Wings of my Heart ~ 5. fejezet

- De Hyungwon, erre semmi szükség, mi nagyon…

- Ne aggódj, Kihyun! – vágott az alacsony angyal szavába Hyungwon. – Azt mondtátok, hogy csak addig kell rám vigyáznotok, ameddig fel nem ébredek és valamennyire be nem gyógyul a szárnyam helye, ez pedig megtörtént – mosolygott rá, majd folytatta a pakolást.

- Még mindig ápolni kell a sebedet, és hiába hiszed ezt, nem vagy a terhünkre. Ágyad is van… - próbált Kihyun hatni rá, de a szőkeség hajthatatlan volt.

- A kollégium közelebb van és te is tudod, mennyire szeretek aludni – vigyorodott el. – A sebemet én is le tudom kezelni, nézd! – fordított hátat az aggódó angyalnak, és háta közepénél, egyik kezét alulról, a másikat felülről hátra téve, összekulcsolta ujjait. – Látod? – tapogatta meg mindkét lapockáját, bizonyítva, hogy megoldja egyedül is a sebei ápolását. – Nem lesz semmi gond.

Kihyun beletörődően sóhajtott és segített összecsukni a két bőröndöt.

- Azért szólj, ha valamire szükséged van, Jooheon és én is itt vagyunk bármikor.

- Tudom, és köszönöm, de remélem tisztában vagy vele, hogy nem egy másik kontinensre költözöm, és ráadásul pont a te közbenjárásoddal, egy egyetemre is járunk. Találkozni fogunk minden nap úgy is, minimum a büfénél – borzolt bele az alacsonyabb hajába, aki szinte rögtön, fintorogva lökte el a kezét.

- De ezt mégis mikor intézted el, és miért nem szóltál hamarabb? Ha szóltál volna, akkor Jooheon biztos nem megy ma dolgozni, hanem segített volna, így is csalódott lesz kicsit, hogy köszönés nélkül mész el…

- Még mindig nem örökre megyek és még mindig nem a világ végére – nevetett fel Hyungwon. – Tényleg kezdesz egy anyára hasonlítani… Egyébként a TO nem csak neked áll nyitva, plusz beszéltem a HÖK-nél a Kollégiumi Bizottsággal, és ennyi – vont vállat, aztán átölelte Kihyunt. – Megyek, délig be kellene költöznöm, és már így is tíz óra van – Kihyun már vette a levegőt, de Hyungwon megelőzte. – Igen, anya, felhívlak, ha beköltöztem és mindenről beszámolok – vigyorodott el gyalázatosan.

- Ne is lássalak! – fújta fel arcát egy kissé Kihyun, Hyungwon pedig még egyszer megölelgette és bőröndjét maga után húzva, másik táskáját a vállára véve elindult, Kihyun pedig addig nem ment vissza a házba, míg Hyungwon le nem fordult a sarkon. 

*

- Jó lesz ez így, Uram? Hogy elköltözik? – kísérte figyelemmel útját Hyungwon volt tanítója, és aggodalommal telve fordult az Úrhoz, amikor látta, hogy elköltözik a két angyal házából.

- Ne aggódj, Uriel! Te is pontosan tudod, hogy elég szem figyeli őt és vigyáznak rá. Nem lesz vele semmi gond – szólalt meg a távolból a kedves, mély hang. – Hyungwon hiába kételkedő, és hiába Lucifer fia, az anyja földi asszonyból lett angyal volt, ezért húzott a szíve az emberek közé. Lucifer pedig bármekkora szörnyűséget is tett, legkedvesebb és legbölcsebb angyalaim egyike volt. Hyungwon ezért kételkedik; Lucifer bölcsessége tükröződik vissza benne, kedvessége pedig édesanyjáéval vetekszik. Hyungwon tud vigyázni magára és jó kezekben is van.

Uriel felsóhajtott, ahogy legkedvesebb volt tanítványa átlépte a kollégium falait, ezzel véglegesen kiköltözve a két őrangyalától.

*

Hyungwonnak olyan érzése volt, amikor belépett a jövendőbeli szobájába, mintha egy háborús övezetben járna éppen. Bár a földön nem volt semmi, de mindkét ágyon ruhák, a székeken egyaránt, az egyik íróasztalon – bár egy darab tankönyvet nem látott – halomban álltak a papírok. 

Letette táskáit a szekrény mellé, és egy kicsit körbenézett a szobában. Előre félt a fürdő látványától, de legnagyobb meglepetésére ott katonás rend uralkodott, bár legalább annyi bőr és hajápoló spray és krém volt elő, mintha egy lány fürdőjébe nézett volna be. 

