Wings of my Heart ~ 7. fejezet

Kihyun döbbenten figyelte, ahogy Hyungwon a szó szoros értelmében nevetve menekült Hoseok elől, aki a jegyzeteiért kiáltva próbálta elkapni Hyungwont. Nem akart ő beleolvasni a füzetbe, de a tény, hogy Hoseok ennyire vissza akarta kapni, nagyon szórakoztatta, és egy egészen kicsit kíváncsivá is tette. Annyira próbált megfelelő távolságra kerülni Hoseoktól, hogy nem vette észre az előtte elhaladó srácot, így sikeresen belerohant, de egyikük sem esett el, így csak egy „Bocsi!” kiáltással szaladt is tovább, egészen Kihyunék asztaláig, ahol Minhyuk mögé bújt, még mindig a jegyzeteket ölelve magához.

- Minhyuk, ments meg, ez egy őrült! – vigyorgott továbbra is szélesen Hyungwon, de a szőke srác csak kikapta a füzetet a kezéből, majd amikor befutott Hoseok is, odadobta neki hőn áhított füzetét. – Na! Áruló! – olvadt le a vigyor a magas srác arcáról, majd leült a mellette levő székbe, Hoseok pedig vele szemben ült le, hogy néha-néha szúrós pillantásokat intézzen szobatársa felé, de ahogy csak egy szikrázó vigyorral fordult felé Hyungwon, úgy párolgott el a dühe is.

Kihyun egyre kevésbé akart hinni a szemeinek. A sebesült angyalkája olyan szélesen vigyorgott, nevetett és úgy bohóckodott, mintha egész életében ismerte volna őket és nem csak egy hónapja találkozott volna velük először. Bár a tény határozottan megnyugtatta, hogy ennyire könnyedén mozog, hiszen ez egyet jelentett azzal, hogy a sebe gyógyul, és van, aki rendesen kezeli. De nem tudott elsiklani egy-két tény fölött.

- Ti mióta vagytok ennyire jóban? – jártatta a szemeit az idült mosolyú Hosoek és a csillagként fénylő szemű néhai angyal között. – Tudtommal múlt héten még elég harapós volt a hangulat.

- Mióta megkértél, hogy leszek szíves ráparancsolni Hyungwonra, hogy vagy nekem, vagy Hoseoknak, vagy valakinek engedje meg, hogy normálisan ellássa a sebeit, és lám, ez lett belőle – válaszolt Minhyuk önelégült hanggal a feltett kérdésre, de mosolya szerény maradt; örült, hogy végre sínen van a két barátja.

- Értem – nyújtotta el lassan a szót Kihyun, ahogy már hármuk között jártatta a szemét, hiszen Minhyuk eléggé úgy hangzott, mintha valami olyat tudna, amit ő nem. – Nagy jó kedvedben pedig még a hajadat is befestetted?

- Nem jó? – kérdezte kissé lehangoltan Hyungwon. – Nem igazán szerettem a szőkét, meg már le volt nőve, úgyhogy tegnap Jihye befestette, amíg a barátjának órája volt.

- Jihye? – kérdezett vissza Hoseok, és még a szája is tátva maradt. – Miért Jihye? Miért nem fodrász csinálta, és különben is. Mióta van Jihyének barátja? – sorolta kérdéseit egyre hevesebben Hoseok, Minhyuk pedig szemmel leintette Kihyunt, hogy ebbe most ne szóljon bele.

- Tudtam, hogy zavarna, ezért is nem hívtam át, hogy nálunk csinálja meg a hajam, de attól, hogy ti szakítottatok, mi még jóban vagyunk. A barátjának meg még pont órája volt, így pont ráért. Emellett fogalmam sincs, hogy mióta van barátja, majd ha akarja, mesél róla- válaszolt higgadt hangon Hyungwon, de Kihyun már ismerte annyira, hogy tudja, majd szétveti a feszültség. – Egyébként pedig közölném, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy elmondtam, ugyanis nem tartozom magyarázattal senkinek, főleg nem neked – az immár fekete hajú angyal szemei villogtak a dühtől, de gyorsan rendezte vonásait, és bocsánatot kért a többiektől, majd folytatta Minhyukkal a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. Csak annyi változott, hogy nem volt hajlandó Hoseokhoz szólni. 

