Wings of my Heart ~ 3. fejezet

– Valami nem stimmel. Valami nagyon-nagyon nem stimmel Kihyunnal – osztotta meg véleményét barátaival Hoseok. 

– Miért is gondolod ezt? – húzta fel egyik szemöldökét Minhyuk, miközben nagy unalmában a kólája maradékát szürcsölgette. – Törődnél inkább a vizsgáiddal. Tudod, nincsen negyedik vizsgalehetőség, szóval jó lenne, ha ezen már átmennél. Ha én paráztam tőle, akkor szerintem van okod egyszer az életben emberien tanulni.

– Minhyuk, ne nyafogj már! Te melyik vizsgától nem paráztál? Ne csinálj úgy, mintha jelen pillanatban is tanulnod kellene! – hadonászott a jegyzetnek kikiáltott pár lappal Hoseok, hogy azért a látszat és az érzés meglegyen. – Csak rinyáltál, hogy nem lesz meg, jaj, mi lesz, ha nem lesz meg, majdnem sírva mentél be, erre kijössz, és ötös. 

– Legalább neki megvan a vizsgája, csak szolidaritásból bejött, hogy ne unatkozz és legyen kinek pofáznod, ha már úgysem tanulsz – vonta meg a vállát Hyunwoo, és békésen tűrte, hogy a szőke nekidőljön a hátának, köszönetképp, amiért megvédte.

– Neked sincs meg a vizsga, ne prédikálj!

– De legalább tanultam erre – mélyedt bele újra a kidolgozott tételeibe. – Egyébként én nem buktam kétszer, csak lusta voltam felvenni a két előző időpontot, tehát nekem ez lesz az első vizsgám ebből a tárgyból.

– Utállak titeket – fordult el tőlük tüntetőleg , de látóterébe megint befutott Kihyun, azonban mire Hoseok kettőt pislogott, már ott se volt. – De valami akkor sem oké Kihyunnal.

– Tényleg nem fogja befogni – sóhajtott lemondóan Hyunwoo, majd inkább letette maga mellé a tételeit, és a barna hajú felé fordult, így Minhyuk már nem a hátán, hanem a vállán pihent.

– De nézd meg! Fel-alá futkározik, mint a mérgezett egér, és a héten három órát is kihagyott – csóválta a fejét Hoseok. - Mindemellett olyan elvarázsolt tekintettel nézelődik, mint ahogy Minhyuk szokott rád nézni – ebben a pillanatban egy köteg papír csapódott a folyamatosan beszélő fiú fejének, nem csekély többleterővel, mire döbbenten fordult a szőke felé. – Most mi bajod van?

– Dobálózhatnékom volt, és pont útban voltál – vont vállat Minhyuk pár árnyalattal vörösebb arccal. – Különben meg minek jött volna be azokra az órákra, amikből már vagy két hónapja megajánlott ötöse van?

– Nekem akkor is gyanús. Attól nem néz ki… így – mutatott Kihyun általános irányába, aztán pár pillanattal később el is kapta a karját, és visszahúzta maga mellé az éppen elsuhanó alacsony fiút. – Szervusz Kihyunkám, mi újság veled mostanában, hogy csak futtában találkozunk? Elhanyagolsz minket – biggyesztette le alsó ajkát Hoseok, miközben lerántotta a maga melletti székre.

Kihyun pár pillanatig csak döbbenten pislogott a hármasra, de Minhyuk bocsánatkérő tekintetére megeresztett egy apró mosolyt, aztán sóhajtva vette tudomásul, hogy rajtakapták. Elvégre két hete, mióta Hyungwon náluk lakik, tényleg alig beszélt a többiekkel, és soha nem mondta meg, hogy miért nem ér rá, csak… haza kellett mennie.

– Dolgom volt és van otthon. Most pedig papírokat intéztem a Tanulmányi Osztályon – adta meg végül a még így is vérszegény magyarázatot.

– Mi dolgod van neked újabban állandóan otthon?

– Attól, hogy a te koliszobád úgy néz ki, mint egy atomvillanás sújtotta terület, az én lakásomnak nem feltétlenül kell ilyen állapotokban végeznie. Főleg mióta a lakótársaim… – és elszólta magát.

– Lakótársaid? – fordultak felé hirtelen mind a hárman. – Arról se tudtunk, hogy lakótársad lenne, nem, hogy több! – háborodott fel Minhyuk, akivel mindent megosztott Kihyun. Nos… szinte mindent. – Még a végén annak a lusta dögnek lesz igaza, ott melletted. Minden rendben, Kihyun?