Visszament az íróasztalhoz, és próbált néhány információt szerezni leendő szobatársáról, bár ahogy rápillantott egy füzetre, máris tudta, hogy kivel fog együtt lakni az év hátralévő részében. Hyungwon egészen biztos volt benne, hogy az első dolog, amire szükségük lesz, az egy takarítási rendszer. Meglátott pár képet az asztal fölött a falon, ahonnan újdonsült barátai vigyorogtak rá, vagy itt-ott egy-egy titokban készült fotó is visszanézett rá, ahogy a többiek aludtak, vagy az ágyban, vagy az előadói csendélet részeként. Hyungwon vigyorogva futtatta végig a fényképeken a tekintetét, és megakadt a szeme a lányon, akivel egy szakon vannak, de nem egy évfolyamon, ugyanis a lány most volt negyedéves, míg ő maga csak harmadéves. Jihye a lány neve, ha jól emlékszik. Több kép is volt róla a falon, de ahogy lepillantott az asztalra, az egyik kihúzott fiókban is látott róla képeket, a falnak pedig egy része gyanúsan üres volt. Valószínűleg mostanában szedhette le őket a tulajdonosuk.

Hyungwon nekiállt a ruháit kipakolni a szekrénybe, legalább annak az egyik fele üres volt, így ott pontosan tudta, hogy melyik is az ő része. Mindkét ágyon voltak eldobált, még egyszer sem használt ruhák, bár való igaz, csak az egyik ágyon volt… hát a megágyazva erős túlzás, inkább csak felhúzva a paplanra és a párnára a huzat. Szintén mindkét íróasztalon voltak a fiúnak füzetei, könyvei, egyéb apróságai, csak a képek egyértelműsítették, hogy melyik is szobatársa asztala.

Nem tudta, mennyire allergiás rá a másik, ha hozzányúlnak a cuccához, de Hyungwon nem tudta tovább nézni (és el se fért), így nekiállt rendet rakni. Először csak összehajtogatta az ágyán eldobált pulcsikat és pólókat, amikről tökéletesen biztos volt, hogy tiszták, és betette a szekrényébe (ahol szintén elképesztő rend uralkodott). Utána megágyazott magának, a következő célpont pedig az íróasztal volt. Nem tett el semmit, csak egy kupacba rendezte az azonos dolgokat, így rövidesen három kupacban tornyosultak szobatársa asztalán a füzetek, a kitépett és egyéb lapok, valamint néhány könyv. Most, hogy az egyik íróasztal már szabad volt, Hyungwon is kipakolta a dolgait. Szobatársa ágyához viszont már nem akart nyúlni, az már tényleg teljesen az intim szférája volt a fiúnak. Elég, hogyha ennyiért pofátlannak tartja, bár nem akart az lenni, tényleg, de ő abban az állapotban, ami eddig a szobán uralkodott, nem tudott meglenni. Legfeljebb bocsánatot kér, és megmondja, hogy nem fordul elő többet. Vagy csak közli vele, hogy ha nem akarja, hogy a cuccaihoz nyúlkáljon, akkor tartson rendet maga körül, majd kiderül, hogy reagál rá. 

Amikor úgy ítélte Hyungwon, hogy ebben a környezetben már képes megmaradni, az órára pillantott, és örömmel konstatálta, hogy még csak egy óra múlt, ami azt jelenti, hogy még legalább két órája van addig, míg szobatársa vissza nem érkezik. Beletúrt hát a táskájába és kivette az egyik Jooheonék szobájából elhozott regényt, és leheveredve az ágyra elkezdte olvasni. Háta egészen kicsit fájt, hiszen míg Kihyunékkal lakott még ennyit sem csinált, mint most, elszokhatott a teste a mozgástól, így inkább hasra fekve folytatta az olvasást. Délután négy körül Hyungwon ajtócsapódásra és egy döbbent kiáltásra ébredt (észre sem vette, hogy elaludt volna).

- Mi a fene történt a szobámban?! – kiáltotta el magát Hoseok, ahogy bevágta maga mögött az ajtót.

- Összepakoltam egy kicsit, remélem nem baj – ült fel az ágyon Hyungwon, egyik szemét dörzsölve. Hoseok pedig odakapta a fejét és nem akart hinni a szemének. Hyungwon az ő szobájában, ott alszik az egyik ágyon. 