- Bocsánat, egy pillanatra elrabolnám Hyungwont – állt fel Minhyuk a székből és húzta maga után a magas srácot, egészen ki az egyetem parkjába. – Most pedig elmondod, hogy ez mi volt.

- Semmi – vont vállat Hyungwon, de Minhyuk pillantásai elől nehéz egy ilyen válasszal kitérni. – Csak folyamatosan ezt csinálja! Mindig számon kér mindent, miért jöttem későn, hol voltam, miért csinálom ezt, miért nem csinálom azt. Csoda, hogy tegnap nem kérdezte meg, ki festette be a hajamat, de most sikeresen rákérdezett mindenre, amire tegnap elfelejtett – ült le egy padra Hyungwon és elkezdte a mellettük levő bokor ágait piszkálni. – Tudom, hogy Jihye a barátnője volt, azt is tudom, hogy nagyon szerette, pont ezért is nem akartam elmondani, most meg csak kicsúszott.

- Aggódik, de ezt már egyszer megbeszéltük – ült le Hyungwon mellé. – Ne számonkérésnek vedd, csak félt, hogy történik veled valami – mosolygott Minhyuk elnézően. – Az pedig gondolom, rosszul esik, hogy még mindig ennyire fel tudja zaklatni a volt barátnője nevének említése is, igaz? – nézett a még mindig az ágakkal játszadozó, lehajtott fejű Hyungwonra, aki csak csendesen ült, majd sóhajtott egyet.

- Igen, zavar – minek tagadja? Minhyuk úgyis tisztában van mindennel. – Tudod, nagyon gyorsan képes vagyok kötődni az emberekhez, minden tekintetben – utalt a valaha volt szárnyaira. – De ahogy te is mondod, hogy aggódik értem, meg néha én is érzem, hogy fontos vagyok neki, vagy legalább is olyan, mintha nem lennék közömbös, ehhez képest…

- Nyugalom, Hoseok ilyen – simította meg a fekete tincseket. – Csapongó a személyisége igen erősen, és sokakat megbántott már, például egem is, de utána olyat tett, amit soha nem néztem volna ki belőle: sírva jött hozzám, hogy bocsánatot kérjen, és hetekig nagyon rosszul érezte magát amiatt, hogy megbántott, azért mert nem gondolta át mit mond vagy tesz – mosolyodott el az emlékre Minhyuk. – Hoseok ilyen. 

Hyungwon felnézett Minhyukra elkerekedett szemekkel, hiszen ő sem gondolta volna, hogy ennyire tudja bántani Hoseok lelkiismeretét, ha valami hülyeséget művel. Elnézett az aula irányába, és pár perc gondolkodás után Minhyukkal együtt visszamentek az épületbe.

- Hoseok merre van? – kérdezte Hyungwon az asztalnál ülő Hyunwootól és Kihyuntól, miután nem látta az aula egyik részében sem, egy gyorskörbenézés után szobatársát.

- Visszament a kollégiumba. A hátsó bejáraton ment ki, hogy ne zavarjon meg titeket – válaszolt Hyunwoo, majd ivott még egy kortyot kávéjából és felnézett Hyungwonra. – Azt mondta, összepakol a szobátokban, mert nagy kupit hagyott, mikor eljött. Az az igazság, hogy eléggé búval baszottnak tűnt…

- Minhyukie, ma kihagyom a többi órámat, azt hiszem – futott el a szekrényéhez, ahol gyorsan magára kapta a kabátot és a sálat, vállára vette a táskáját és sietős léptekkel elhagyta az épületet.

- Jó, most már tényleg zavar! – csattant fel Kihyun. – Mi folyik itt? 

- Az, drága barátom – ült le Minhyuk is, átkarolva az alacsony angyal vállát,– hogy Hoseoknak is tetszik Hyungwon, és Hyungwonnak is tetszik Hoseok – Kihyun eltátotta a száját döbbenetében. – Ez akkor derült ki, amikor bementem hozzájuk és beszéltem Hyungwonnal, hogy engedje, hogy segítsünk, ugyanis elmondta, hogy Hoseoknak miért nem engedte, hogy bekenje a hátát.

