy szavait megerősítse, felhúzta a pólóját, hogy megmutassa a hátán a két heget, ahová valaha a szárnyai tartoztak.

Pár perc csendre volt szüksége Hyungwonnak, hogy legalább az egy tizedét megeméssze annak, amit Minhyuk rázúdított. Angyal volt? Ő is… neki is kitépték a szárnyait? De hát… Minhyuk tud bármi olyat elkövetni, amiért szárnyvesztés jár? Várjunk csak… az emlékei…

– Te is… te miért veszítetted el a szárnyad?

– Ugyanazért, amiért te: ember akartam lenni.

– De miért akartál ember lenni?

– Ezek szerint még nem tértek vissza az emlékeid – mosolyodott el Minhyuk, ebből pedig Hyungwon pontosan tudta, belőle sem fog tudni kihúzni semmit. 

– Valóban… De azt mondtad, Hyunwoo tud rólad. Hogy-hogy? Ő is angyal, vagy…

– Nem-nem, semmi ilyesmi – nevetett halkan Minhyuk. – Mennyire vagy tisztában Hoseok elméleteivel a barátaival kapcsolatban? – nézett az asztala felé, és olyan hirtelen pattant fel az ágyról, mint akit megégettek. – Shin Hoseok, te piszok disznó, te kis nyomorult… Ezért biztosan kinyuvasztom! – vágtatott az asztal felé, és letépte a falról a róla készült képet, ahogy édesdeden alszik a füzetén, épp csak össze nem nyálazza a papírjait, amikre, ha jól látja, a rezgéstan alapjaiból van néhány foszlány lejegyezve. – Lehetetlen, trehány, illetlen, neveletlen, barom! 

Hyungwon kicsit feloldódott ettől a jelenettől. Ez a Minhyuk már az a Minhyuk, akit ő is ismer, aki minden nap szócsatákba keveredik Hoseokkal. Talán valahogy ezért is lepte meg annyira a tény, hogy Minhyuk valaha angyal volt. 

– Milyen elméletekre gondolsz? – tért vissza az eredeti kérdéshez Hyungwon. – Hogy te egészen biztosan halálosan szerelmes vagy Hyunwooba, csak a szegény srác annyira lassú, hogy ezt nem veszi észre, ő pedig puszta jófejségből szólogat be neked ezzel kapcsolatban, hogy leessen Hyunwoonak a tantusz? – vigyorodott el végre. – Amennyiben erre gondolsz, igen, tökéletesen tisztában vagyok vele.

– Pazar – forgatta meg szemeit Minhyuk és visszaült Hyungwon mellé. – Nos, azt kell, mondjam, Hoseok annyira nem is hülye. Egy szóval se említsd ezt neki! – nézett figyelmeztetően Hyungwonra, majd ellágyult az arckifejezése. – Hyunwooval tényleg együtt vagyunk, ezért is tud rólam, többek között – vallotta be széles mosollyal.

– Tudtam! – kiáltott fel szélesen vigyorogva a levegőbe bokszolva Hyungwon, hogy aztán fel is jajduljon a hirtelen mozdulattól. – Basszus… – harapta be alsó ajkát és szorította össze szemét, hogy több hangot ne adjon fájdalmának. – De attól még tudtam. Őszintén szólva osztottam a véleményét – vigyorodott el újra, de ahogy ismét hátradőlt volna, megint felszisszent.

– Na, akkor most már tényleg jöjjön az, amiért eredetileg idejöttem – keményedett meg Minhyuk pillantása. – Hol van az a kenőcs, amit Kihyun csinált? – Hyungwon az éjjeliszekrény felé biccentett, Minhyuk pedig már nyúlt is érte. – Nos, azt tudod, hogy Kihyun gyógyító, ugye? – bólintás volt a válasz. – Ez volt az egyik fő oka az aggodalmának – tekerte le a tégely tetejét Minhyuk és belenyúlt a zselészerű krémbe. – Azért is volt különösen hatásos ez a krém, ha ő kente be a hátad, mert ő az érintésével is csillapította a fájdalmad, a gyógynövények hatásai mellett. Én csak annyit tudok tenni, hogy bekenem a sebedet, és akkor egy kicsit jobb lesz, csak engedd meg, hogy minden nap lekezeljem, vagy engedd meg Hoseoknak – gyűrte fel a szabad kezével Hyungwon pólóját a hátán, hogy már csak a látványtól felszisszenjen. – Te mi a fenét műveltél, hogy ennyire meg van duzzadva a környéke és ilyen vörös?

– Pakoltam…? – válaszolt bátortalanul Hyungwon, mire Minhyuk finoman fejbecsapta.

– Gratulálok! Legalább kímélnéd, ha már nem hagyod Hoseoknak, hogy segítsen! – kezdte el lassan ellátni a sebeket, és Hyungwon felszisszent, ahogy a hűsítő krém hozzáért a bőréhez. – Tényleg… Miért is nem engeded neki? – Hyungwon már épp szólásra nyitotta a száját, de Minhyuk megelőzte. – Nem fogsz azzal beetetni, hogy nem tartozik rá, és már így is túl sokan tudják… – Hyungwon elfordította a fejét és a szoba egy teljesen más pontját kezdte fixírozni.