– Mi az, hogy lusta dög? – kapta fel a fejét Hoseok, de gyorsan túllendült a sértésen és visszafordult alacsony barátjához, és összeszűkített szemekkel nézett rá. – Dalolj szépen, Pacsirtám, mi mindenről nem tudunk még? 

Ez volt a vég. Hoseok gyakran próbálta rávenni minden hülyeségre, és pofátlanul kérdezgetett mindenfélét a magánéletéről, de most, hogy nem csak az ő, hanem Hyunwoo és Minhyuk kíváncsi tekintete is rászegeződött, úgy érezte, kénytelen lesz mesélni. De mégis hogyan? Nem mondhatja el, hogy ő maga tulajdonképpen egy angyal, és az egyik lakótársa szintén angyal, a másik pedig egy ex-angyal, akinek ráadásul még a korát is csak megsaccolni tudják, hiszen itt a Földön másképp telik az idő, mint odafent a mennyben. 

– Srácok, ez… egy nagyon hosszú történet – bújt inkább valami sablonos hárító szöveg mögé, de meglepetésére Minhyuk volt az, aki hajthatatlan volt. 

– Semmi gond, Hoseok a következő vizsgázó, utána pedig Hyunwoo megy, addig szépen átgondolhatod az egész történéssorozatot, utána pedig mindannyiunknak pont lesz arra ideje, hogy elugorjunk hozzád, és mesedélutánt tarthass, igaz? – fordult a másik két érintett felé, akik bőszen bólogattak. Most már az ő oldalukba is kezdett lyukat fúrni a kíváncsiság. Kihyun pedig csak sóhajtva elővette a telefonját, hogy dobjon egy üzenetet Jooheonnak, hogy ma lesz három vendégük.

*

Húsz perc. Ennyi ideje ültek teljes csendben Kihyun nappalijában, jelenleg öten. Kihyun, Hoseok, Hyunwoo, Minhyuk és Jooheon. Kihyun pedig a poharát szorongatva folyamatosan azon gondolkodott, hogy mi a jó életet találjon ki, hogy mit csinál Jooheon, hogy ismerték meg egymást, és, hogy mit fog válaszolni minden egyéb kérdésre, amit Minhyuk biztosan fel fog tenni. Bár látszólag a fiúkat egyelőre teljesen lefoglalta Kihyun nappalijának csendes felfedezése.

Nem volt egy túl nagy nappali, és meglepően narancssárga volt. Nem túl erős, de nem is igazán halvány, csak olyan… narancssárga. Határozottan meleg és otthonos hangulatot keltett mindenkiben, de valahogy nem gondolták volna, hogy ilyen színű lenne barátjuk nappalija. Viszont teljesen az ő stílusában volt berendezve; mindenhol tökéletes rend uralkodott, a könyvek betűrendben, méret szerint helyezkedtek el a polcokon, itt-ott néhány fénykép, de egyik sem embereket ábrázolt, hanem többnyire utcarészletek voltak, és mind Szöulban készültek. 

A bútorok nagy része fából készült, sötét páccal voltak bevonva és lakk borította őket. A padlószőnyeg barnás árnyalatú volt és tökéletesen illett a szobához, a kanapé és a fotelek pedig világos krémszínűek voltak, ahogy a függönyök is. Emellett pedig határozottan kellemes illat volt a lakásban. Nem tudták behatárolni, hogy mihez hasonlít: édeskés volt, de nem tömény. Némi kávéillat is keveredett bele, amit Jooheon megjelenése a nappali ajtajában meg is magyarázott, ahogy öt kávésbögrét egyensúlyozott egy tálcán, hogy ne ejtse le, amíg a dohányzóasztalig elér velük. Észre sem vették, mikor ment ki.

– Oké, én nem bírom tovább ezt a szótlanságot. Szóval, Kihyun szaktársai vagyunk az egyetemen, én Minhyuk vagyok, balra tőlem Hyunwoo jobbra pedig Hoseok. Te pedig, mint megtudtuk, Kihyun lakótársa vagy… – nézett kérdően a vörös hajú srácra, és várta, hogy bemutatkozásával befejezze a mondatot.