- Várj, kitalálom – állította le Kihyun. – Ennek fényében, hogy elvileg Hyungwonnak is tetszik az az idétlen, azért nem engedte, mert csúnya a háta és nem akarta, hogy lássa. Eltaláltam? – dőlt hátra, és elkezdte masszírozni a homlokát. 

- Részben – bólintott a szőkeség. – Kedvenc trehány barátunk tudta, hogy fáj Hyungwon háta, ezért ha már nem engedte, hogy lekezelje a sebét, próbálta úgy segíteni, ahogy tudott: rendet tartott és így nem kellett élete jelenlegi szerelmének hajolgatni, ha valami leesett és pakolni sem – vette ki Hyunwoo kezéből a kávét Minhyuk, majd pár korty után visszaadta neki. – Ez mind szép és jó, csak drága egyetlen Hyungwonunk azt hitte, csak gúnyolódik vele Hoseok és csak azért csinálja, hogy ne hisztizzen. Röviden: azt hitte Hyungwon, hogy Hoseok utálja, és ha meglátta volna a hátát, ami csúnya, az szerinte plusz egy ok lett volna arra, hogy ne tetsszen neki – fejezte be monológját Minhyuk.

- Még két ekkora rakás szerencsétlenséget, komolyan mondom – temette tenyereibe arcát Kihyun, majd az órára nézve felkapta táskáját. – Na, induljunk. Gyere rezgéstan ZH, hadd másoljanak le rólam mindent Hyunwooék.

*

Mikor Hyungwon visszaért a kollégiumba, addigra csillogott a tisztaságtól az egész szoba. Sehol egy eldobott papír zsebkendő, vagy szanaszét heverő füzet és jegyzethalmok, hogy úgy tűnjön, mintha tényleg tanult is volna ebben a szobában valaki. Mindkét ágy be volt ágyazva, pedig Hyungwon emlékezett, hogy a saját ágyát nem így hagyta. Minden tökéletesen a helyén volt a szobában, kivéve egyvalamit, pontosabban egyvalakit: Hoseokot.

Körbenézett a szobában, a fürdőben, még az apró, konyhaként funkcionáló, egy kis hűtőből, egy mosogatóból meg egy gáztűzhelyből álló lyukba is benézett, de nem találta sehol. Se egy rövid üzenet, egy apró cetli, vagy bármi, amiből tudhatná, merre van szobatársa. Persze, miért is lenne? Biztosan azt gondolja a másik, hogy látni sem akarja, pedig ha tudná… Semmit nem talált, ami bármire is engedne következtetni, hogy hol lehet Hoseok, csak a makulátlan tisztaságot látta maga körül, hogy neki mozdulnia se kelljen, nehogy a háta bánja…

- Hol lehetsz? – suttogta a szoba fülsüketítő csendjébe, ami egy teljesen új és szokatlan dolog volt, hiszen eddig mindig betöltötte a szobát valami motoszkálás, papírzörgés, Hoseok nyavalygása az éppen aktuális beadandóról vagy ZH-ról, vagy a kettejük nevetése, de most…

Egy órányi várakozás után felhívta, de szobatársa mobilja ott feküdt az íróasztalán, egy kupac kinyomtatott jegyzet mellett, amiket valószínűleg Kihyuntól kapott. Bárhová is ment Hoseok, nem akarta, hogy zavarják. Jobb ötlete nem volt, így végül felhívta Minhyukot.

- Na? Sikerült megbeszélni a dolgot? – hallotta a vonal másik végéről szőke barátja derűs hangját.

- Nem, valahova elmehetett, már akkor sem volt itt, mire megjöttem, a mobilját pedig nem vitte magával – mondta Hyungwon letörten. – Nincs ötleted, merre lehet?

Minhyuk nem akarta még jobban lelombozni barátját, de tudta, ha Hoseok nem vitt magával telefont, és üzenetet sem hagyott, hogy hova ment, vagy mikor jön, vagy csak annyit, hogy ne aggódjanak érte, akkor jobban megbántódott, mint azt gondolta.

- Hát, ha nincs nála mobil, akkor vagy valamelyik bevásárlóközpontban mászkál, vagy csak úgy céltalanul sétál, vagy fut. Általában ezeket szokta csinálni, ha gondolkodni akar, és egyedül akar lenni – mondta végül Hyungwonnak. – De nem kell aggódni, biztosan jól van, csak… kiszellőzteti a fejét, ez minden – próbálta nyugtatni. – Te hogy vagy?