– Csak nem akarom, hogy lássa – motyogta halkan, de tisztában volt vele, hogy Minhyuk ennyivel nem fog megelégedni. – Alapból rosszul indítottam ezzel a rendezkedős témával, azóta kínosan figyel arra, hogy rend legyen, mintha… minden mozdulata gúnyos lenne. Esküszöm, ha leesik bármi a földre, legyen az egy nyavalyás zsebkendő, ceruza, tényleg akármi, szinte hallom, amikor lehajol érte, hogy „jaj, inkább felveszem, csak ne kezdjen megint hisztizni”! – és Hyungwon teljesen megnyílt, ahogy érezte, végre valakivel tud beszélni. – Nem akarom, hogy ennél is jobban utáljon. Ha meglátná a hátamat, az csak egy okkal több lenne arra, hogy ne tetsszek neki – csúszott ki akaratlanul is a száján, Minhyuk pedig gyalázatosan elvigyorodott.

– Szóval bejön Hoseok.

– Nem! – tagadta rögtön Hyungwon, felkapva a fejét, de rájött, hogy ez nem volt a legjobb ötlet. – Csak… nem akarom, hogy utáljon, ez minden, tényleg – próbálta menteni a menthetőt, de nem tudta, hogy Lee Minhyuk előtt semmi ilyesmi nem maradhat titokban.

– Ugyan már, miért utálna? – kérdezte mosolygós hangon Minhyuk. – Szerintem csak látja rajtad, hogy nehezedre esett a mozgás, ezért segített, amit te gúnyolódásnak vettél. Én azt látom rajta, hogy a maga kis béna módján próbál neked segíteni, ha más nem, azzal, hogy rendet tart.  Különben meg – engedte le Hyungwon pólóját, amint végzett a sebek bekenésével, így Hyungwonnal szembe tudott fordulni -, szerinted, ha annyira utálna, rá tudtam volna venni pont én, pont Hoseokot arra, hogy háromnegyed tizenkettőkor, éjszaka, lemenjen kamillateáért? Jut eszembe, hol a fenében van már ez a rakás szerencsétlenség? – nézett ki a szoba ablakán, ahol látta, hogy Hoseok épp most lépett be a kollégium ajtaján két szatyorral a kezében. – Atyaég! Na, most azt hiszem rá fogsz jönni, hogy inkább aggódik érted ez a tökfej, mintsem utálna – csóválta meg a fejét, pár másodperccel később pedig valóban a szóban forgó, barna hajú srác lépett be az ajtón.

– Ne haragudj, Minhyuk, de itt az éjjel-nappaliban nem volt kamillatea, így az egyetem mellettibe kellett elmennem. De amellett meg ott volt a gyógyszertár, így beugrottam és vettem kötszert, sebtapaszt, meg fertőtlenítőt, ha esetleg valamire szüksége lenne Hyungwonnak… – hadarta el gyorsan, Minhyuk pedig mindentudóan nézett Hoseokra, Hyungwon pedig döbbenten bámult szobatársára. – Mi van? Miért nézel így? Mondtam, hogy segítek szívesen, Minhyuk te pedig rohadtul ne nézz így! Ne, világos! Nem!

– Dehogy is nem! – vigyorodott el Minhyuk. – Na, indíts, csinálj egy kamillateát, azzal még borogatom egy kicsit Hyungwon hátát, utána hagylak titeket – Hoseok pedig el is tűnt a kis konyharészén a szobának, Minhyuk pedig odasúgott Hyungwonnak. – Na, ugye megmondtam? 

Hyungwon beharapta alsóajkát és próbálta elfojtani a mosolyát, több-kevesebb sikerrel, de mire Hoseok visszaért a teával, sikeresen lenyugodott. Minhyuk pár percig óvatosan törölgette Hyungwon hátát, szigorúan úgy, hogy Hoseok ne lásson semmit a sebekből, utána magára hagyta őket, hatalmas vigyorral az ajkain.

– Hoseok… – szólalt meg halkan pár perccel később Hyungwon.

– Hm?

– Tényleg… tényleg nem utálsz engem? – kérdezte bátortalanul a szárny nélküli angyal.

– Tessék? – fordult felé Hoseok hitetlenkedő hanggal. – Már miért utálnálak? Meg egyáltalán, hogy jutott ilyen az eszedbe?

– Csak a múltkori, hogy pakoltam, meg minden… – pontosan annyira tűnt elveszettnek és bájosnak Hoseok szerint, mint egy pár hetes kiscica, és legszívesebben oda is ment volna hozzá, hogy nyugtatóan megsimogassa a dús, sötétszőke haját, de ezt még nem merte megtenni, ennyire még ő sem volt bátor, hiába mutatta a külvilágnak, hogy ő bárhol, bárkit és bármikor megkaphat.

– Azt már régen elfeljtettem – mosolygott kedvesen. – Csak aggódom, mert mostanában sokat fájlaltad a hátad, és annyira szeretnék segíteni, de hanem engeded…

– Hát… reggel úgyis be kellene kenni a hátamat, szóval… – inkább nem fejezte be a mondatot Hyungwon, és kifejezetten örült, hogy tisztes távolságban van a másik ágya az övétől, mert érezte, hogy kezd felforrósodni az arca. – Mindegy, felejtsd el, megoldom.

– Persze, mint eddig, mi? – nevetett fel halkan Hoseok. – Szívesen segítek reggel – mosolyogva fordult a fal felé az ágyán, bár úgy érezte, belül szétveti az öröm, hogy Hyungwon talán kezd megbízni benne.