- Te mit keresel itt? Pláne az én szobámban! – kérdezte már visszafogottabb hangon, de még mindig indulatosan.

- Pláne, hogy ez már a mi szobánk, ugyanis a mai naptól itt lakom és szobatársak vagyunk – felelt higgadtan Hyungwon és nyújtózkodva felállt az ágyról. – Nem akartam több gondot okozni Kihyunéknak, így kiköltöztem tőlük, de a reakciódat látva, át kellene gondolnom, hogy hol is van jobb helyem…

- Engem nem te zavarsz, hanem hogy hozzányúltál a cuccaimhoz! Még jó, hogy az ágyamhoz nem nyúltál!

- Igen, mert az már teljesen az intimszférád.

- Amíg be nem költöztél, az egész szoba az intimszférám volt – morgott az orra alatt Hoseok, és idegességében hátrafésülte a haját. – Hova tetted a ruháimat?

- Be a szekrénybe, a helyükre – vont vállat, és fintorgott egyet a hirtelen mozdulatra. Talán mégsem volt jó ötlet több mint két órán keresztül pakolnia, most fáj az egész háta.

- Te… benyúltál… a szekrényembe…

- De csak addig, ameddig betettem a pulcsikat meg a pólóid, nem turkáltam, nem kutakodtam, csak betettem a ruháid. Egyébként meglepő, hogy mekkora rend van a szekrényedben a szobához képest.

- De az kurvára az én szekrényem és az én ruháim – akadt ki teljesen Hoseok, majd ahogy az asztalra vezette a tekintetét, azt hitte felforr az agyvize. – Az asztalomon is pakoltál, elképesztő vagy – csóválta meg a fejét, majd inkább leült az ágyára. Már úgysem tud mit kezdeni a helyzettel. 

- Csak egy helyre raktam a füzeteket, a papírokat meg a könyveket, nem olvastam bele semmibe és nem nyitottam ki semmit – valamiért sokkal rosszabbul érezte magát Hyungwon, mint amennyire gondolta. Számított rá, hogy Hoseok ki fog akadni, de arra nem, hogy ennyire. – Sajnálom, többet nem fordul elő – ült vissza az ágyára ő is, lehajtott fejjel. Mégis csak bocsánatkérés lett a vége.

- Még jó! – válaszolt dühösen Hoseok, de ahogy meglátta a lehajtott fejű szőkeséget, akinek az egész testtartásából a megbánás áradt, felsóhajtott és visszavett a hangerőből és a stílusából is. – Figyelj, szerintem te sem szereted, ha a dolgaidat piszkálják, indulj ki ebből. Most már mindegy, de a jövőben takarítási rohamaidat, légy szíves előre jelezd, és akkor én is összepakolok – kelt fel az ágyról, és odaült Hyungwon mellé. – Hozzá voltam szokva, hogy egyedül vagyok a szobában, így nyilván nem érdekelt, hogy melyik ruhám vagy füzetem a szoba melyik szegletében hever éppen. Ezentúl én is igyekszem rendet tartani, cserébe nem nyúlsz a dolgaimhoz, oké? – karolta át a hátát Hoseok, mire Hyungwon felszisszent egy pillanatra. – Ne haragudj, elfelejtettem a hátad…

- Ha rendet tartasz, akkor nem leszek én sem ilyen, ígérem – nézett fel Hoseok szemeibe egy halvány mosollyal, Hoseoknak pedig abban a pillanatban ismét ellepte az agyát a rózsaszín köd. – Amúgy… jó képek, remélem nem baj, hogy megnéztem őket – nézett a fal felé Hyungwon. – Nem is tudtam, hogy Jihye a barátnőd – a lány nevének említésére Hosoek is újra képben volt.

- Csak volt a barátnőm – dörzsölte meg tarkóját zavarában, és felkelt az ágyról. – Már le akartam szedni a képeket…

- Oh… miért lett vége? – kérdezte ártatlanul, Hoseok pedig felnevetett Hyungwon hihetetlen közvetlenségén, ami már-már az udvariatlanság határait súrolta. – Mármint… nem kell elmondani, ha nem akarod, csak érdekelt… - na, plusz pont.

- Nem, igazából nem lényeges, nem illettünk össze, nagyon sok mindenben különbözött a véleményünk, és egy idő után ez már nem volt jó egyikünknek sem, így hát közös megegyezéssel elengedtük egymást – nézett végig a képeken Hoseok. Határtalan szeretettel beszélt a lányról, mégis lehetett hallani hangjában a szomorúságot.