- Szarul – válaszolta nemes egyszerűséggel Hyungwon. – Itt ülök, ölbe tett kézzel, lövésem sincs, hogy ez az idióta merre lehet, mikor jön, egyáltalán visszajön-e, és a sírás kerülget, olyan lelkiismeret furdalásom van, amiért megbántottam – dőlt hátra az ágyon egy hirtelen mozdulattal, ezzel sikeresen bevágva lapockáját az ágykeretbe. – Most meg a hátamat is beütöttem, komolyan Minhyuk… mindenkinek jobb lenne, ha csak szépen kussban figyelek odafent arra, amit tanítanak, nem kérdezek, csak elfogadom, hogy mi van és kész. Kihyunnak és Jooheonnak se lettem volna plusz nyűg, nem zargattam volna idelent senkit, csak vigyáztam volna arra, akire kell, elvégre, Kihyun valami olyasmit mondott, hogy őrangyal voltam, és még a szárnyam is meglenne. Csak a baj van velem – sóhajtott fel, és kínjában magához ölelte a párnáját.

- Figyelj – sóhajtott egyet Minhyuk is. – Mindennek oka van, oké? Tudom, hogy te ebben nem bízol, de hidd el, hogy az Úr pontosan tudja, mit csinál. Nem hiszem, hogy ok nélkül kerültél volna a Földre. Azt pedig felejtsd el, hogy Kihyunnak és Jooheonnak gondot okoztál volna, első kézből tudom, hogy imádtak és imádnak téged – hallgatta tovább Hyungwon, ahogy Minhyuk megnyugtató és mosolygós hangon beszélt hozzá. – Az, hogy Hoseok megy a saját feje után, az nem a te hibád, úgyhogy nyugodj meg, nem fog történni vele semmi, rendben? – a válasz csak egy kényszeredett, nem túl meggyőző nyöszörgés volt Hyungwon részéről. – Fel a fejjel, és ha hazaér beszéljétek meg, és ne felejtsd el a hátad! – tette le a telefont Minhyuk.

Hyungwon hasra fordult, és párnájába fúrta a fejét. Hogy lehetett ekkora barom. Tényleg nagyon szarul esett neki, hogy lényegében így letámadta Hoseok a büfében, pontosabban… Nem is az esett neki rosszul, hanem hogy azon volt leakadva, hogy Jihye festette be a haját. Nem mindegy? És ha Jihye pasija festi be a haját, vagy fodrász, akkor mi van? Az eredmény egy és ugyanaz: fekete a haja. Borzasztóan idegesítette, hogy Jihye, hiába volt az a lány tündéri, okos, kedves és nem mellesleg gyönyörű, ennyire felkavarta Hoseokot még mindig. Nem volt féltékeny, mert tényleg nem, de innentől kezdve személyes küldetésének vette, hogy elfelejtesse Hoseokkal Jihyét, vagy ami még jobb lenne, hogy fontosabb legyen számára ő, mint Jihye.

Ezzel az elhatározással, és a nyugtatással, hogy nem lesz semmi baj szobatársával, ült neki beadandójának, aminek a kortárs angol irodalom egy kiemelkedő alakjáról kellett szólnia, és minimum tíz oldal hosszúságúnak kellett lennie meghatározott sortávval és betűmérettel. Még érdekelte is volna, esetleg, ha nem terelődik a figyelme folyton szobatársa hollétének lehetséges helyszínei felé. Végül éjszaka tizenegy óra körül, késznek nyilvánítva a beadandóját, (amire amúgy volt még négy napja, de hát valamivel el kellett ütnie az időt, amíg vár), lecsapta laptopja tetejét, és ágyára ült falnak támasztott háttal, felhúzott térdekkel, és párnáját ölelve, hogy az óra másodpercmutatóját figyelhesse. Egyre jobban közeledett az idő éjfél felé, de Hoseok még sehol nem volt, Hyungwon pedig egyre jobban és mélyebben zuhant magába, hogy ennyire megbántotta szobatársát.

Éjfél után pár perccel végre nyílt az ajtó és egy bőrig ázott, meglehetősen levert Hoseok lépett be az ajtón, és őszintén meglepődött, hogy még ébren találta Hyungwont.

- Szia.