– Jooheon vagyok, Kihyun barátja. A közelben dolgozom egy kávézóban és albérletre volt szükségem, és egy beszélgetésünk során a kávézóban Kihyun felajánlotta, hogy neki van egy szabad szobája, amit nem használ semmire, és ha gondolom, akkor beköltözhetek, cserébe segítenem kell itthon néhány dologban – mosolygott kedvesen, miközben magában imádkozott és kegyelemért esedezett, amiért vízfolyásként hazudott a három srác szemébe. Egyelőre nem tartotta okos gondolatnak az angyalos dologgal traktálni őket, bár határozottan barátságosnak tűnt mind a három srác.

– Nagyon örülök, hogy megismerhetünk – viszonozta a mosolyt Minhyuk, utána pedig Kihyunra nézett. – Azt mondtad, hogy van még egy lakótársad, ő…?

– Hyungwon alszik – vette magához a szót újra Jooheon. – Későn kelő típus, illetve most sok pihenésre van szüksége, mert pár napja lázas volt. 

– Fiatalabb nálatok? – szólalt meg végre Hyunwoo is. Lassacskán kezdtek feloldódni, ahogy elnézték a csupa mosoly vörös hajú srácot, és volt valami megnyugtató abban, hogy ilyen könnyedséggel és barátságosan beszélt velük. Kihyun pedig még mindig a bögréjét szorongatva ült az egyik fotelban, és szemmel láthatóan nem volt a helyzet magaslatán.

– Nálam idősebb, Kihyunnál fiatalabb. Miből gondoltad, hogy fiatalabb lenne?

– Csak a hangsúlyodból. Úgy beszéltél róla, mintha az öcséd lenne, akire kötelességed vigyázni, bár nem tartod tehernek – mosolyodott el, azzal a jellegzetes, széles és álmos, határozottan hyunwoos mosollyal, Jooheon pedig egyetértően bólogatott.

– Bár idősebb nálam, olyan mintha az öcsém lenne, igazad van. Szeretek róla gondoskodni, igazán rendes fiú, bár a stílusa hagy némi kívánnivalót maga után…

– Jól gondolom, hogy rólam van szó? – hallatszódott a konyha felől egy kellemes hang, amire mind az öten odakapták a fejüket.

Egy meglehetősen álmos arcú, ennek ellenére hatalmas, barna szemű, szőke fiú ácsorgott az ajtófélfának dőlve, egy egyszerű túlméretezett fehér pólóban, ami félre volt csúszva, így majdnem látni engedte a vállát, és egy melegítőnadrágban, ami szintén lógott rajta. Egy jókora bögrét tartott a kezében, amit lassú mozdulattal emelt az amúgy sem elhanyagolható méretű ajkaihoz, bár most még kicsit fel is voltak puffadva az alvástól. 

– Végszóra, mint mindig – vigyorgott szélesen Jooheon. – Fiúk, ő itt a másik lakótársunk, Hyungwon. Hyungwon, ők Kihyun barátai és egyben szaktársai.

– Üdv – köszönt nekik Hyungwon, miután végignézett a díszes társaságon és egy gyönyörű mosolyra húzta ajkait.

– Nagyon örvendek – szólalt meg Hoseok, rá egyáltalán nem jellemző, illedelmes és felettébb elvarázsolt hangon, majd nyelt egy nagyot, ahogy végignézett a fiún, és Kihyunhoz fordulva elővette a már jól megszokott számonkérő hangját. – Oké, most már komolyan tudni akarom, hogy mi a fenéért nem tudtad elmondani, hogy van két lakótársad, hiszen… semmi kivetnivaló nincs bennük.

– Hát, én… - kezdte volna Kihyun, de Hyungwon a szavába vágott, Hoseok pedig már fordult is felé és minden figyelmét a gyönyörű fiúra fordította.

– Igazából, én csak két hete lakom velük, szóval engem még nem ismernek annyira, így gondolom nem volt túl sok mesélnivalója, de örülök neki, hogy elhozta a barátait bemutatni nekünk.

– Hyungwon, nem vagy az anyám, ne beszélj úgy, mintha a potenciális párjelöltjeimet hoztam volna bemutatni – morgott Kihyun, de Jooheon pár lépéssel mögötte termett és a vállára helyezte a kezét, aztán a fiúkhoz fordult. 

– Hyungwon, ülj le, én hozok be valami kaját, mert nem tudom, hogy vagytok vele, de én farkaséhes vagyok – ezzel el is tűnt, Hyungwon pedig letelepedett a szőnyegre Kihyun és Hoseok közé, aki azóta sem vette le róla a szemét.