- Pedig helyesek voltatok együtt – észrevette Hyungwon a hangulatváltozást, ezért témát váltott, de azért maradt a képeknél. – Egyébként ti minden órán alszotok, vagy mi van? – lépett Hoseok mellé mosolyogva, Minhyuk képére mutatva.

- Ő az egyik, aki a legtöbbet alszik előadásokon, én vagyok a másik – vigyorodott el a barna hajú, és oldalra pillantva vette csak észre, hogy milyen magas is Hyungwon.  – Bizonyíték, hogy ő is alszik, mégis mindig cseszeget, hogy sosem figyelek órákon és sosem jegyzetelek…

- Pedig úgy hallottam, évfolyamelső – csodálkozott Hyungwon.

- Csodás, megint én lettem a feketebárány, inkább meg sem szólalok – morgott az orra alatt Hoseok, mire Hyungwon felnevetett, és a barna hajú fiú oldalra pillantva, nem hitte el, amit látott. Pontosabban csak... nem értette, hogy hogy lehet Hyungwon ennyire... gyönyörű és hogy lehet valakinek ennyire… angyali a nevetése.

- Ehhez képest mégis Kihyun a megmentőtök – folytatta Hyungwon szélesen mosolyogva. – Bár így már érthető. Kihyun jegyzetel, míg ti alszotok az órán, csak Minhyuk tanul is Kihyun jegyzeteiből, míg neked csak szimplán itt hever valahol a papírkupacban.

- Kihyun a mi őrangyalunk, az tény – válaszolt álmodozó hangon, és Hyungwonnak egy pillanatra az arcára fagyott a mosoly. Az nem lehet, hogy tudják. Áh, biztos nem, csak szófordulat, nem tudhatják, hogy Kihyun őrangyal.

- Kihyun egy angyal, az biztos – mosolyodott el Hyungwon is, ahogy az alacsony barátjára gondolt, majd hirtelen meg is rémült. – Basszus, megígértem neki, hogy felhívom, ha ideértem, szerintem már hülyére aggódta magát! – nyúlt is a telefonjáért, és rögtön az első csörgés után fel is vette a telefont az alacsony angyal, és még Hoseok is hallotta, ahogy belekiáltott a telefonba. – Ne haragudj, elfelejtettem, de itt vagyok, élek, jól vagyok, nyugi! – nyugtatgatta Kihyunt. – Keresd meg Jooheont, és leszel szíves engedni, hogy a válladon legyen a keze, amíg telefonálunk – ült le az ágyára Hyungwon. – Hoseok a szobatársam. Mi, most mit vagy úgy kiakadva? – Hoseok elsápadt egy pillanatra, hiszen múltkor Minhyuk csodálatosan levezette az elméletét Hyungwonnal kapcsolatban, és azt Kihyun is végighallgatta… Ha most elszólja magát… - Nem, jól megvagyunk, kicsit összekaptunk a… rend miatt, de nincs gond. Igen anya… igen anya, rendben anya – vigyorgott a telefonba. – Nem, biztos nem, megoldom egyedül is, nem kell a segítsége. Eszem ágában sincs odaadni neki a telefont, mi, hé! Add vissza a telefonom! – kiáltott Hoseokra, de addigra már késő volt.

- Szép napot Kihyun, mondjad! – vigyorgott szélesen Hoseok, majd szépen lassan el is sápadt. – Persze… Rendben, segítek neki. Bekötni be kell? Akkor csak bekenem, rendben. Szia! – adta vissza Hyungwonnak a telefont, de mire a szőke beleszólt volna, Kihyun már kinyomta.

- Felejtsd el! Csak akkor kell a segítséged, ha megkérlek rá – nézett Hoseokra Hyungwon, de észrevette a hangnemét, így megköszörülte a torkát. – Nincsen semmi baj, csak Kihyun túlaggódja a dolgot, meg tudom oldani egyedül is. Ha tényleg nagyon bénázok, akkor úgyis megkérlek, hogy segíts – mosolyodott el Hyungwon, majd felkapva a törölközőjét és egy alsót, bevonult a fürdőszobába, magára hagyva a még mindig sokkos állapotban lévő Hoseokot. Bent a fürdőben, levette a pólóját és hátatfordított a tükörnek, hogy megállapítsa, sokkal vörösebb a sebe, mint gondolta. Finoman hozzáért, de el is kapta a kezét, egy halk szisszenéssel. – Még a végén Kihyunnak lesz igaza, és Hoseokot kell megkérnem, hogy lefertőtlenítse a sebet…