- Szia.

Szinte fullasztó volt az a kínos csend, amit csak Hoseok ruhájának súrlódása tört meg.

- Merre jártál?

- Sétáltam, erre-arra – válaszolta halkan Hoseok és már öltözött is volna át alvós ruhába, ha Hyungwon hangja nem állítja meg.

- Eláztál. Fürödj le forró vízben, addig csinálok neked teát. Nem akarom, hogy megfázz – nézett Hyungwon szomorkás szemekkel és halvány mosollyal elázott szobatársára, majd meg se várva a választ, el is indult a szobához tartozó ki konyhájukba. 

Hoseok pislogott kettőt utána, de azért követte szobatársa „utasításait”, nehogy magára haragítsa ezzel is, bár ahogy elnézte, talán már nem volt annyira dühös rá. Ahogy a forró vizet megnyitotta, tényleg nem gondolta, hogy ennyire jól fog esni neki a meleg zuhany. Egészen idáig fel sem tűnt neki, hogy mennyire fázott, és rájött, hogy legjobb esetben is minimum megfázott, amiért képes volt február vége felé, mindössze egy vékonyabb kabátban elindulni otthonról, miközben pontosan láthatta a felhőkből, hogy esni fog az eső. Lassan elzárta a csapot, majd már teljesen szárazon, átöltözve jött ki a fürdőből, hogy meglássa Hyungwont az ágyán ülve, a bögre teával a kezében.

- Köszönöm – vette el tőle a teát Hoseok, és leült mellé. 

Újabb, kínos, csendben töltött percek következtek, amíg az idősebb lassan iszogatta a forró teát. Végül Hyungwon volt az, aki nem bírta tovább a csendet.

- Ne haragudj a kirohanásomért. A büfében – szólalt meg halkan a fekete hajú, maga elé nézve, kezeit az ölében pihentetve.

- Nem gond, jogos volt – vont vállat Hoseok, majd újat kortyolt a teából, Hyungwon pedig felkapta a fejét.

- Nem úgy gondoltam, tényleg! Csak azért nem mondtam el, mert tudtam, hogy zavarna, hogy jóban vagyok, pont vele… Az esett rosszul, hogy számonkérted, miért és hol voltam, de… - látta, hogy szobatársa már vette a levegőt, hogy közbevágjon, ezért gyorsan folytatta. – Amikor mondták, hogy eljöttél, én is eljöttem, de nem voltál itt, és vártalak, és nem tudtam, hogy hol vagy, már nagyon aggódtam, hogy ennyire megbántottalak, szóval… Megértem, hogy tudni akartad, hogy merre jártam és miért, mert későn jöttél – motyogta a végét, de Hoseok így is meghallotta. Nem fűzött hozzá semmit, csak elgondolkodva nézte a bánatos fiút, akiről messziről lerítt, mennyire szégyelli magát azért, ahogyan viselkedett. A barna hajú csak megitta teája maradékát, utána fordult Hyungwon felé.

- Hogy van a hátad? – kérdezte végül elmosolyodva, a fiatalabb pedig csak nagy szemekkel nézett rá. Nem vitatkozott, nem mondott semmit a délutánról, hanem a hogyléte felől érdeklődött máris. Hyungwon kérdőre akarta vonni, hogy nem haragszik-e, vagy miért nem mond semmit, de inkább ráhagyta. Nem akart veszekedni.

- Kicsit fáj. Bénáztam, amikor lefeküdtem az ágyra, és bevágtam a hátam az ágykeretbe – nyúlt tarkójához zavarában Hyungwon kínosan mosolyogva.

- Eltűnök egy fél napra, és máris összetöröd magad… Ezentúl tényleg mindig melletted kell maradnom – mosolygott Hoseok, Hyungwon arca pedig ettől az apró kis gondolatfoszlánytól édesen piroslani kezdett, hiába nem tudta, hogy szobatársa hogyan is értette, csak remélni merte, hogy úgy, ahogyan ő is értelmezte. – Menj és fürödj le te is, utána bekenem a hátad.

Hyungwon tíz perc alatt kész lett a fogmosással, fürdéssel, öltözéssel – még Hoseokot is meglepte a gyorsaságával, - és már vissza is ült az ágyára Hoseok mellé, aki önállósította magát és elvette a balzsamot a szokásos helyről.