Minhyuk alig tudta visszatartani a nevetését, ahogy Hoseokot szinte láthatóan ellepte a rózsaszín köd, és majdnem kiesett a saját szemein, annyira megbámulta Hyungwont. Úgy érezte, ideje a kezébe venni a beszélgetést, mert elvarázsolt barátja biztosan nem fogja megszólítani a srácot még egyszer.

– Szóval Hyungwon… hány éves is vagy? 

– Két hete lettem huszonkettő, amikor ideköltöztem. Az ajándékom pedig egy csodálatos hátsérülés volt – pillantott Kihyunra szemtelenül, aki összeszűkített szemeket villantott a földön ülőre.

– Miért, mi történt? – kérdezett rá Minhyuk, ahogy azt alacsony barátjuk rögtön gondolta is, hiszen a srác eléggé aggódó típus volt.

– Hát… fogalmazzunk úgy, hogy elég magasról leestem, és… bevertem a lapockámat – húzta félmosolyra ajkait, Kihyun pedig felszusszantott. Muszáj ilyen drámaian előadnia magát, és természetesen kellett beszélnie a hátsérüléséről, nem lehetett volna átugrani ezt a részt, de tényleg nem. De akkor, ha már szóba jött, legalább kiderítheti, hogy van.

– Egyébként, hogy van a hátad, nagyon csúnya? – kérdezett rá Kihyun, aztán nem törődve a fiú válaszával, mögé ment, felemelte a fiú pólóját a hátán, és megdöbbenve figyelte a már szinte teljesen behegedt sebet. Nagyon gyorsan gyógyul, sokkal gyorsabban a vártnál. – Na, már egész szép. Még este bekenem és szerintem pár nap múlva már nem lesz semmi baja – ült vissza a fotelbe, aztán ahogy felnézett, három pár döbbent tekintettel találta szembe magát. – Mi van?

– Semmi, csak… furcsa téged látni, ahogy… gondoskodsz valakiről – rázta meg fejét mosolyogva Minhyuk, majd elvette a saját kávéját az asztalról. – Bár az is egyfajta gondoskodás, hogy ellátsz minket jegyzetekkel…

– Jut eszembe, jegyzetek – jött vissza Jooheon legalább öt tál nasival a kezében. – Tanulmányin voltál ma bent?

– Voltam, persze – mosolyodott el Kihyun, azzal a mosolyával, ami nem sok jót ígért.

– Ajaj, itt baj lesz – szólalt meg Minhyuk. – Kihyun, nem teheted ezt velünk, nem passziváltathatsz, belőled élünk, te vagy az egyetlen és pótolhatatlan reményünk! Csak nézz rá Hoseokra, nézz rá! – mutatott az említett irányába, aki még mindig Hyungwont figyelte, bár már nem olyan feltűnően, de észre sem vette, hogy róla van szó. – Szerinted ő így hogy fog átmenni bármelyik vizsgáján? Kihyun, nem... 

– Minhyuk? – szól közbe Kihyun.

– Igen?

– Kuss – mosolyodott el ismét Kihyun. – Szóval… mielőtt ez a tökkelütött félbeszakított volna, azt akartam mondani, hogy igen, voltam a Tanulmányin és kitörő örömmel jelentem be, hogy Hyungwon a tavaszi félévtől keresztféléves képzésben az egyetemünk tagja lesz, az épület másik szárnyában, irodalom szakon! – vigyorgott gyalázatosan, mire a földön ülő szőkeség kikerekedett szemekkel nézett rá.

– Most csak szívatsz – szólalt meg pár pillanattal később Hyungwon. – Nem, ennyire nem lehetsz szemét. Ennyire még te sem. Jooheon, nyugtasd le, vagy nem is, inkább engem nyugtass le – Jooheon pedig már szaladt is és Hyungwon vállaira tette a kezét, és már lehetett is látni, ahogy Hyungwon légzése visszaáll normálisra.

– Én nem tudom, ti hogy vagytok vele – szólalt meg Hoseok álmodozó hangon -, de én nagyon örülök neki, hogy Hyungwonie is hozzánk fog járni…

– Azt mindjárt gondoltuk – forgatta szemeit Minhyuk, aztán bevetve örökös jókedvét, letérdelt Hyungwon elé, és emlékezve a hátsérülésére, finoman átölelte. – Üdv az egyetemen, Hyungwon!