- Tudod, úgy nehéz lesz bekenni a sebedet, ha rajtad van a póló – emlékeztette vigyorogva a magas srácot Hoseok. Még mindig szégyellte a hátát Hyungwon és minden egyes alkalommal vonakodva vette le a felsőjét. – Hát ezt szépen elintézted, gratulálok. Gondolom a lapockádat verted be, ugye? Kicsit fel van szakadva a seb – sóhajtott fel, és kiment a fürdőbe a fertőtlenítőért és a törlőkendőért, amit legutóbb vett. Amikor a fertőtlenítős kendővel hozzáért a hátához, Hyungwon kicsit felszisszent, de több jelét nem adta annak, hogy fájna. Hoseok miután végzett a fertőtlenítéssel, újra a kenőcsös tégelyért nyúlt. – Feküdj hasra, úgy könnyebben be tudom kenni a hátad, és legalább egy kicsit át is masszírozlak, iszonyatosan feszültnek tűnsz.

Hyungwon pedig még mindig kicsit piros arccal elfeküdt az ágyon, Hoseok pedig vett egy kevés kenőcsöt a kezébe, felmelegítette a tenyerei között, majd óvatosan kezdte bekenni vele a szárnyak helyeit. Finom mozdulatokkal oszlatta el rajta a krémet, majd amikor nagyjából beszívódott, akkor egy pillanatra kimet a fürdőszobába, és már a testápolójával tért vissza, hogy nyomjon egy keveset kezébe, és megmasszírozhassa a fekvő fiú hátát.

- Mit hoztál? – érdeklődött kíváncsian Hyungwon. – Finom illata van.

- Csak a testápolómat, mondtam, hogy megmasszírozlak. Lazíts egy kicsit – hallotta a mosolygós hangot Hyungwon, így visszaejtette a fejét az ágyra, szobatársa pedig a csípője két oldalára térdelt, hogy mindenhol elérje, és alaposan átmasszírozhassa. 

Hoseok életében nem látott még olyan fiút, akinek ennyire fehér és tökéletes lett volna a bőre – mert Hoseok számára még a sebekkel együtt is tökéletes volt. Sosem firtatta, hogyan szerezte, hiszen pontosan tudta, hogy a másikat rendkívül érzékenyen érinti a téma. Élvezettel hallgatta Hyungwon jóleső sóhajait, ahogy a keze alatt teljesen ellazult a fiú, és a dereka felé is elkezdte finoman átdörzsölni a puha bőrt, mire Hyungwon aprót felsikkantott. 

- Hyungwon te… - ismét a derekához nyúlt, de most már célzottan a két oldalához, és amint kicsit erősebben megnyomta, a fiú újra összerándult. – Te csikis vagy – jelentette be kárörvendő vigyorral Hoseok és innentől kezdve nem volt megállás. Könyörtelenül csiklandozta a fiút, ahol érte, Hyungwon pedig ahogy csak tudta, próbálta védeni magát, végül nagy nevetések közepette feladta, és elismerte, vesztett.

- Ez iszonyatosan aljas húzás volt, Shin Hoseok – nézett töretlen vigyorral a mellette elterülő, szintén széles mosolyú fiúra.

- De megérdemelted – öltött rá nyelvet, mire látta, hogy a fekete hajú fiú ajkairól szépen lassan leolvad a gyönyörű mosoly. – Komolyan ne vedd már, lökött, csak vicceltem – húzta magához Hyungwont, akinek ismételten lángba borult arca, hiszen tejesen magához szorította Hoseok. 

Viszont hülye lett volna nem kihasználni a helyzetet. Gyorsan felült, lekapcsolta a villanyt, és visszafeküdt Hoseok mellkasára.

- Büntetésből, ezért a szörnyű viccért, rajtad fogok aludni. Egészen kényelmes párna vagy – helyezkedett teljes kényelembe szobatársa mellkasán Hyungwon, aki csak mosolyogva átkarolta a fiú vállát.

- Milyen szörnyű és sanyarú is az én sorsom – sóhajtott színpadiasan Hoseok, de választ már nem kapott, így egy óvatos puszit lehelt a fekete tincsek tulajdonosának homlokára, majd mosolyogva lehunyta a szemeit. – Pont, mintha egy angyallal aludnék.